A regény címszereplője koldusszegény árvalány, akit nagynénje nevel. Kapcsolatukat számos konfliktus tarkítja, így Jane idővel egy nevelőintézetbe kerül Lowoodba. Az állandó koplalás és hideg, valamint az intézet rideg, szigorú szabályai nem könnyítik meg az érzékeny, szeretetre éhes kislány helyzetét. Kis idő elteltével azonban barátokra tesz szert, ez erőt ad neki a benti élethez és a tanuláshoz is, olyannyira, hogy hamarosan osztályelső, majd évek múltán tanítónő lesz. Ezt az állását feladja, amikor nevelőnőnek szegődik Mr. Rochesterhez, annak kislánya mellé. Itt nyugalomra és elfogadásra lel, sőt szerelemre is, de egy felfedezésre váró titok árnyékot vet minderre…
Az árnyalt, finom jellemábrázolás, a pompás stílus és szerkesztés méltán biztosítja a regény előkelő helyét a világirodalom klasszikusai között és az Olvasók szívében egyaránt.

Jeanne véleménye:

Bár ez Charlotte Brontë legismertebb műve, én nem ezt olvastam tőle először, hanem a Shirley-t. Az a regény nem ébresztett bennem túl nagy kíváncsiságot az írónő életműve iránt, így valószínűleg a Jane Eyre-t sem veszem a kezembe, ha nem kapcsoltam volna véletlenül nemrég a BBC által készített, azonos címet viselő minisorozatra.

A könyv szempontjából persze nem szerencsés, hogy a filmváltozatot láttam korábban. Mivel tudtam, mi lesz a végkifejlet, különösebb izgalmat, feszültséget már nem éreztem az olvasáskor. Sőt kifejezetten idegesített most Brontë elbeszélésének részletgazdagsága, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben állunk, és nincs, ami előrébb vigye a cselekmény fonalát. Hiányoltam a dinamizmust és az igazi szenvedélyt, ami két ilyen erős jellemű karakter szerelméből fakad, de ehelyett sokszor csak unalmat éreztem. Azt, hogy megrekedtünk valahol, és az írónő képtelen tovább lépni. A legjobb példa erre St. John lánykérése, a végén ott tartottam, hogy ha még egyszer szóba kerül a dolog, be sem fejezem a könyvet. Persze, elolvastam végül, de számomra egyáltalán nem tartozott a letehetetlen művek közé, sőt legnagyobb meglepetésemre lassan haladtam vele.

Talán a sok pozitív kritika miatt az elvárásaim voltak nagyok, talán az befolyásolta a mű befogadását, hogy előtte megnéztem a filmet, mindenesetre egy közepesen megírt romantikus történetnél számomra nem jelentett többet. Hiányoltam belőle a frissességet, a temperamentumot, valamit, amitől elhihettem volna, hogy Jane Eyre és Edward Rochester vonzalma tényleg annyira szoros és igaz. A vége... számomra fájdalmasan közhelyesre sikerült, újabb pozitívuma a filmnek a regénnyel szemben, hogy nem erőltetik benne a "fél szemére visszanyerte a látását" vonalat.

Összességében nem rossz könyv, a romantikus történetek kedvelőinek minden bizonnyal szórakoztató is lehet, de számomra nem nyújtotta azt a lehengerlő olvasásélményt, amire számítottam.

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 5/3

Bridget véleménye:

Az erotikus, mulattató és mélyen megindító Ötven árnyalat-trilógia olyan történet, amely hatalmába keríti és birtokba veszi olvasóját, azután mindig vele marad. Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Greyjel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá. Grey, aki képtelen ellenállni Ana csendes szépségének, eszének és független szellemének, elismeri, hogy ő is akarja a lányt de a saját feltételei szerint. Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése, habozik. Greyt minden sikere - multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona, szerető családja - ellenére démonok gyötrik és az önuralom kényszere emészti. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes viszonyba kezd, Ana fölfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.

Bridget véleménye:

És megnyílik a föld síri csendben. Cat Crawfield és élőhalott szerelme, Bones összeszokott párost alkot. Számos csatát nyertek a halandók oldalán az elvetemült vámpírok ellen, de most fordult a kocka. Cat hiába él rejtőzködő életet, ellenségei leleplezik, és ez akár az életébe is kerülhet. Eközben Bones egykori szerelme, a fekete mágia ismerője is a nyomukban liheg, és Cat ügyessége és esze ez egyszer kevésnek bizonyul a gonosz hatalma ellen. Csakis vámpírösztönében bízhat, ha meg akarja menteni szerelmét a síron túli sírtól.

Jeanne véleménye

A sorozat első két kötete kicsit tömény volt nekem egymás után, ezért tartottunk egy kis pihenőt, mielőtt elő vettem volna a folytatást, a Síri csendbent. Frost ugyanott veszi fel a fonalat (értsd: vérben tocsogást), ahol korábban abbahagyta: Cat és Bones a titkos alakulat kötelékében öldökli a csúnya, gonosz vámpírokat, miközben esküvőre készülnek. Persze nem minden alakul úgy, ahogy szeretnék, mert Cat egyre kevésbé tudja álcázni magát (jaj, felismerték a vörös hónaljszőréről!), ráadásul az anyja is jobban örülne, ha egy régensherceghez adhatná a lányát, mintsem egy vámpírhoz, aki még az elemi tiszteletet sem adja meg neki (nem is értem...). Szóval a feszültség fokozódik, és a helyzetet súlyosbítja, hogy Cat apja sem a tipikus örömapa: szívesen adná Bonesnak a lánya kezét, és egyéb testrészeit: külön-külön.

Természetesen nem kell aggódnunk, Bones mindig mindenhová odaér időben, gyakorlatilag másról sem szól a könyv. Ja, de, az előző részekhez hasonlóan van még benne vér, vér, szex, vér, vér, az elsődleges nemi jellegek gyakori mutogatása, vér, szex, vér és vér. A második kötet végén megfordult a fejemben, hogy a saját maga által felállított mércét az írónő hogyan tudja majd újra megugrani? Valószínűleg ő is kényszerítve érezte magát, különben nem próbált volna meg olyan elemeket beleszőni a történetbe, mint Kleopátra lánya, aki a vámpírság mellett varázserővel is bír (bah!) vagy éppen Vlad Tepes, alias Dracula. Nem értem, miért kell egy viszonylag jól induló sorozatot kifulladásig erőltetni, miért nem lehet méltósággal befejezni? Bones kamuhalála, a zombitámadás, a majdnem-szex Tate-tel, mind-mind arculcsapása az első kötetnek, ugyanakkor hiányoltam a szellemességet, az újszerűséget, ami abban még megvolt.

A harmadik rész számomra túl sok volt, egyúttal túl kevés is. Tate és Juan vámpírrá változtatása után már csak azt várom, Cat anyjából vagy nagybátyjából mikor válik vérszívó...

Értékelés: 5/1,5

Olvasásra ajánlom: nem

Bridget véleménye:

Anna megváltónak született, de nem az embereket hivatott megvédeni, hanem Lucifer teremtményeit, a vámpírokat. Ugyan eleinte nem akarja elfogadni végzetét, de miután megismeri az igaz szerelmet egy halhatatlan oldalán, az életét is felteszi arra, hogy megmentse őket. Elkezd hát kutatni a vámpírok ősanyja után...

Bridget véleménye:

Jeanne véleménye:

Próbálom finoman megfogalmazni a véleményemet. Ez a könyv borzasztó. Egy élvezhetetlen selejt, egy hulladék - mélységesen felháborít, hogy ma ilyeneket ki lehet adni. Először a kiadó székhelyét romboltatnám porig, majd hinteném be sóval, hogy semmi ne maradjon utána. Pofátlanság ilyen igénytelen munkát publikálni, és az olvasók kezébe adni egy könyvnek csúfolt valamit, ami ilyen nagy ívben tesz a tipográfia alapszabályaira.

Látható, hogy a könyvben nincs két egyforma margó!

Persze mondhatjátok, hogy ettől még a tartalmi része lehet jó, de mit lehet várni egy olyan könyvtől, ami láthatóan minden szűrés nélkül került a boltokba? Sajnos nem csalódtam. Nyilvánvaló, hogy a kéziratot sem szerkesztő, sem korrektor nem nem látta, mert olyan nyelvhelyességi, stilisztikai hibák vannak benne, mintha a Google Translate fordította volna le valamilyen űrbéli nyelvről. Eleinte még szórakoztató volt, elkezdtem kigyűjteni az értelmetlen vagy többértelmű mondatokat, aztán belefáradtam, hiszen a 462 oldalas könyv 60%-át lemásolhattam volna. Egy-két kedvencemet azért idevésem, hadd álljon emlékül (elrettentő példaként) az utókor számára:

"Kérem szépen, hogy a figyelmeteket szegezzétek most rám!"

"Csak egyetlen személyhez voltunk hőségesek, aki mindannyiunkat megteremtett."

"Meg most én veled utaztam, így, hogy a te tudatod is megőrizte az egy perccel előbb történt eseményeket, úgy az enyém is."

"Amikor elkészült az ebéd, Anna a naplóval együtt kiment, hogy megegye azt."

A sort végeláthatatlanul lehetne folytatni, hiszen a szerző nem fukarkodott a nyakatekert, túlcizellált mondatokkal, emellett az utaló/kötőszavakkal is szoros viszonyt ápolt, emiatt a szöveg értelmezése számomra hihetetlenül fárasztó volt. Nem tartom magam buta embernek, de egy-egy bekezdésnek többször neki kellett ugranom, hogy ki tudjam hámozni belőle a mondanivalót. A cselekmény megértése ettől függetlenül komoly gondot okozott számomra, mert az író annyi mindent bele akart sűríteni a szövegbe (vámpírok, boszorkányok, időutazás, Lucifer, szerelem), hogy a legfontosabbról elfelejtkezett: a logikáról. Hiába volt itt magyarázat minden furcsaságra, ha az is ellentmondásokat, zavaros elemeket tartalmazott. Az egyik momentum, ami különösen érthetetlen volt számomra, hogy a különböző korokban élő, eltérő korú és nemű emberek egyformán beszéltek - de ez csak egy a számtalan hiba közül, ami a történetet jellemezte.
A szöveg számomra minden szempontból élvezhetetlen volt, a szerző stílusa engem kifejezetten taszít. Lehet mentegetni azzal, hogy első könyves író, de számomra ez nagyon rossz kifogás, hiszen számtalan más "kezdő" képes magasabb szintű munkát kiadni a kezéből.

Nyugodt szívvel jelentem ki, hogy ez az egyik legrosszabb könyvélményem az utóbbi időben, ennél még Fejős Évát is többre tartom, pedig...

Értékelés: 5/0

Olvasásra ajánlom: nem

Kék Hold - Ritka tünemény! E bűvös teliholdas estén megnyílik az idő kapuja és feltárja titkát...

Ever egyre otthonosabban mozog Damen világában, és önmagát, újonnan felfedezett képességeit is egyre jobban megismeri. Szerelmük Damennel beteljesedni látszik, de ekkor valami rettenetes történik és a lány kegyetlen választás elé kerül. Ketyeg az óra. Három... kettő... egy... szerelem? Visszaszámlálás Három... kettő... egy... Kit szeretsz jobban? Kék Hold - a végzetes éjszaka Nyiss kaput és lépj be! Bátorság!

 

Bridget véleménye:

Minden YA sorozat életében eljön az a pillanat, mikor főhőseink örök és tökéletes boldogsága útjába áll valami, vagy valaki, csak azért, hogy legalább háromrészes legyen a sztori, és ne álljunk meg egy kötetnél – még ha, valójában nincs is több lehetőség a történetben. A Halhatatlanok széria második részében, a Blue Moon-ban jön el ez a pillanat.

Damen és Ever (OMG, ezek a nevek még mindig kiakasztanak) élete nem is lehetne boldogabb: együtt vannak, nincs gonosz feleség, örökké élnek majd, a szerelmük Ever reinkarnációit is figyelembe véve már több száz éve tart, és a legnagyobb bajuk az, hogy Ever nem képes rávenni magát, hogy eltöltsön kedvesével egy éjszakát. Engem már itt kiakasztott a könyv, mert ezt röpke 40 oldalon keresztül taglalja az írónő (legalább). Aztán képbe jön az új gonosz, akiről mindenki azt hiszi, hogy így szuper, meg úgy, kivéve persze Evert, aki végig elővigyázatos vele, a végén mégis ismét kitaszított lesz, és hülyének nézik, és még Damen is kifordul magából. Itt következik 100 oldalnyi szenvedés arról, hogy most vajon a gonosz gonosz-e, Damennek mi baja, vajon a szerelmük örök-e, visszacsináljon-e mindent, ahogy volt, míg végül az utolsó pár oldalban megoldódik a történetünk szépen összecsapva, és ekkor már az ostoba főhősnő részt is megkapjuk, ami miatt a lezárásunk persze nem végleges, kell egy harmadik rész is.

Személy szerint nekem ebből a sorozatból már az első is sok volt, de el tudtam volna viselni, hogy létezik, ha nem folytatták volna, mert a második rész elég szánalmasra sikeredett.

A borító még mindig borzalmas, és a jelen idős fogalmazást sem sikerült megszeretnem, bár gondolom azért van ez, mert Noel nem is nagyon erőlködött.

Olvasásra ajánlom: ha hiányzott valaha a női vécé

Értékelés: 5/1

Jeanne véleménye:

Már a sorozat első részétől is kis híján tífuszt kaptam, de Alyson Noel a folytatásban sem fukarkodott a hülyeséggel. Egyetlen dolog miatt vagyok csak toleránsabb Ever történetével szemben: még élénken él bennem Fejős Éva emléke, ami megváltoztatta a többi könyvhöz fűződő viszonyomat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Blue moon jó volna, de ez alkalommal elnézőbb leszek, mint általában.

Kezdésképpen szeretnék gratulálni a Könyvmolyképzőnek a roppant fantáziadús és igényesen kivitelezett borítóért. Gondolom komoly csapatmunka és brainstorming előzte meg azt a döntést, hogy tükrözzék az előző borítón szereplő bús képű leányzót, majd toljanak rá egy liláskék layert (elvégre valahogyan aktualizálni kell), és a sarokba a piros tulipán helyett valami sárga kóró kerüljön. Tényleg rendkívül szép és egyedi, mint maga a történet.

Ever az Evermore-hoz képest semmiféle jellemfejlődésen nem ment keresztül: továbbra is felszínes, és mire képes továbblátni azon a tényen, hogy halhatatlan szuperpasija az elmúlt 600 évben nem csak Marok Marcsával került közelebbi viszonyba, hanem más nőkkel is, addigra Damen viselkedése megváltozik. Honnan olyan ismerős ez a fordulat? Hm, talán az első részben volt ugyanez a klisé vagy Újholdban? Megvan, mindkettőben!
A fordulat oka az újabb szívdöglesztően jól kinéző halhatatlan, Roman, aki addig keveri a szálakat, míg természetesen Ever egyedül marad, nem érti meg senki, és olyan problémái támadnak a világrend helyreállítása közben, hogy Stacia lefényképezi-e a bugyiboltban a harisnyakötők között vergődve.
Persze nem csak ez volt az oka annak, hogy képtelen voltam komolyan venni Ever problémáját. Hogyan is tudnál aggódni valaki miatt, aki minden kalamajkából azzal vágja ki magát, hogy teremt magának valamit, vagy elmegy Nyárvidékre, ahol elmondják neki a probléma megoldását. Gyakorlatilag különösebb erőfeszítés nélkül ölébe hullik minden, ilyen szempontból a kedvencem az a raktár volt, ahol természetesen minden (!) misztikus kellékből több tucat áll rendelkezésére az embernek.

Végül csak megmenekül Damen - az előzmények után mi mást is várnánk -, annyi hátulütője van a dolognak, hogy Roman mesterkedésének hála, nem kerülhet intim közelségbe Everrel. Itt elmorzsolgattam egy-két könnycseppet, de remélem, hogy 16 éves hősnőnk azért kibírja majd valahogy ezt a krízist is.

Olvasásra ajánlom: annak, akinek bejött az első rész

Értékelés: 5/2

Galántai Zsófi úgy érzi, célba ért. Sikeres a munkájában, és végre összeköltözhet szerelmével. Aztán jön egy furcsa, szégyenteljes, mégis emlékezetes éjszaka egy messziről jött idegennel, és Zsófi jól felépített élete összeomlik. Mindent hátrahagyva elindul a mexikói után, aki titokzatos jeleket hagy neki szerte a világban… Szerelem? Kalandvágy? Zarándoklat? – vajon mi hajtja a magyar lányt egyre egzotikusabb tájak, egyre veszélyesebb kalandok, és önmaga számára is ismeretlen énje felé?

Mi ad több muníciót a lelkünknek: ha bátran kilépünk megszokott és talán megunt életünkből, vállalva a kockázatot, hogy veszítünk, vagy ha vágyainkat elnyomva éljük mindennapjainkat? Merre vezet az utunk? Hol jobb: útközben vagy „célba érve”? Fejős Éva, aki eddigi négy regényével több mint százezer olvasót hódított meg, ismét új bestsellerrel örvendezteti meg rajongóit. A mexikói krimibe illő izgalmakat és igazi lélektani drámát ígér.

Bridget véleménye:

Először is, szeretném megköszönni ezt a felejthetetlen élményt Jeanne-nak, nélküle nem jött volna össze, hogy én valaha is Fejős Éva könyvet olvassak. Amikor arról beszéltünk, hogy a sok Vörös Pöttyös, meg YA regény után nézzünk szét az Ulpius ház más kaliberű, ugyancsak felkapott kötetei között, én nem gondoltam, hogy egyből jön a mély víz…

Pedig, határozottan az volt, és most itt megfogadom, hogy több Fejős könyvet az életben a kezembe nem veszek, hacsak nincs valami tétje, amivel sokat nyerhetek. Nagyon sokat. Rettentően sokat.

Nos, a sztori. Van egy Galántai Zsófink, aki sikeres, csinos fiatal nő, stabil párkapcsolatban él, közös lakást vettek a kedvesével, de valami mégsem működik köztük, ezért az első adandó alkalommal kalandba bonyolódik egy mexikóival. És itt jönnek a nehézségek: bejárja a világot ezután a pasi után, mindent félredobva, ami addig fontos volt neki, és a nagy világjárásban még egy valóság showban is megfordul.

Ritkán mondok ilyet, mert mindig addig keresem a könyvekben a jót, ameddig már rongyosra nem lapoztam, de ezt úgy, ahogy volt utáltam, az első betűtől az utolsóig. Idegesített az erőltetett lazaság, amit lapról lapra próbált ránk tukmálni az írónő. Idegesítettek a tőmondatok, egy-egy tök jelentéktelen dolog béna hangsúlyozása, idegesítettek az ál-életbölcsességek, az „elcseszett” szó halmozása - és ha már itt tartunk -, az elcseszett karakterrajz. Nem tetszett a két szemszögből bemutatott történet, az sem, ahogy végül összeértek a szálak. Nem tudtam a szöveg stílusa, a szóhasználat alapján eldönteni, hogy most éppen Zsófi fejében vagyunk aktuálisan, vagy egy 60 éves mexikói nőében. Ugráltunk az időben, az E/1. személy és az E/3. között, az életutak között. Mindemellett egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, a sok barátnőtől, akik hasznavehetetlen tanácsokat adtak egyenesen kivert a víz, attól meg pláne rosszul lettem, hogy egyiknek-másiknak még saját regény is jutott…

Kicsit úgy éreztem, próbál egyfajta Eat, Pray, Love színezete lenni a könyvnek, csakhogy hiába „jártunk” annyi országban, „ettünk” annyi nemzeti ételt, és „szívtuk magunkba” a különböző kultúrákat, valahogy sosem tudtam átélni ezeket az utazásokat, mint ahogy azt kellett volna, ahogy azt sikerült Pat Conroy könyveivel, például.

Ó, és a legjobb, hogy 422 oldalas… most komolyan, ne már!

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/1

Jeanne véleménye:

Jeanne ezúton töredelmesen bocsánatot kér
Szurovecz Kittitől. Ezúton. Töredelmesen.
Bocsánatot. Kér. Szurovecz. Kittitől. (Egészen
ezidáig azt hitte, a Smink nélkülnél nincs lejjebb,
pedig van.) Már a tördeléstől rosszul volt. Mert az
oldal méretéhez képest a betűméretet nagynak
találta (aránytalanul nagynak), és úgy érezte,
mintha egy verset olvasna Juanról vagy Pablóról.
(Vagy Juanról vagy Pablóról vagy Juanról vagy
Pablóról.) Vagy. Juanról. Vagy. Pablóról. Emellé
jöttek még a bosszantó zárójeles magyarázatok.
(Mert egy három szóból álló egyszerű tőmondatot
feltétlenül meg kell magyarázni egy többszörösen
összetett, zárójelbe tett másik mondattal.) Jeanne
Green úgy látta, a hab a szöveg stilisztikájának
elcseszett tortáján mégis a mondatok szavankénti
hangsúlyozása volt. A. Mondatok. Szavankénti.
Hangsúlyozása. Volt. A gyomorforgató modorosságról
már inkább nem is akar beszélni. Még a végén annyira
rápörögne a dologra, hogy a lélekgyógyász barátnője
segítségét kellene kérnie.

Szerencsétlenségére a történet értékéből ezek
a bosszantó momentumok semmit sem vonnak le.
Semmit. Sem. Vonnak. Le.

A főhősnő annyira ostoba, amilyennel Jeanne
könyvben még nem találkozott. Természetesen
hihető, hogy egy kóbor numera és egy tánc után
valaki felhagy korábbi életével (munkájával,
párkapcsolatával, otthonával), és világgá megy,
hogy egy vadidegen férfit üldözzön, akivel
egyébként még egy értelmes mondatot sem
tudnak váltani. Ja, Nőnek érezte magát mellette.
(Így, nagybetűvel: Nőnek.) Ettől természetesen már
minden furcsaság érthetővé válik, és az abnormális
viselkedésre is egyből mentséget találunk. Egyből.
Mentséget. Találunk. Jeanne Green
kereste a krimibe illő izgalmakat, a lélektani
drámát, de nem találta. ( Vagy a mosogatógép
meg nem érkezése annak számít?) Helyette kapott
egy hivatásos Hülyét, aki képes házhoz menni a
pofonért, és képtelen tanulni a saját hibáiból.
A két cselekményszálból egyik sem volt elég
érdekes ahhoz, fenntartsa Jeanne érdeklődését
(Gordon Ramsey valóságshow-ját beleírni... pffffff),
sőt, a Lucinda vonalat simán el lehetett volna hagyni
a könyvből, mert érdemben nem tett hozzá semmit.
Nem. Tett. Hozzá. Semmit. (Kivéve a "megsztájlingolni"
szót, amitől Jeanne majdnem annyit hányt, mint Galántai
Zsófia a kagylótól.)

A végére Jeanne tanácsolna valamit a szerzőnek:
ha többször is kihangsúlyozza, hogy kommunikációs
gondok vannak a szereplők között, mert nincs egy olyan
közös nyelv, amit mindketten jól beszélnének, akkor erre
az elcseszett párbeszédek írásánál is emlékezzen már
vissza! (Jeanne örülne, ha valaki lefordítaná neki
spanyolra/angolra a "régészbeállítottságú" szót, mert
elkeseredett attól, hogy Galántai Zsófi és Rafael is ismeri,
csak ő nem.)

Olvasásra ajánlom: nem
Értékelés: 5/0,5

Bree Tanner egy tinédzseréveiben járó "újszülött" vámpírlány. A Napfogyatkozásban mindössze 10 oldalon szerepel, most 192 oldalon át követhetjük a történetét, mely új megvilágításba helyez eseményeket, szereplőket, érzelmi motivációkat.
A könyv az újszülött vámpírok szemén át mutatja be a világot. Bemutatja az Eclipse utolsó napjait és sok olyasmi megtudható, amit Bella sosem tudott.

 Bridget véleménye:

Annak ellenére, hogy olvastam a saga kimaradt jeleneteit is, nem csak magát a sorozatot, ehhez a kötethez csak nemrég jutottam hozzá – Bree nem különösebben kötött le korábban, és még csak nem is értettem, miért kell neki ekkora figyelmet szentelni. Ráadásul az Eclipse nem is tartozott a kedvenceim közé, de végül, nagy nehezen ugyan, kellemesen csalódtam.

Jó volt visszatérni Meyer világába, jó volt ismét az ő vámpírjai közt lenni, a mindig esős Seattle-ben és környékén, bepillantást nyerni a csata hátterébe, megtudni mi történt az újszülöttekkel, Victoriáék mit tettek velük, miket terveztek/szerveztek Cullenék ellen. Kicsit fura volt nem Bella szemén látni a dolgokat, de legalábbis nem a Cullen család oldalán lenni olvasáskor, ugyanakkor üdítő is volt egyben, frissítőleg hatott a történetre, sikerült még azt az érzésemet is elnyomnia ezzel, hogy csak egy újabb bőrt akarunk lerántani ugyanarról a sztoriról.

Habár a régi-új szereplőkkel csak 150 röpke oldalt töltünk, mégis akadtak köztük, akiket sikerült megkedvelnem, még ha az nem is éppen Bree volt, hanem Diego és Fred. Igaz, kicsit túlzásnak éreztem, hogy Bree és Diego szerelme 5 oldal alatt bontakozott ki, ugyanakkor valamilyen szinten el tudtam képzelni, hiszen tudatlan második életükben csak ők voltak egymásnak, ez pedig összehozhatta őket annyira, hogy szoros kapocs alakuljon ki köztük. Másrészről nekem gyengéim amúgy is a latinok, így Diego nem kis előnnyel indult. Ráadásul kellett ez a fura szerelem Breenek ahhoz, hogy az utolsó oldalakon az lehessen, aki.

Fontos az, hogy ebből a rövidke történetből jobban megismerhettük, milyenek is az újszülöttek – vadak és állatiasak, teljesen ösztönösen élnek, ugyanakkor tudatlanul, hiszen arról, mire és képesek valójában, milyen a vámpírlét nem sokat tudnak-, és mi is volt az egészben a Volturi szerepe, ez a tudás velem másképp láttatja az egész sagát.

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Kövezzetek meg, de én örülök neki, hogy Bree Tanner második élete valóban rövid volt. Mások talán hiánypótlónak tartják ezt a "novellát", de nekem végig olyan érzésem volt, hogy ez csak egy újabb lehúzása a Twilight rajongóinak, és ez csak erősödött bennem, mikor megláttam a borítón lévő árat. Bár azt mondhatnám, hogy összhangban van a tartalommal, de az hazugság lenne.

Számomra már ott elbukott az egész, hogy egyes szám első személyben íródott a sztori, és mivel tudtam, hogy a főhősünk meghal a végén, számomra élvezhetetlenné vált így a történet. Hiába próbáltam átérezni Bree helyzetét, végig azon agyaltam, hogyan fejezi be Meyer az elbeszélést. A "Becsuktam a szemem." számomra nem volt valami frappáns lezárás. Talán a "Becsuktam a szemem, de előtte még gyorsan lefirkantottam vámpírlétem történetét." jobban megállta volna a helyét.

A Diego vonalat elég erőltetettnek éreztem, nem értem, miért nem lehettek szimplán csak jó barátok? Az elvesztése akkor is megrázó lehetett volna, de így inkább bosszantónak éreztem ezt a szálat. Talán jobban ki kellett volna dolgozni az egész történetet, hogy önálló regény legyen belőle, vagy hagyni az egészet a fiók mélyén. Ennek viszont ebben a formában sok értelme nincs - esetleg a nyereség, amit az írónő zsebre tesz -, csak a vérbeli Twiligt rajongók lelhetnek benne némi örömet.

Értékelés: 5/2.

Olvasásra ajánlom: inkább nem

 Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott.
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti.
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban – élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.

Bridget véleménye:

A Shiver befejező részét érzem az első kötetet ért utolsó pofonnak. Még mindig ott tartok: miért kellett ennek folytatás? Hiszen, az már régen rossz, ha az első pár száz oldalon csak szenvedünk, majd az utolsó húsz oldalon megoldódnak a dolgok, de olyan hirtelen, úgy összecsapva, hogy rossz szájízt hagy az emberben. És az sem egy jó pont, mikor két mellékszereplő szerelmi élete és kapcsolata sokkal jobban érdekel, mint a főszereplőké.

Még mindig megvan a négyszereplős szemszög, ami engem még mindig idegesít, és ezen már az sem segít, hogy nagyjából jól érzékelhető belőlük a különböző karakterek személyisége, egyértelműen el tudom választani Sam stílusát pl. Cole-étól, bár Sam-ről még mindig nem mondanám meg, hogy nem egy lány lakozik benne. Grace-ből hál istennek nem kaptunk túl sokat, többet és akkor is inkább farkas volt, mint ember, ami vitt egy kis színt unalmas karakterébe.

Grace szüleivel még mindig nem sokat tudott kezdeni Stiefvater, ami megint csak rossz pont, és számomra a vadászat, meg a megoldás sem volt olyan hihetetlen izgalmas, vagy meglepő, és egy másodpercig sem hittem, hogy Cole-tól esetleg tényleg búcsút kell vennünk, hiszen ő volt az egyetlen épkézláb karakter az önpusztításával meg a sok hülyeségével együtt. Tetszett, hogy az ő kapcsolata Isabellel úgy ért véget, ahogy hiszen ez legalább egyezett a személyiségükkel.

Összességében szerintem ez a leggyengébb kötet a három közül, nem maradt elég cselekmény, ami miatt érdemes volt eddig húzni-halasztani a dolgokat.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: ha még van remény, fejezd be az első résznél

Jeanne véleménye:

A címmel ellentétben szerencsére a szerző nem húzta az örökkévalóságig a történet fonalát, bár így is pont két kötettel többet írt a témában, mint az indokolt lett volna. A sorozat harmadik része semmivel sem nyújtott többet, mint az előzőek. Érezhetően nem én voltam a célközönsége, mert  untatott az egész, és többször félre tettem a könyvet, mert egyszerűen nem érdekelt a cselekmény.

Minden kiszámítható és lagymatag volt - Victor és Olivia halálát is beleértve -, remélem, senki nem lepődött meg azon, hogy Cole micsoda tudományos felfedezést tett, ráadásul még a vadászatot is túlélte. Egyetlen olyan momentumot sem tudnék kiemelni a könyvből, amit érdekesnek találtam volna, a korábbi kötetek hibái viszont ugyanúgy megjelentek, tovább rontva bennem az élményt.

Összességében örülök, hogy a sorozat végére értünk, mert Mercy Falls farkasaival kapcsolatban több könyvet nem tudtam volna a kezembe venni.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem.

 Bianca és Lucas mindig úgy hitték, mindent kibírnak, hogy együtt lehessenek. Amikor a sors fintora nem csak Biancát változtatja lidérccé, hanem Lucast vámpírrá - épp olyan teremtménnyé, amelyet egész életében üldözött -, megfordul velük a világ. Lucas erős gyilkos ösztöne által hajtva az egyetlen helyhez fordul, amely segíthet: Az Evernight Akadémiához. Bianca eltökélten mellette marad. De az Evernight vámpír vezetője háborút indít a lidércek ellen, így Bianca korábbi otthona a legveszélyesebb hellyé válik számára, annak ellenére, hogy kísérteties átalakulása új erőkkel ruházta fel. Csata dúl a lidércek és a vámpírok között, Bianca és Lucas pedig iszonyatos igazsággal néznek szembe. Minden akadályt legyőztek, amelyet az élet kettőjük elé állított, de vajon elég erős a szerelmük, hogy túléljék az élet utáni kihívásokat?

 Jeanne véleménye

Nem tetszett. Tulajdonképpen semmivel sem volt rosszabb, mint a sorozat korábbi részei, de egy történetet lezáró kötettől azért többet vár el az ember. Annyira lapos volt a sztori, hogy kényszerítenem kellett magam az olvasásra, és a kísértés, hogy előre lapozzak 30-40 oldalt, folyamatosan a fejem felett lebegett. Végül megküzdöttem vele, de a várt katarzis elmaradt.

Az Afterlife - és tulajdonképpen a sorozat egésze - kidolgozatlan, a szerző felháborítóan dilettáns módon oldja fel a saját maga által gerjesztett konfliktusokat. Kezdjük Charity személyével. Az előző kötetből már kiderült, hogy ő az angyalarcú ördög, a megtestesült gonosz, aki vámpírrá tette Lucast, és el akarja őt szakítani Biancától. Mit tesz ez a velejéig romlott, semmitől vissza nem riadó nő? Álmában terrorizálja szegény Lucast. Biztos hatalmas érvágás ez hősünknek, de mivel annyira kemény a srác, hogy friss vámpírként sem okoz különösebb gondot neki az éhség kordában tartása, ne várja már a szerző, hogy egy-két rémálomtól majd megsajnáljuk. Mindegy, elhisszük, hogy Lucasnak most nagyon rossz. Hogyan szabadulhatunk meg ettől a gonosz, gonosz Charitytől? Majd jön a "hihetetlenüljótestű-ésénmajdnemjártamvele" Baltazár, és megkéri - álmában - a kishúgát, hogy hagyjon fel Lucas vegzálásával, aki ebbe beleegyezik, ezzel meg is oldódott ez a probléma.

Ehhez hasonló rendkívül magas színvonalú problémamegoldásra számtalan példát lehetne még hozni a könyvből: Gray gyakorlatilag minden izgalmat és akciót jelentő szálat egy-két mondattal kinyírt. A mindent megmagyarázni akarás rányomta a bélyegét az egész sorozatra, és a küzdelmek helyett a hangsúly a szájbarágásra került. Az egyetlen pozitívum számomra az volt, hogy Lucas és az anyja nem békültek ki egymással, így legalább volt valami a tetralógiát lezáró cukrostakonyban, ami egy kicsit elfogadhatóvá tette számomra az egészet.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: annak, aki az első 3 részt végig szenvedte

Bridget véleménye:

Végre vége. Így tudnám röviden összefoglalni érzéseimet az Evernight sorozattal kapcsolatban. De azért lássunk egy hosszabb verziót: mire a negyedik könyvön is átrágtam magam, néha már tényleg úgy éreztem, hogy Gray tud írni. Csak aztán jött mindig valami, ami el is hessegette bennem ezt a gondolatot. A legtöbb dolog, ami eddig zavart sem szűnt meg: Bianca „ne bántsuk a vámpírokat, nem mind rossz”-ból lett a „ne bántsuk a lidérceket, nem mind rossz”. Külön élmény volt látni, hogy egészen 24 órán keresztül „szenvedett” azzal, hogy megtanuljon lidérc lenni, kitapasztalja a képességeit, olyanokat, amelyekhez a többi lidércnek évszázadokig kell próbálkozni, és Gray mindezt elintézi azzal, hogy ő egy született lidérc. Klassz. És persze, hogy azt sem bírta kinőni, hogy olyan dolgokat csináljon csupán makacsságból, ami utána életekbe kerülhet.

Lucas, a jó öreg Lucas, akiből szerencsétlenből vámpír lett, és a könyv ¾-ben szenved emiatt, de ezzel még képes is voltam megbarátkozni, hiszen neki ez nagyon nagy érvágás lehetett, ami jobban idegesített, hogy Bianca hogy, hogy nem ebben a dologban is csak magával volt elfoglalva – „jaj, mikor szexelünk már?”, „jaj, hogy lehet, hogy más jobban tud segíteni neki, mint én?”. Komolyan fejfájást lehetett tőle kapni.

A többi szereplő is ugyanolyan maradt, mint eddig, Vic vicces, és megint vitt egy kis színt a sztoriba, de sajna, kevés rivaldafény jutott neki. Viszont mindenki más csak azért volt, hogy legyen kiket tologatni jobbra-balra, érdektelenek voltak, és unalmasak.

Az is bosszant, hogy a közel 3 részen át tartó Charity problémát Balthazar megoldja egy alvással. Szép, mondhatom, ezt csinálhatta volna korábban is.

A könyv szerkezetére ugyanaz jellemző, mint az előző részekére: több száz oldalon keresztül húzzák-vonják a dolgokat, alig történik valami, majd pedig az utolsó tíz oldalban csapja össze a dolgokat Gray, aminek a következménye, hogy kapkodjuk a fejünket a sok logikátlanság és hülyeség miatt.

Van egy új karakterünk is, Skye, aki nyilvánvalóan csak azért lett beleerőltetve a sztoriba, hogy Balthazarnak a saját könyvében lehessen nője, ha már Bianca ugye boldog véget ért Lucas-szal. Remélem, hogy nem lesznek gyerekeik, mert igazán kár lenne ezeket a géneket tovább örökíteni.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: ha eddig tetszett, most is fog

Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval. Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól. Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?

 Jeanne véleménye:

A magyar cím rendkívül találó volt, a könyv olvasása során csak vártam, vártam, hogy végre történik valami, de nem így volt. Végig unatkoztam, egyértelmű volt, hogy mi lesz a történet vége, és semmi izgalmas momentum nem volt, ami érdekessé tehette volna a végkimenetet, Grace farkassá változását.

Azok a hibák, amiket a sorozat első részénél felvetettem, ugyanúgy megmaradtak itt is, súlyosbítva a helyzetet annyival, hogy még két ember szemszögét beépítette az írónő a cselekményszálba. Amivel nem tudott megbirkózni két ember esetében, az nem sikerült neki négy embernél sem. Nem éreztem a markáns különbséget /1-2 szótól eltekintve/ a stílusukban - annak ellenére, hogy mind különböző helyről jöttek, és eltérő dolgokon mentek keresztül, egy középkorú irodalomtanár érzelmi és kifejezésszintjén állnak. Szép és választékos ahogy Stiefvater ír, de nem egy ilyen történethez való szerintem.

Ebben a részben túl sok volt a felesleges epizód, és nekem nem jött át az a tengermély érzelem, ami elvileg Sam és Grace között volt. A már fent említett okok miatt hiteltelennek éreztem ezt a szálat, mint ahogy a szülők viselkedését és hirtelen pálfordulását is. A hab a tortán a "Nyári lányos" dalszöveg visszatérése volt, ott majdnem elhajítottam a könyvet a ház másik végébe.

A harmadik részt csak azért fogom elolvasni, hogy megtudjam, zenekart alapít-e Cole és Sam, hogy elénekeljék a Nyári lányt...

Értékelés: 5/1.

Olvasásra ajánlom: nem.

Bridget véleménye:

Stiefvater Borzongása után annyira nem vártam a Lingert (Várunk), de ha már megszereztem, és volt is időm elolvasni, akkor „miért ne?” alapon belevágtam. A kötet borítói még mindig tetszenek, egyszerűek, de kifejezők, örülök, hogy megtartotta a magyar kiadó az eredeti változatot.

Sajnos nekem ez a sorozat sem lépett a kedvenceim közé. Stiefvater stílusa könnyen megszerethető, olvasatja magát a könyv, de csak azért, mert fogalmazásával semmilyen nehézséget nem állít elénk. Nem sikerült megkedveltetnie velem a szereplőket, ezért nem is igazán érdekelt mi történik, vagy nem történik velük. Nem érdekelnek a farkasok sem, bár nyilván nem kívánom a halálukat, de az egész betegség dolog nekem túlságosan is erőltetett – nem, hogy találnának hőseink bármire is megoldást egyre csak merülnek el a gondok mélyén, ütköznek az újabb és újabb falakba. Az új karakterek valamennyire egy darabig lendítenek az egy helyben toporgós helyzeten, de az ő személyiségük sem olyan lenyűgöző, vagy kiemelkedő, hogy elvesztésükért akár egy könnycseppet is ejtenék. Újdonság az is, hogy Grace és Sam szemszögén túl, most már Isabel és Cole szemén át is látjuk a dolgokat, amit néhol egyrészt túl soknak érzek, másrészt Cole egy-egy vicces, vagy ingerlő beszólásán kívül többre nem igazán voltam kíváncsi belőle, és ez Isabelre is igaz.

A dolgok nagyon lassan, túl nagy cselekmény sincs, ami miatt nekem olyan érzés, hogy kár egyáltalán könyvként kezelni, egybe lehetett volna gyúrni a harmadik résszel. Vagy egyáltalán nem is kellett volna lennie folytatásnak, a Shiver lezárása úgy volt jó, ahogy volt.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: ha az első tetszett, valószínűleg ez is fog.

A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért.
A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig.
A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is...

Bridget véleménye:

A sorozat első része több mint egy éve került a kezembe – tesztelnem kellett, mert ajándékba akartuk adni. Sajnos, már csak azután jutott el hozzám, hogy pénzt adtunk érte.
Eleinte még tetszett is a könyv, legalábbis az alap sztori, még a több nézőpontos leírás is, hiszen addig még elég új volt nekem ez a fajta leírás, nem nagyon olvastam előtte ilyen könyveket. Tetszettek a vérfarkasok tulajdonságai, a város, ahol játszódik… aztán jöttek a buktatók.
Pl. valaki tényleg mondja meg nekem, mit lehet szeretni Samen, mert nekem annyira hihetetlenül unalmas, hogy még én sem tudom elhinni. Komolyan, akkor már inkább az Evernightos Lucas, pedig tőle is rosszul vagyok. Sam külsejénél már csak a dalszövegei bénábbak (és az a szomorú, hogy a harmadik részt angolul olvastam, de ez sem segített rajta).
Vagy ott van Grace. Személyében megkapjuk a szokásos koravén nagyon érett, nagyon felelősségteljes, nagyon elhanyagolt, és a farkasok iránt nagyon érdeklődő főhősnőt. Klisé. Klisé. Klisé. A mellékszereplők pedig tartják a főhősök színvonalát, egytől egyig jelentéktelenek, még az idegesítő Isabel sem hozza eléggé jól a karakterét.
Az írónő stílusa egyszerű, éppen ezért gyorsan lehet haladni a könyvvel, ezt pedig az is segíti, hogy semmin nem kell megállnunk elgondolkodni, semmilyen mélylélektani tartalmat nem közvetít.
Tanulság: ha a testvéred vérfarkas, és te nem tudod, hogyan csináld vissza, oltsd be valami nagyon durva (emberi) betegséggel, és öld meg!
Ja, egyébként mindhárom rész (mert persze, hogy folytatásos) borítója jól el lett találva, és nagyon szép.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: annak, aki nem vár csodát

Jeanne véleménye:

Érdekesnek találtam ezt a könyvet, bár nem feltétlenül pozitív értelemben. Vitathatatlan, hogy van benne némi újszerűség, ugyanakkor gyakran kidolgozatlannak, következetlennek éreztem, és ez sokat levont az értékéből.

Az alapszituációt elfogadtam: van a lány, akit kis híján szétcincáltak a farkasok, de ő nem hogy félne tőlük, inkább vonzódik hozzájuk. Kicsit beteg, de mivel fantasy-ről van szó, megpróbáltam túllépni ezen. Sokkal jobban bosszantott a többi "apróság", voltak olyan epizódok, amikor csak pislogtam, hogy "WTF, tényleg ez van ideírva?".
Grace emberi kapcsolatai finoman szólva is gázosak. Láthatóan Stiefvater is beleesett abba a hibába, hogy nem tudott mit kezdeni a szülőkkel, ezért inkább elzavarta őket otthonról, hogy ne kelljen velük bajlódni. A lány barátnői is legalább ennyire érdekesek, nem tudom, miért tartja egyáltalán velük a kapcsolatot. Tényleg nem akad Mercy Fallsban egyetlen normális ember sem?
Ezek után már meg sem lepődöm azon, hogy Sam-et milyennek ábrázolja az írónő. Számomra ő legalább olyan antiférfi, mint az örökbecsű Gyémántfiú; egy vérfarkast - és erről biztos az Alkonyat filmek tehetnek - szilajabbnak, zabolátlanabbnak képzelek el. Ezzel szemben Sam törékeny, és sokszor feminin vonásokat mutat, a dalszövegekért pedig, amiket ír, én kérek elnézést.

Nyáron szerettem őt meg, ó édes nyári lány,
Nyárból teremtetett meg, ó édes nyári lány,
Telünk jó volna még, ó édes nyári lány,
De hevem nem elég, ó édes nyári lány.

Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a dallamot, amivel ez jó lehet, de valószínűleg az én fantáziám sekélyes.

Ami a legzavaróbb volt számomra, az a két szemszögből vezetett cselekmény. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az elbeszélők stílusa legalább egy farkasszempillányit különbözne egymástól, de erről szó sincs. Olyan érzésem volt, mint korábban az Árnyékvilág olvasása közben: mintha két lány vagy éppen ugyanaz az ember beszélne végig. (A Rilke versektől most tekintsünk el...)

Mindezek zavartak az olvasás során, hiába teremtett a szerző kellemes, misztikus atmoszférát, hiába használ választékos kifejezéseket (ami egyébként kifejezetten stílusidegen egy 17 éves fiatalhoz képest). Egyszerűen volt bennem valami hiányérzet, ami miatt keserű maradt a szám íze a könyv befejezése után.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.

Miután megmenekültek az Evernight Akadémiáról, a bentlakásos vámpíriskolából, ahol megismerkedtek, Bianca és Lucas a Fekete Keresztnél talál menedéket. Biancának titkolnia kell különös örökségét, máskülönben az életét kockáztatná a fanatikus vámpírvadászok között. De hamarosan értelmetlenné válik a titkolózás, és újból menekülni kényszerülnek, de ezúttal nem csak a Fekete kereszt üldözi őket, hanem az Evernight vezetősége is. Nem számít, milyen messzire szöknek, Bianca nem futhat el a végzete elől. Vajon a szerelem erősebb a végzetnél is?

Bridget véleménye:

Újra itt vagyunk, méghozzá Claudia Gray Örökéj sorozatának harmadik részével, a Homokórával. Az előző vegyes tapasztalataim után (aki nyomon követ minket, az tudja, hogy az első könyv nagyon nem tetszett, a másodikat viszont alig bírtam letenni) kissé kétkedve ugyan, de túlnyomórészt bizakodva vettem a kezembe a harmadik kötetet. Féltem kicsit a színvonalcsökkenéstől, és abból, mit is fog ebből a lidérces-vámpíros sztoriból Gray kihozni.
A könyv elején a Fekete Kereszt mindennapjaiba csöppenünk bele, megismerhetjük gyökértelen életüket, ami másról sem szól, csak a vámpírok levadászásáról, amiért a vadászok mindent feladnak – nincs normális otthonuk, nem esznek normális kajákat, nincsen magánéletük, sem barátaik, csak ők vannak egymásnak, a bajtársak, és ők sem mindig jönnek ki túl jól egymással a rájuk nehezedő nyomás és a sok feszültség miatt. Habár nem sikerült megkedvelnem sem a szervezetet, sem a tagjaikat (pedig próbáltam legalább Danát, de még őt sem ment), összességében úgy gondolom, az írónő jól felépítette őket, teljesen logikusak a cselekedeteik, és remekül visszaadja egy ilyen földalatti szervezet hangulatát. Egészen addig vagyunk velük, míg hőn szeretett főhőseinknek meg kell szökniük, ugyanis lelepleződik titkuk, miszerint Bianca vámpírgyermek.
Tehát egyedül maradunk Lucas-szal és Biancával, akiknek valahogy pénzt kell szerezniük és egy helyet, ahol lakhatnak, persze mindezt jó messze a Fekete Kereszttől. Eleinte kicsit féltem ettől a résztől, ugyanis számomra mindketten olyan érdektelen karakterek még most is, és annyira unalmas az ömlengésük, hogy majd kiugrottam örömömben a boldogságtól, amiért felkeresték Balthazart és Vicet. Mert Vic az még mindig, akinek vicces beszólásai, laza viselkedése viszi nálam a prímet, jobban megérdemelne egy önálló kötetet, mint Balthazar, akinek sikerült lesüllyednie ismét a lagymatag középszerűségbe.
Mindenesetre, hál istennek Gray nem szúrja ki a szemünk pár csókjelenettel, akad itt izgalom bőven, mikor újra színre lép Charity és vámpírrá akarja változtatni Biancát, vagy mikor újra feltűnnek a lidércek, akikről hullámzó viselkedésük miatt egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy most ők akkor jó vagy rosszfiúk, és ha őszinte akarok lenni, még most sem teljesen sikerült.
Összességében élveztem a könyvet, habár volt jó pár dolog (megint), ami idegesített. Voltak jelenetek, amiket totál feleslegesnek ítéltem, kavarások, amik nem oldódtak meg, de valószínűleg a negyedik részben kiderül, hogy ezek tulajdonképpen miért is történtek. Idegesít, hogy még mindig nem tudom Mrs. Bethany miért vadássza a lidérceket, de az is, hogy volt egy-egy szereplő, akiket csak azért láttunk, hogy tudjuk, ő még megvannak. Zavart az is, hogy egy lassúcska kezdés után a könyv végére nagyon felpörögtek az események, csak kapkodtam a fejem, hogy két nap alatt mennyi minden történt, és kicsit soknak éreztem, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok egy csettintésre megoldódtak.
És még egy, ami nagyon idegesített, főleg, mert már az első könyvtől kezdve kísért minket: az állandó „léteznek jó vámpírok is, ne öljük meg mindent” Bianca szöveg, aminek a vége persze 90%-ban az, hogy megtámadják őket, alig élik túl, vagy rájuk akaszkodik egy pszichopata vámpír, lásd Charity.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.

Jeanne véleménye:

A sorozat harmadik része nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Gyorsan elolvastam, de ez nem a lendületes cselekménynek volt köszönhető, hanem az egyszerű nyelvezetnek, a gondolkodást vagy érzelmi reakciót nem kiváltó történetvezetésnek. Na jó, hazudtam. Voltak gondolataim az olvasás közben, de ezeket inkább nem írnám le.

Kezdjük azzal, hogy a borító rettenetes, de legalább ezzel nem lőttek nagyon mellé, mert tökéletesen harmonizál főhősünk, Bianca jellemével. Ez a drága teremtés sajnos a harmadik könyv végére is éppolyan bárgyú, mint volt, veszélybe sodor maga körül mindenkit a hülyeségének köszönhetően, és ráadásul még meg is hal, hogy aztán lidérc legyen belőle. De nem ám mezei lidércecske, ő annyira különleges, hogy minimál gyakorlás után képes arra, amire a "nagyok": testet ölt, helyet változtat stb. Hogy mire megy mindezzel, az már más kérdés...
A szerelmi szenvedéstől szálanként téptem ki a hajam, ez a "Vámpírrá változol a kedvemért?", "Nem minden vámpír gonosz!" kérdéskör körüli folytonos vekengés a létbizonytalanság szélére sodort, csak akkor tértem vissza az agóniából, amikor vízipisztollyal lőtték a szenteltvizet Baltazárra. Ennél viccesebb jelenetet vámpíros könyvben még nem olvastam, azt hiszem.

Kiemelhetném a szövegből a dilettánsan megírt, következetlen epizódokat, a tökéletesen életszerűtlen helyzeteket, de nem fogom ezzel szaporítani a szót. Ez a könyv tulajdonképpen a büdös nagy semmiről szólt sok-sok oldalon keresztül, amivel nyilvánvalóan a befejező részt készíti elő a szerző. Kérdés, hogy ezek után valaki érez-e még kedvet ahhoz, hogy elolvassa?

Értékelés: 5/1.

Olvasásra ajánlom: nem.

Az Evernight időtlen falai között mindenkinek van rejtegetnivalója. Különösen alakul Bianca és Lucas titkos viszonya. A lány furcsa alkut köt Balthazarral, akit a múltja kísért. De minden veszni látszik, amikor az akadémiára gonosz erők támadnak. Mindennek legmélyén pedig egy borzongató rejtély lappang: Bianca születésének titka. Ha mindenütt titkokba ütközöl... Ha már senkiben sem bízhatsz... Ha a csillagok az egyedüli barátaid... Ha félsz, hogy elvéted az utad... NÉZZ AZ ÉGRE! Olvass ki múltat és jövőt!

Jeannne véleménye:

Mivel a sorozat első három része nálam volt, gyorsan nekiugrottam a másodiknak is. Na nem azért, mert olyan érdekfeszítő lett volna az első, inkább attól féltem, hogy ha túl sokáig halogatom, a végén nem fogom tovább olvasni.

Biztos a hold különleges állása okozza, de ezúttal kevésbé voltam szőrös szívű, és jobban tetszett a folytatás, mint az Evernight. Persze most sem kellett a nagyszüleimhez folyamodnom Concor tablettáért, mert az izgalom továbbra sincs köszönőviszonyban Bianca történetével, de mintha Claudia Gray egy kicsit összeszedettebb lett volna, mint korábban. A hangsúlyt a "kicsit" szóra helyezném, mert logikai bakik, kiaknázatlan lehetőségek, elvarratlan szálak azért akadtak bőven a sztoriban, és még mindig furcsának hat számomra magának az Evernight iskolának a funkciója, de mindezeken most megpróbáltam felül emelkedni.

Ami szimpatikus a szerzőben, hogy mer szereplőket beáldozni - még ha nem is kulcsfigurákról van szó -, és nem törekszik kínosan arra, hogy mindenkit megmenekítsen. Bianca sajnos még mindig idegesítő, zavar naivitása és sokkal jobban örültem volna, ha a vívódása Fekete Keresztes Lukács és Vámpír Baltazár között valódi lett volna. Ha Baltazár egy kicsit tökösebb karakter lenne, egész izgalmas szál bontakozhatott volna ki, de így maradt a kiszámíthatóság, és a végén az újabb egymásra találás Lukáccsal a csillagok alatt.

A következő rész felvezetése nem rossz, de szinte biztos vagyok benne, hogy Gray képes elszúrni egy jónak ígérkező alapötletet is. Hamarosan kiderül.

Értékelés: 5/2,5
Olvasásra ajánlom: Igen

Bridget véleménye:

Lelkesen vettem a kezembe Claudia Gray sorozatának második részét annak ellenére, hogy az első kötet nem nyűgözött le, vagyis talán inkább éppen ezért – reménykedtem, hogy majd most megtörténik a csoda. Lehet az volt a kulcs, hogy én álltam hozzá pozitívabban, vagy megint a zene, amit hallgattam, de egészen határozottan tudom azt mondani, hogy tetszett a könyv.
Végre megtört a jég – sikerült egy-két szereplőt megkedvelnem, pl. Vicet, Balthazart, vagy Charityt (igen, nagyon hülye ízlésem van :D), felfedeztem pár fordulatot is a sztoriban, és néha, még teljesen bele is tudtam élni magam Gray világába, ez utóbbi igencsak meglepett.
Voltak dolgok azonban, amiket még most sem tudok hová tenni, és a második rész végére sem egészen értem még pl., hogy lehet, hogy Bianca szereti Lucast. Egyedül azt tudom elképzelni, hogy ennyire finom a vére… Ebből hamar kiderül, hogy Balty barátunknak szurkoltam, persze eleve tudtam, hogy hiába, de a remény hal meg utoljára, ugye.
Viszont tetszett, hogy végre, valós veszély leselkedik hőseinkre, tetszett a brutális és váratlan kegyetlenség, amivel Gray kiírta az egyik nagyon is idegesítő szereplőnket, bár a karakter utolsó pár bekezdésében már kezdtem őt megszeretni. Tetszett a lidérc vonal, csak azt sajnálom, hogy még pár napig nem tudom meg, miért vadássza őket Mrs. Bethany, és végül is, mi lesz Bianca sorsa, meg persze azt, hogy Vic túlélte-e a Fekete Kereszt kontra Vámpírok csatát. De olyan nincs, hogy nem, nagyon morc leszek, ha pont a kedvencemet nyírják ki.

Olvasásra ajánlom: igen
Értékelés: 5/3

Bianca szökni akar. Bianca új diák az Evernight Akadémián, egy háborzongató, gótikus bentlakásos iskolában, ahol az osztálytársak valahogy mind túlságosan tökéletesek: okosak, elegánsak, jófomán olyanok, mint a ragadozók. Bianca tisztában van vele, hogy nem illik közéjük. Ekkor találkozik Lucasszal, aki szintén kilóg a sorból, s aki szemmel láthatólag mindent megtesz azért, hogy ne legyen olyan, mint a többi evernightos. Kettejük között tagadhatatlanul van valamiféle vonzalom. Bianca minden veszélyt vállalna, hogy a fiúval lehessen, de sötét, régesrégi titkok elszakítják őket egymástól… Bianca ekkor megkérdőjelez mindent, amit eddig igaznak hitt. Claudia Gray rossz csillagzat alatt született szerelmi története, és a veszélyes szövetségeket felvonultató izgalmas események lélegzetelállító modern vámpírmese a mai olvasónak.

Jeanne véleménye:

Egy valamiben igaza volt az ajánlónak, a lélegzetem néha valóban elállt, de sajnos nem az izgalomtól. Igazából a meglepettségtől felejtkeztem el arról, hogy egy kis oxigénre lenne szükségem, amikor szembesültem azokkal a momentumokkal, amiket a szerző "fordulatnak" szánt. Sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, aki izgalomra számít a könyvvel kapcsolatban, mert azt itt garantáltan nem fogja megkapni. És most jöjjön egy kis spoiler, azok a mazochisták, akik mégis elolvasnák a könyvet, ugorjanak a pontszámokhoz!

Az alapszituáció a már-már unalomig ismételt "nem illek a környezetembe, jaj, de szánalmas lány vagyok" kezdetű történet, melyet a főhősnő Bianca mesél el. Azt persze elfelejti közölni már az elején, hogy ő vámpír, és először csodálkoztam is, hogy ezt az aprócska információt miért hallgatja el, de később rájöttem az okára. Összejön ugyanis a furcsa, néha agresszív viselkedésű Lucassal, akit aztán jól megharap. Na, most mindenki megdöbbenne, ha a ráutaló mondatokból nem jöttünk volna rá már sokkal korábban, hogy mi is a dörgés.
Persze Lucas sem az a brugge-i csipke, mert ő meg a Fekete Kereszt nevű vámpírvadász csapat beépített embere, akinek feltett szándéka, hogy likvidáljon mindenkit, akinek a szemfogai eltérnek az átlagostól. Ez lenne az újabb csavar a történetben, amikor ámuldozni kéne, de még az én átlagos intelligenciámmal sem volt nehéz rájönni, hogy ez lesz a bonyodalom tárgya.
Természetesen az őszinteségnek e két megtestesült mintapéldánya egymásba szeret, és elmenekülnek, hogy aztán egy végső, elementáris csatában megküzdjön egymással a két oldal. Ez a küzdelem viszont annyira bugyutára sikeredett, hogy itt aztán tényleg nehezen kaptam levegőt. A könyv lezárásának megfelelő érzékeltetésére még azóta sem találtam szavakat.

Összességében nem annyira szörnyű, de kezdem azt hinni, hogy én már túl öreg vagyok ehhez a műfajhoz.

Értékelés: 5/2
Olvasásra ajánlom: 16 éveseknek igen

Bridget véleménye:

Claudia Grey Evernight c. könyve sem az a könyv, amit nekem találtak ki. Igen, így belecsapok a közepébe, mert sajnos egyetlen pozitív élményem a könyvvel kapcsolatban, hogy jó zenét hallgattam hozzá, míg olvastam. Pedig nagyon lelkesen vettem a kezembe. Egyrészt, mert végre bent volt a könyvtárban, ki tudtam kölcsönözni, ráadásul egyből az első három rész haza tudott jönni velem. Másrészt azért, mert mostanában eléggé el voltam havazva az egyetemi dolgokkal, és ösztönzésképp azt találtam ki, hogy ha letudom a zhkat és beadandókat, végre lesz mit olvasnom, jutalomként.
Aztán elkezdtem. Sem a környezet (ami nekem a Roxfort béna, gonosz változatának tűnt), sem a szereplők, sem a sztori nem kötött le. Sokszor unatkoztam olvasás közben, gyakran már olyannyira, hogy letettem a könyvet, ahelyett, hogy siettettem volna a befejezését, ami nálam nagyon ritka. Én még akkor is falom a sorokat általában, ha nem tetszik, vagy unalmas a könyv, hogy minél hamarabb vége legyen, de ennél még az órai jegyzeteim is izgalmasabbnak bizonyultak.
Sokkal, de sokkal többet vártam, mondjuk egy nagy csattanót, de az csak nem akart jönni. Sem akkor, mikor kiderült, hogy főhősnőnk tulajdonképpen egy vámpír, és mi is egy vámpírvilágban járunk, sem akkor, mikor kiderült, mi az oka az egyik szereplő eltűnésének. Még akkor sem éreztem semmit, mikor a mi drága Biancánknak el kellett válnia hőn szeretett Lucasától, pedig tipikusan az az olvasó vagyok, aki az ilyenen kiakad (még a Karó és Sírhantban is zavart, mikor Bones meg Cat külön voltak…).
Habár csak ma végeztem vele, nem tudnám pontosan megmondani, mi volt benne, olyan jókat aludtam rajta, és ez nem valami biztató.

Értékelés: 5/1, a borítóra
Olvasásra ajánlom: nem

Cat új életet kezdett. Négy éve búcsút intett a vámpírvadászatnak, és ezzel együtt a szerelem is kopogtatott nála. Egy barátnőjének esküvőjén azonban váratlanul Bones lép oda hozzá, éppen időben. Valaki Cat vesztét akarja, és a szövetségesek újra kénytelen összefogni, hogy az áruló nyomára bukkanjanak...

Jeanne véleménye:

Szinte hallom füleimmel, ahogy a Cat és Bones rajongók méltatlankodva felkiáltanak, amikor a soraimat olvassák, de nem tudok mit csinálni, nem tetszett.

Bár az előző részben volt néhány dolog, amit kifogásoltam, mégis kíváncsian vártam a folytatást, mert mindenki azt mondta, hogy jobb lesz. Eleinte én is így gondoltam, hiszen a szerző módszeresen kezdte felépíteni a cselekményt, de minél jobban haladtam előre az olvasásban, annál inkább veszítettem az érdeklődésemből.

Megint ugyanazt a hiányérzetet éreztem, mint az első rész végén, csak most még intenzívebben. Jeaniene Frost elkövetett egy hibát saját magával szemben: túlságosan magasra tette a lécet. Próbálta ugyan megugrani azt, amit az első kötetben, de érzésem szerint nem sikerült, inkább átbújt alatta. Hogy mire gondolok? Hiányzik a "motiváló veszteség", mint amilyen a nagyszülők halála volt korábban, gyakorlatilag mindenki megúszott mindent, anélkül hogy egy haja szála is meggörbült volna. Hiányzik a karakterek kiaknázása. Feleslegesnek találom a 3 beosztottat /Tate, Cooper, Juan/, lett volna inkább 2, de azok normálisan kidolgozva. Ismét beleszőtt olyan szereplőket, akikre az ég világon semmi szükség nem volt (a múltkor Timmy, most Noah, na meg Spádé).

A biztosítékot mégis a befejezésnek szánt "cukrostakony" verte ki nálam. Kezdve azzal, hogy Cat simán leverte a földkerekség legerősebb ghoulját, csak mert az nem rúgott bele a földön fekvőbe (mondjátok, hogy a harmadik részben ez a mondat már nem lesz benne), folytatva a házasság témával és Dave feltámasztásával. Nekem ez az egész annyira nem passzolt a korábbi hangulatvilághoz, kifejezetten csalódott voltam a lezárással kapcsolatban. Szükségem lesz egy kis időre, hogy a harmadikba is belekezdjek, de természetesen nem hagyom ki, hiszen Catnek még van olyan testnyílása, amit Bones nem vett birtokba - kíváncsian várom, hogyan teszi majd meg.

Olvasásra ajánlom: igen
Értékelés: 5/2

Bridget véleménye:

 Az első rész után sejtettem, hogy vámpír-félvámpír párosunk kapcsolata nem érhet így véget, érdeklődve vártam, mi lesz a sorsuk, ezért estem is neki a 2. résznek azonnal. Aztán befejeztem, rágódtam rajta egy kicsit, és azt kell mondjam, végül is tetszett. Nem vagyok túl határozott, sok mindent tudnék kifogásolni benne, de határozottan jobban ír Frost, mint a ma olyan nagyon felkapott YA szerzők. Igaz, ami igaz, ez a könyv nem is YA, de azok után már tényleg felüdülés őt olvasni.

Szóval visszakaptuk Cicust és Bonest, akik ebben a kötetben újra egymásra találnak, újra kiélik egymáson mocskos fantáziájukat, és egy-két szexjelenet között néha még történik is valami, haladgat a cselekmény. A legnagyobb bajom a sok olyan szereplővel, eseménnyel volt, aki/ami nem vezetett sehova, csak úgy lógott a levegőben, hogy kitöltse a lapokat. Ezen szereplőknek nemhogy a nevét, még azt sem tudnám megmondani, mit kerestek éppen akkor, éppen ott. Személy szerint engem nagyon idegesít ez az ügynökösdi is, sokkal jobb volt a sztori, míg ők nem voltak.

Valahogy nem tudtam egyiküket sem megszeretni, attól meg előre rosszul vagyok, hogy Bones úgy fog ugrálni nekik, ahogy ők szeretnék.  Csak azért, mert Catnek ez a hülye mániája, hogy ő ügynök akar maradni. Vá, a falat kaparom ettől. Meg attól, hogy Cat olyan ostoba tud lenni, amilyen, direkt fejjel megy a falnak mindig. Annak sem örülök, hogy Dave-et feltámasztják, mert egyelőre semmi értelme nem volt, de biztos kell valami, amire alapozhatják a harmadik részt. Nekem az is hiányzott, hogy meghaljon egy fontos szereplő (ha már Dave-et visszahozták). Mondjuk Tate ügynök mehet a levesbe, ha rajtam múlik.  De sajna, úgy tűnik, nem fog, mivel hosszabb lett az élete, meg ez az új vámpírcsaj is használja őt, szóval úgy tűnik, megmarad. Viszont az érdekel, milyen dráma lesz még Bonesék kapcsolatában, mert olyan nincs, hogy nem lesz ennyi részen keresztül, szóval: ide veled harmadik rész!

Olvasásra ajánlom: igen
Értékelés: 5/2 és ¾

 Senki sem hisz a vámpírokban. Catherine azonban tudja az igazságot. Anyját egy vámpír erőszakolta meg, ezért bosszúból a félvámpír lány évek óta üldözi az élőhalottakat, hátha egyszer a tettes is horogra akad. Egy nap azonban óvatlanul besétál a vámpír fejvadász csapdájába. Bones az egyik vámpírmester, akit gyilkos horda üldöz, így ajánlatot tesz Catnek; együtt talán legyőzhetik a hordát és felkutathatják Cat apját, de ahhoz a lánynak előbb osztoznia kell Bones sorsában; vámpír harcossá kell válnia.

Jeaniene Frost Cat és Bones vámpírvadász-sorozata fergeteges sikert arat a vámpírrománc rajongóinak körében. Humorral, érzékiséggel és hihetetlen izgalmakkal teli könyveit felejthetetlen karakterekkel népesíti be. A Cat és Bones páros egy csapásra világhírű lett, a sorozat pedig vezeti a sikerlistákat.

Bridget véleménye:

Jeaniene Frost könyve számomra tipikusan olyan darab volt, amelyik újra meg újra felhívja magára a figyelmét a könyvesboltban, de a borító tanulmányozásánál tovább sosem jutottam: érdekelt, de annyira nem, hogy több ezret adjak érte, egy ideje, mióta halomra olvastam a borzalmas könyveket, egészen paranoiás lettem, és nem mertem akármivel hazamenni.

Aztán Jeanne megszerezte, és innentől nem volt visszaút, kíváncsi voltam Frost milyen vámpírokkal, milyen eredettörténettel, milyen karakterekkel állt elő, ami olyan nagy sikert aratott, és ami miatt az Ulpius úgy vélte, megéri kiadni.

Sajnos azonban nálam ez a történet több sebből is vérzett. Nem Frost volt az, aki kitalálta azt a legendát, amit felhasznált a vámpírok létezését magyarázandó, mégis nekem fura választás volt éppen a Káin és Ábel történetből eredeztetni őket.

Bizalmatlanul álltam a főhősnő, Cat félvámpírságához is, de később hajlandó voltam felülemelkedni rajta, és elfogadni az írónő magyarázatát, még valamilyen szinten logikusnak is tűnt. Aztán viszont voltak dolgok, főként vámpírtulajdonságok, amelyek már több helyről visszaköszöntek, kicsit koppintásnak éreztem őket, de azzal magyaráztam, hogy oké, végülis olyan sokféle dolog nincs, amivel fel lehetne ruházni őket, és különben is inkább ez, mint hogy elkezdjenek nekem sárkánnyá változni.

Azonban úgy érzem, hogy a nagy olvasói tábort nem Cat, vagy maga a sztori szedte össze, hanem az egész könyvet Bones viszi el a hátán, a rosszfiúnk, aki annyira mégsem az, aki a megfelelő pillanatban közönséges, vicces, vagy szexi – egészen kedvelhető karakternek éreztem, tipikusan az a figura, akire a nők titokban vágynak, olyan mélyen, hogy talán még maguknak sem ismerik be. Nem a személyiségével akadtak problémáim, ha jobban belegondolok, hanem a vámpírok azon tulajdonságával, hogy a könnyük rózsaszínné változik, egyéb testnedveikről nem is beszélve… Ez nálam kiverte a biztosítékot egy különösen túlfűtött erotikus jelenet alatt/után.

Még egy negatívum: egyik szereplő kinézete sem tetszett nekem, ha rájuk gondoltam, inkább a saját magam által kitalált külsővel képzeltem el őket, de ez már egyéni szociális probléma.

Összességében úgy éreztem, a könyv inkább csak egy akcióval és vámpírokkal felturbózott Romana. A szerelmesek állandó csatározásaitól (miután már összejöttek) a mű végére kissé megfájdult a fejem, és egyértelműen nem annak a közönségnek szól, mint mondjuk a hasonló témájú, más kiadóknál megjelentett könyvek.

Olvasásra ajánlom: 16 év felett

Értékelés: 5/3

 Jeanne véleménye:

Lassan két hete küzdök a Pemberley-krónikákkal. Már kezdett végképp elegem lenni belőle, ezért egy hirtelen elhatározástól vezérelve félretettem, hogy belekezdjek valami egészen másba. Nos, a Félúton a sírhoz valóban szöges ellentéte a már fent említett műnek, és ez jelen esetben komoly dicséretnek számít.

Jeaniene Frost nem teketóriázik, egyből belecsap a lecsóba, és ad nekünk egy igazán karakán, végletekig elszánt csajt, aki olyan könnyedén gyilkolássza a vámpírokat 16 éves kora óta, mint ahogy más rántottát készít. Az újkori Buffy a történet szerint már 21 éves, nem mellesleg félvámpír - tehát a vörös haján kívül van benne egyéb különleges vonás is -, és kedvenc hétvégi szórakozását azóta sem unta meg. Könnyen kapható nőnek kiadva magát áldozatait szórakozóhelyeken szedi össze, majd egy félreeső helyen elteszi őket láb alól. Számomra érthetetlen módon gond nélkül folytatja ezt a nemes tevékenységet éveken keresztül, míg fel nem bukkan Bones, aki keresztül húzza hősnőnk terveit az életfogytig tartó könnyed vámpíröldökléssel kapcsolatban. Bones egy fejvadász vámpír, aki végül egyezséget ajánl Catnek: folytassák a tisztogatást együtt.

Gyakorlatilag erről szól az egész mű, talán nincs olyan oldal, amin ne halna meg legalább két szerencsétlen vérszívó, a szerző az öncélú erőszak leírását nem aprózta el. A sztori folyamán térdig gázolunk mások vérében, letöröljük magunkról a kifröccsent agyvelőt, miközben folyamatosan repkedő kardok között kapkodjuk fejünket. Ebben a monoton gyilkolászásban csak a pikánsan és szókimondóan megírt erotikus jelenetek nyújtanak némi változatosságot. Nem is lenne ezzel baj, csak ne ragaszkodna Jeaniene Frost ahhoz, hogy Cat mennyire szemérmes, és már egy áthatóbb nézéstől is elpirul. Valahogy karakteridegennek tűnik számomra ez a vonal.

A küzdelmek bemutatásán túl hiányoltam az egyéb leíró részeket, a szereplők homályos foltként maradtak meg a fejemben. Nem tudnám megmondani, hogy néz ki Bones, vagy bárki más a könyvben, egyedül Cat vörös haja az, amire emlékszem. Mivel nem tudtam vizualizálni a karaktereket, így különösebben megkedvelnem sem sikerült őket. Persze Bones tipikusan az a rosszfiú, akiért az olvasók lelkesedni tudnak, de nekem valahogy nem lopta be magát a szívembe: egy idő után úgy éreztem, hogy "kifulladt" a személyisége, és az erős kezdés után unalmassá vált.

A fentieken túl számomra a legzavaróbb az a néhány epizód volt, ami teljesen feleslegesen került a szövegbe, megbontva ezzel a cselekmény feszes menetét. Ettől függetlenül a kategóriájában nem egy rossz könyv (legalább is olvastam már sokkal rosszabbat is), de széplelkű olvasóknak nem ajánlom.

Értékelés: 5/2,5

Olvasásra ajánlom: 18 felett

Az öt hajadon leánygyermekkel büszkélkedő Bennet család még nem sejti, hogy a szomszéd birtokot megvásárló ifjú, vagyonos nemesember és legjobb barátja akaratlanul is alaposan felforgatják majd a családtagok hétköznapjait. Szenvedélyes mulatságok, intrika és pletyka, szerelmi incselkedés és féltékeny bosszú története ez, amelyben egy ifjú hölgy mindenki eszén túljár, és tűzön-vízen át megtalálja a boldogságát.
Jane Austen utánozhatatlan ironikus humora és a XIX. századi Anglia tarka korrajza teszi páratlanul szórakoztatóvá az írónő legismertebb, és legtöbbször filmre vitt romantikus regényét.

Jeanne véleménye:

Nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni a könyvről, hiszen ez az az olvasmány, ami kislány korom óta elkísér, mindig ezt veszem elő, ha egy kis kikapcsolódásra vágyom. Mindegy, mit olvassak, a Büszkeség és balítélet végérvényesen bevéste magát a toplistám legfelső fokára, és nincs, ami elmozdítsa onnan.

Mélylélektani mondanivalót nem kell keresni a könyvben, és a szerző nem ad magyarázatot a világegyetem problémáira, a jellemábrázoláshoz és a szórakoztatáshoz viszont nagyon jól ért. Számomra minden karakter szerethető, hiszen egyikük sem eszményi és tökéletes, magukban hordozzák a hibáikat, hogy aztán - egy-két kivételtől eltekintve - tanuljanak belőle. Austen humorérzéke páratlan, amit nem csak néhány helyzet- és jellemkomikumban csillogtat meg, hanem végig az egész mű során, hol narrátorként, hol Mr Bennet szavai által stb.

A könyv legnagyobb irodalomtörténeti jelentősége - és ebben szerintem minden nőnemű olvasó egyet ért velem - abban rejlik, hogy megalkotta számunkra Mr Fitzwilliam Darcy karakterét. Valószínűleg Colin Firth is hozzájárult ahhoz, hogy ő lett számomra az etalon, de nem tudnék még egy olyan férfialakot mondani, aki ennyire kedvemre való lenne.

Nem véletlen, hogy a Büszkeség és balítélet még most is megállja a helyét, csak azt sajnálom, hogy egyre kevesebb Eliza Bennet szaladgál közöttünk. Manapság okosnak és olvasottnak lenni sajnos nem divat...

Értékelés: 5/5
Olvasásra ajánlom: igen.

Bridget véleménye:

Jane Austen világhírű, nagysikerű klasszisáról nem tudok elfogulatlanul írni: nem csak az első könyvek egyike volt, amit magamtól olvastam, nem kötelező olvasmányként, és nem csak azért, mert Jeanne adta a kezembe - ezáltal kikövezve az utat, mely a könyvek iránti rajongásomhoz vezetett -, hanem azért is, mert ez a könyv életem egyik legmeghatározóbb darabja volt. Azóta végigolvastam az összes Austen könyvet és kortársai műveit is, de az örök kedvenc a B és b maradt. Az ok, hogy miért, nagyon egyszerű. E fantasztikus szerző ekkorra már kiforrt stílusa az első mondattól az utolsóig lenyűgöz egyszerűségével, őszinteségével. A történet nem szokványos szerelmes regény, semmi nyálas, semmi oda nem illő, semmi túlzás nincs benne. Megismerünk öt fiatal lányt, akiknek édesanyja mindent megtesz, hogy jó anyagi háttérrel rendelkező úriembert találjon nekik, mert mint megtudjuk „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.”.

A karakterek egytől egyig alaposan kidolgozottak, hűek magukhoz, személyes kedvenceim Mr Bennet fanyar humora miatt: „Hát nem azért élünk, hogy embertársaink mulassanak rajtunk, mi pedig rajtuk nevessünk, ha rákerül a sor?”, Eliza Bennet és Mr Darcy. Lizzy az első, és eddigi egyetlen női főhős, akivel száz százalékosan képes voltam azonosulni – okos, művelt, erős nő, talpraesett, aki vállalja véleményét és az, ahogy a világot látja, olyan, mintha az én szememmel látná.

És végül, de nem utolsósorban Jane Austen Mr Darcyja az, aki a szerelmi történetek legeszményibb férfi főhőse, és akit azóta is hiába próbáltak utánozni az Austent követő írónemzedékek tagjai, lehetetlen küldetésnek bizonyult. „Hiába volt minden vívódásom... nem használt semmit. Nem tudom elfojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom, milyen forrón szeretem magát.”

A megoldásban kettejük szerelme teljesül be, de addig hosszú utat járnak be - mindkettejüknek változniuk kell, szembesülni saját hibáikkal, felismerni, a másiknak milyen értékei vannak a felszín alatt.

Olvasásra ajánlom: IGEN

Pont: 5

Olvasásra ajánlom: IGEN
Értékelés: 5/5

A regény főhőse Jack McCall, dél-carolinai férfi, Rómában él kislányával. Évekkel ezelőtt felesége öngyilkos lett Amerikában, ezért költözött a férfi Európába, azzal az elhatározással, hogy soha többé nem tér vissza szülőföldjére. Egy váratlan találkozás azonban felbolygatja a múltat, az "átkozott szép" gyerekkort, amikor a négy legkülönfélébb származású fiú tizenévesként életre szóló barátságot kötött egymással, szüleik ellenzése ellenére - családjuk egyformán tragikus háttere hozta össze őket. Pat Conroy hangvétele hasonlatos Irwin Shaw-éhoz vagy Styron-éhoz: a kamasz fiúk egy életre szóló, meghatározó élményéből születik meg nála is a fiaikat vetélytársnak tekintő brutális apák figurája.

Bridget véleménye:

A Hullámok hercege után megfogadtam, hogy az összes Conroy könyvet elolvasom, így hát legutóbbi utam a könyvtárban biztos léptekkel vezetett a C betűkhöz - egyébként is vártam már, hogy ennyi katasztrófa után, végre egy normális könyvet olvashassak.

És ezen posztban szeretném megköszönni Pat Conroynak, hogy megint számíthattam rá.
Azt kaptam, amit vártam – az író stílusa újra és újra magával ragad, és lenyűgöz, minden egyes alkalommal, mikor le kellett tennem a könyvet, szinte szenvedtem a hiányától. A tenger zenéjében ismét megkapjuk azt, amit előzőleg a Hullámok hercegében: megismerjük Dél-Karolina egy másik városát, egy problémás családot, a hétköznapjaikat, a tragédiáikat, mindezt ismét egy férfi szemén keresztül a más jól ismert Conroy–féle fanyar humorral megfűszerezve.

A történetbe a fenséges Itáliában kapcsolódunk be, ahová Jack McCall menekült a múltja és emlékei elől kislányával, akit egyedül kell felnevelnie felesége öngyilkossága miatt. Ezáltal megismerjük a csodálatos római világot a festői város utcáin kezdve, egészen a különlegesebbnél különlegesebb ételek ízén keresztül át kalauzol minket Conroy. Ugyanakkor ez az a hely is, ahol Jacket utoléri a múlt, és haza kell mennie a városba, ahonnan menekült, az emberek közé, akiket soha többé nem akart látni. Visszatérvén szülőhazájába ismerjük meg igazán a karakterek személyiségét, jelentőségüket, s derül fény azokra az eseményekre, melyek egykor Jacket távozásra ösztökélték.
Habár a cselekmény lassan halad, de minden apró részletnek ismét óriási jelentősége van, amik felett vétek lenne elsiklani.

Egy biztos, ha a Herceg tetszett, ezt sem tudod majd lerakni, és csak tovább fokozza az érzelmeket a tény, hogy kétrészes könyvről van szó. Természetesen, ha azt hiszed, megúszod ezt a történetet sírás nélkül, ne reménykedj, itt sem marad szem szárazon!

Értékelés: 5/5
Olvasásra ajánlom: IGEN

Jeanne véleménye:

Olvasmányaim során úgy alakult, hogy a férfi írók közelebb kerültek hozzám, így van ez Pat Conroy esetében is. Imádom azt a letisztult, sallangmentes, néhol nyers és kíméletlenül őszinte stílust, ami a szerző védjegye, így szívesen olvasok tőle bármit.

A tenger zenéje tökéletesen hordozza azokat a jegyeket, amik Conroy védjegyévé váltak: Jack egy szerethető, nyílt szívű központi figura, aki szavaival úgy szövi az elbeszélés szálait, hogy az olvasó észre sem veszi, és már otthonosan mozog Velencében, Rómában vagy éppen Waterfordban. Imádom azt a fanyar, intellektuális humort, amivel a múlt és a jelen megpróbáltatásai ellen védekezik, és csodálom azt a szeretetet, ami összeköti őt a lányával.

Természetesen a mellékszereplőkben sem kellett csalódnom, mindenki tökéletesen megmunkált figura, egyetlen karakteridegen tett vagy mondat sincs a szövegben, ami kizökkentené az olvasót - számomra ettől válik hitelesnek és hihetőnek az egész. A McCall fivérek közös jelenetei páratlanok, de magukkal ragadtak az egyedi sorsokat bemutató epizódok is. A cselekmény felépítése hasonló, mint a Hullámok hercegében: az apránként elrejtett információmorzsák és utalások gördítik előre a cselekményt úgy, hogy miközben a jelenben haladunk, a múlt is kitárja kapuit. Nincs a könyvben egyetlen egy fejezettagoló csillag sem, mert a szerző képtelen összefüggő szöveget alkotni /ld. Szurovecz Kitti/ - ez a fajta szerkesztettség és elbeszélőmód egyszerűen zseniális.

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Conroy olvasásához kell némi élettapasztalat és nem kevés érzelmi intelligencia. Egyetlen negatívum számomra, hogy két részre osztották a történetet, így a befejezéssel nem vagyok kibékülve.

Értékelés: 5/4
Olvasásra ajánlom: igen.
 

Rosszul vagy a vámpíroktól? Meena Harper is. A főnökei miatt azonban írnia kell róluk, még ha nem is hisz a vérszívókban. Pedig Meenától nem áll távol a természetfeletti. Tudja, hogyan fogsz meghalni. (Persze, úgysem hiszel majd neki – ahogy más se.) De hiába a jóstehetsége, elköveti a hibát, hogy beleszeret egy modern kori hercegbe. Lucien Antonescu sötét titkot rejteget. Olyan titkot, ami miatt sokan - köztük egy ősi vámpírvadász társaság is - a halálát kívánják. Csakhogy Lucien már eleve halott. Talán ezért ő az egyetlen pasi, akivel Meena el tudja képzelni a jövőjét. Ugyanis a lány mindenki más sorsát képes megjósolni, csak a sajátját nem. Bár Luciennél jobb pasit álmodni sem lehet, Meena talán mégis egy rémálomba csöppent. Elérkezik az idő, hogy a saját jövőjébe lásson… Már ha van jövője.

Jeanne véleménye:

Ritkán mondok ilyet könyvről, de utáltam. Az első sorától az utolsóig. Csak azért küszködtem vele a végkifejletig, mert nem akartam egy újabb könyvet olvasatlanul félretenni (mint korábban a Sötétség hercegét). Az már csak plusz poén volt a sorstól, hogy a sztori egyik hősét, Lucien Antonescut többször is ezen a néven említik a műben, amitől a tudatalattim csak még erősebb tiltakozásba kezdett.
Maga a történet felnőtteknek szól, hősnője, Meena már nem hamvas tinédzserlány, hanem dolgozó nő egy kis különleges extrával: előre látja mások halálát. Lehetett volna ebből a karakterből sok jót kihozni, de nem sikerült. Huszonnyolcszor elolvashattuk róla, hogy bár nagyon rövidre van vágva a haja, az mégis borzasztóan jól áll neki. Legalább ennyiszer kellett szembesülnünk a ténnyel, hogy utálja a vámpírsztorikat és a vámpírokat úgy általában, mert azok hímsoviniszták. Azt is megtudhattuk jó néhányszor, hogy sajnos Meena képességeiben kevesen hisznek, és nem fogadják meg a tanácsait.

Az a baj, hogy Meg Cabot nem csak ezeket a tényeket ismétli az unalomig, hanem szinte mindent, attól az apró információtól kezdve, hogy miért írja két e-vel a nevét, miért hívják Jack Bauernek a kutyáját stb. Sokszor azt hittem, hogy rossz helyen nyitottam ki a könyvet, mert szinte szóról szóra ugyanazokat a mondatokat olvastam. Ez a szájbarágás egyrészt idegesített, másrészt halálosan unalmassá tette számomra a történetet. Még akkor is, ha volt itt mindenféle "rejtélyes" szál /Szent Johanna - Szent György - Dracula - sárkány - vámpírvadászok/, gyermetegnek és végtelenül kiszámíthatónak éreztem az egészet. A szereplők számomra egyébként is túlságosan sablonosak vagy szürkék, Lucienről nem tudok meg semmi olyat, amitől esetleg vonzóvá válna mint férfi. Meena testvére és Alaric Wulf kifejezetten idegesítő karakterek, bár - ha jobban belegondolok -, tulajdonképpen elmondhatnám ezt mindenkiről.

Hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor a végére értem a történetnek, nem tudom, képes leszek-e valaha olvasni Meg Cabottól bármit is.

Értékelés: 5/1
Olvasásra ajánlom: nem.

Bridget véleménye:

A Smink nélkül c. csoda után fásultan ugyan, de telve reménnyel kezdtem neki Meg Cabot eme gyöngyszemének. Hiányzott már a fantasy, hiányoztak a vámpírok, a mitológia. Nos, kár volt előre innom a medve bőrére.
Csalódtam. Csalódtam, mert gyakran emlegették, hogy Meg Cabot könyvei jók, és erre mit kaptam? Pocsék történetet, ahol a főhősök és a mellékszereplők életre szóló szerelmei két nap alatt kialakulnak, és további két nap kell, hogy meg is szűnjenek; ahol a történet több másik hasonló témájú könyvből lett kilopva (máshol is hallhattunk már Stefan nevű vámpírról, és Alaric nevű vámpírvadászról, nem?); ahol a mitológiai háttéren nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A tetőpont az volt, mikor a román vámpírunk (hogy, hogy nem…), a sötét hercegünk (sötét herceg? na ne már, ilyenről még nem is hallottam sehol máshol!) átváltozott –és most jól figyelj!- sárkánnyá!!! Nem is vagyok hajlandó több szót fecsérelni erre…
Plusz pont jár viszont azért, hogy a szerelmeseink nem sírtak szex közben (végre!), és az ostoba, kibírhatatlan hősnő a könyv végén nem omlott a vámpírja karjai közé, hogy „Kérlek, nem bírok nélküled élni, tégy halhatatlanná!”.
Viszont a fogalmazásbéli hiányosságok itt is megmutatkoztak, a tőmondatoknál és az idétlen párbeszédeknél én többet vártam, ha már jó pár könyv van Cabot mögött. És azt sem hagyhatom ki, hogy Cabot Szurovecz Kitti zsenialitásával fűzi össze szereplőink életét, és irányítja a cselekményt… NC.

Értékelés: 5/2 (a kutya cuki volt, és volt 1-2 vicces párbeszéd)
Olvasásra ajánlom: azért, hogy megtudd, milyen a gagyi vámpíros sztori

Sztárok, hírességek, celebek. Különös, zárt világ: az egekig repítheti azt, akinek sikerül ide bejutnia. Pénz, hírnév, csillogás – melyik fiatal lány ne áhítozna rá? Melyikük ne adna meg bármit, hogy beletartozhasson? Szombati Lillának úgy tűnik, minden összejött: a gyönyörű fotómodell fényes médiakarrier küszöbén áll. Ám a múltjában rejlő titkokra egy ambiciózus újságírónő vadászik és a bulvárlap leleplező címlapsztorija alaposan összekuszálja a szálakat.
A fiatal írónő, Szurovecz Kitti nagyon jól ismeri ezt a világot, hiszen a Meglepetés magazinnak hétről hétre készíti a sztárinterjúkat. Neki már régóta megnyílnak a hírességek: elmondanak olyan titkokat is, amelyeket nyomtatásban nem akarnak viszontlátni. A Smink nélkül természetesen nem róluk szól, a regény szereplői kitalált személyek, de az ügyesen bonyolított, fordulatos cselekmény, az érzékletesen megjelenített médiavilág képe sokat elárul arról, mi rejlik a csillogó kulisszák mögött.

Jeanne véleménye:

Vártam pár napot a könyv olvasása után az értékelés megírásával remélve, hogy a bennem dúló indulatok lecsillapodnak egy kicsit. Sajnos nem így történt. Egyszerűen képtelen vagyok lehiggadni, ha erről a remekműről van szó, felháborít, hogy ez a szöveg ebben a formában nyomtatásba került.

Az első, ami nyomot hagyott bennem, az ajánló volt. Már annak olvasásakor el kellett volna hajítanom messzire a könyvet, de nem tettem. Na nem azért, mert annyira érdekelt, hogyan vezet végig a főállásban  "sztárinterjúkat" író fiatal írónő az "érzékletesen megjelenített médiavilág" útvesztőin, vagy mert "történetének meghökkentő csavarjain még hosszú ideig" gondolkodni szerettem volna. Rá kellett jönnöm, hogy mazochista vagyok.

A második rossz döntésem az volt, hogy elolvastam a köszönetnyilvánítást. Rögtön az első sorában helyesírási hibát találtam, ami számomra elég rossz ómen. Nem vagyok "nyelvtannáci", de az ilyen dolgoktól kinyílik az a bizonyos bicska a zsebemben. Sajnos az egész könyvre jellemző a magyar helyesírási szabályok sajátos értelmezése, és újfent felmerül bennem a kérdés: látta ezt korrektor? Tudom, az írónő nem a Magyar Nyelvőrnél áll alkalmazásban, de vegye már a fáradságot, hogy ha megcsillogtatja műveltségét és megemlít egy verset, akkor azt helyesen teszi! /Ld. Ady Endre: Héja-nász az avaron/

A cselekmény elemzésébe mélyebben bele sem mennék. A sztori nem különösebben mélyenszántó, finoman fogalmazva is mentes minden magvas gondolattól. Tudom, az írónő nem a Jelenkornál áll alkalmazásban... A szereplők unalmasak és közhelyesek, tökéletes prototípusok /gengszter - naiva - szegény lány, aki rossz útra tér - vaskalapos értelmiségi szülők - alkoholista apuka - unatkozó feleség stb./, akik nem fognak nagy meglepetést okozni. Hiába az idegesítő ugrálás az időben és a nézőpontok között, a történet lapos, mondhatni gagyi, amit azzal akarnak eladni, hogy teletűzdelik profán kifejezésekkel. A farok, kurva és dugás szavak gyakori használata helyett inkább a szöveg kidolgozottságára és a névválasztásra /Valentin, Hélia/ kellett volna még egy kis időt szánni, vagy elégetni az egész kéziratot - ez utóbbival szerintem mindenki jobban járt volna.

Egyetlen dolog vigasztal: legalább Szurovecz Kitti jól szórakozott, amikor megírta a könyvet.

Értékelés: 5/0
Olvasásra ajánlom: nem

Bridget véleménye:

Nem is tudom, hol kezdhetném a kritikámat, annyira felháborodtam. Szinte, visszasírom a Gyémántfiút, ezután a „csoda” után. Tudom, hogy ez hamarabb volt, tudom, hogy az „írónő” első könyve, de azt kívánom, bár maradt volna meg az újságírásnál - Meglepetést úgy sem olvasok, megkímélhettem volna magam tőle, hogy a remekműveivel találkozzak.

Egyszerűen, alig vagyok képes szavakba önteni, mit érzek, és azt sem tudom eldönteni, mi dühített jobban. Először is, ott volt az, hogy Kitti az „s” kötőszót olyan erőszeretettel használja, hogy ha annyi 5 forintost kapnék, az kitenne egy lottónyereményt. Aztán sikerült megtalálnom a második kedvenc szavát is, amibe úton útfélen belebotlottam. Ki nem találod, mi az! LÉTBIZONYTALANSÁG. Engem is a LÉTBIZONYTALANSÁG határára sodort ezzel a regénnyel. Az előbbiek mellett azzal is, hogy a történet iszonyat béna volt, összecsapott, a párbeszédek szánalmasak, a karakterek egyszerűen borzalmasak, és esküszöm, ha a celebvilág tényleg ilyen a valóságban is, inkább megyek, és a Dunába vetem magam, mint hogy ilyen emberekkel kelljen egy levegőt szívnom. Ha Spiritre azt mondtam, beteg, akkor Kitti még inkább az, lehet, egy elmeosztályról hozták ki őket…

Ó, és a kedvenc jelenetemet is megosztom veletek, spoiler ugyan, és nem szeretem lelőni a poént, de ezt muszáj: a férfi főhős, és a női főhős végre összejön - persze, van ott minden, csókok, szex (olyan gyatrán megírva, hogy annál még egy Romana is jobb) és még mi? Na, mi? Közös sírás, mert végre szexelhettek. Az eszem megáll. Lehet, nekem nem volt még részem igaz szerelemben, és ez valójában ilyen, de ha tényleg ilyen, akkor szintén jön az a bizonyos ugrás, meg a Duna. És ki ne hagyjam a pillangópuszit! Mindezt töményen a 180. oldal körül, ami után nagyobb erőfeszítésembe került, hogy rávegyem magam az olvasás folytatására, mint lefutni a negyedmaratont.
Rettegve várom, hogy a kezembe kerüljön a Fényemberek.

Olvasásra ajánlom: nem, ha nem akarsz a LÉTBIZONYTALANSÁG határára kerülni (Ugye, milyen idegesítő?)
Értékelés: 5/0
 

A világhírű amerikai filmstúdió egy igazi gyémántra bukkan. Úgy is bánnak vele: a széltől is óvják, védik a külvilágtól, de még a szerelemtől is. Miközben Ő, Nick Richards tündöklő csillagként ragyogja be a világot, fénye a boldogság sugaraiként verődik vissza az őt bálványozók arcáról, amerre csak jár. Közvetlen környezete is későn eszmél, hogy a hírnév, a rajongók, a boldogtalanságra ítéltetett igaz szerelem, az örökös bezártság darabokra tépik az érzékeny, fiatal színész lelkét. S vajon mi lehet egy szabadságra vágyó lélek utolsó segélykiáltása? Megtalálhatja e boldogságot, a harmóniát az életben a Gyémántfiú? A történetet, Robert Pattinson élete ihlette. Soha ne hagyd, hogy tönkretegyen a hamis csillogás! "Ami Nickkel történik, az minden fiatal álma... és rémálma." - (Máté Krisztina, a Tények egykori műsorvezetője, a Színház és Filmművészeti Egyetem tanára) "A regény nagyon megérintett. Aki azt gondolja, a nyilvánosság előtt zajló életnek csak előnyei vannak, óriásit téved. Megváltozik a véleménye, ha elolvassa ezt a könyvet." - (Geszler Dorottya, televíziós műsorvezető) "A hirtelen jött sztárság, és az első szerelem romantikájának nagyon életszerű bemutatását olvashattam. A Gyémántfiú magával ragadó, ám komoly mondanivalót hordozó, tanulságos történet." - (Csuha Bori, színésznő, Bella Swan szinkronhangja)

Jeanne véleménye:

Szóhoz sem jutok. Komolyan. Lassan kezdem azt hinni, hogy rossz helyre születtem, rossz időben, de mindenképpen valami komoly gond van velem. Számomra felfoghatatlan, hogy mennyi rajongója van ennek a történetnek, miközben olvasás közben nekem folyamatosan az járt az eszemben, hogy ez csak valami rossz vicc lehet. Egyre inkább azt érzem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó meg akarja lovagolni az Alkonyat széria sikerhullámait, és a vörös pötty égisze alatt mindent kiadnak, ami legalább 300 oldal. Az, hogy milyen értékeket közvetítenek ezzel, gyakorlatilag lényegtelen.

Amellett, hogy a történet dagályos, számomra sokszor felháborítóan blőd, olyan mondatok szerepelnek benne, mintha a szerző a való életet egy üvegbura mögül szemlélte volna ezidáig. Egy darabig mosolyogva jegyzeteltem, de aztán belegondoltam, hány fát vágtak ki azért a papírért, amit értelmetlen dolgokkal írok tele, így inkább abbahagytam. Sajnos Szurovecz Kitti mondatai a Smink nélkül óta egy cseppet sem lettek cizelláltabbak, az egyetlen szembeötlő változás, hogy megismerkedett a "megejtő" és a "pikírt" szavakkal, amiket előszeretettel használ is. Az írónőnek továbbra is megmaradt az a jó szokása, hogy lényegtelen dolgoknak oldalakat szentel, míg a "cselekmény" (és ez most komoly túlzás volt részemről) rettentően vontatottan halad a maga útján. Szívem szerint kettesével lapoztam volna, de féltem, hogy lemaradnék egy ehhez hasonló gyöngyszemekről:

Nem. Két barátnőm is volt már. Csak amikor azt éreztem, hogy testi érdeklődésnél nem több, amit velük kapcsolatban érzek, inkább befejeztem az egészet.

 ...

Tudod, én ezt akkor szeretném majd, ha biztosan tudod, hogy engem akarsz. S persze be kell töltened a tizennyolcat. Ebből nem engedek.

 

Nikk Ricsárdz kapcsán ugyanazt érzem megint, mint az Árnyékvilág olvasása közben: valaki mondja meg nekem, miért ilyen nyámnyila, töketlen, végletekig nőies főhőst kell ideálként állítani az olvasók elé? Mi szükség van olyan elvárások támasztására, amik sosem fognak beteljesülni? Egy igazi férfi ne picsogjon, ne sírjon többet, mint a csaja, és ne megejtően nézzen, hanem úgy, hogy leolvadjon a bugyi! Egyszerűen nem is értettem, hogy mit szeretett benne Héjli meg Ribász, hiszen egyetlen olyan tulajdonságot sem tudtam felfedezni benne az olvasottak alapján, ami miatt akár minimális érdeklődést is érdemelne.

Persze jellemző ez az egész könyvre, untatott a megejtően kiszámítható történetvezetés és - emiatt minden bizonnyal pikírtnek tűnök majd - bosszantott a szövegből áradó sok ostobaság. Egyszerűen nem értem, mi lehetett az, ami másokból tetszést váltott ki, szívesen várom a véleményeket ezzel kapcsolatban.

Szerencsére hamarosan itt a megejtő folytatás is - míg a kezembe nem veszem, tövig rágom a körmöm az izgalomtól , hogy vajon hogyan alakul Gyémántszem története.

Értékelés: 5/1
Olvasásra ajánlom: elrettentő példának

Bridget véleménye:

A „Három muskétás” egyikének, Szurovecz Kittinek a könyve nem kerülhette el a figyelmem, annyi gondot fordított a Könyvmolyképző a promójára. Azt, hogy úton, útfélen belebotlottam, égi jelnek vettem, mely azt az üzenetet hordozta számomra, hogy mindenképp el kell olvasnom, még ha valójában a fülszöveg alapján nem is fogott meg, és a címe, borítója sem érte el nálam a kellően ösztönző hatást.

Több problémám is akadt a könyvvel, többek között az, hogy az amúgy is csapból folyó Robert Pattinson klónját kaptuk meg férfi főhősnek. A hirtelen ismertté vált tehetséges színész, aki nincs kibékülve a nem várt ismertséggel, nem tudja kezelni; és megkaptuk párjául Haileyt, aki meg LA-ben született, mindig is a celebek között mozgott, de ő is szenved tőle, hogy őt és kedves Nick Richardsunkat, annyian ajnározzák…
Oké, még lenyelem, elolvasom, kész, de!

Rengetegszer vártam, hogy vége lesz a könyvnek, kész, ez tökéletes befejezés lenne, lezárás vagy függő vég, és akkor nem ez történik, hanem még kettőt-hármat csavar az egész sztorin Kitti, pont akkor, mikor sok a jóból alapon már nagyon szeretnéd letenni a könyvet. Nagyon túlírtnak éreztem, Nicket túl nyálasnak, meg az egész szerelmüket is túl mesebelinek, nem hiszem, hogy korabéli párok így viselkednének egymással, még akkor sem, ha tényleg megtalálták az igaz szerelmüket. Nick nekem sokszor egy fiúbőrbe bújt lánynak tűnt inkább. Arról nem is beszélve, hogy az angol férfi léte ellenére is túl sokszor, túl hevesen fejezi ki az érzelmeit, nekem ez is fura volt.

Aztán ott vannak a nevek. Hát engem, megölt az ideg az összes Hell-nél, meg az összes Rebusnál, Joli néninél, meg Gáspi bácsinál. Az utóbbi hármat próbáld már meg kimondatni egy angollal úgy, hogy ne hangozzon hülyén, könyörgöm!
Hailey számomra ráadásul olyan karakter, akivel egy percig nem tudtam azonosulni, egyszer koravén volt, egyszer rinyálós tinilány, és őszintén, nekem nem az jött le, hogy egy észlény lenne.

Aztán ott van a klisék tömkelege, az ezer meg egy „bölcsesség”, amelyek úgy tűnnek, Kitti Coelho lekörözésére készül velük.
Remélem, a Borostyánkönny jobb lesz, bár azt tudom, hogy sajnos nem a Pokollánytól, hanem Ribásztól szabadulunk meg benne.

Értékelés: 5/2
Olvasásra ajánlom: egyszer belefér, meg amúgy is úgy tűnik, a mai YA-knál erre van igény

Kedves Olvasóink!

Nem tűntünk el, jelenleg is gőzerővel olvasunk, hogy újabb kritikákat oszthassunk meg veletek.

Hamarosan megtudhatjátok, mi a véleményünk Pat Conroy - A tenger zenéje/ Meg Cabot - Olthatatlan vágy/ Szurovecz Kitti - Smink nélkül című könyvéről.

Hogy ti se unatkozzatok, egy kis játékra invitálunk benneteket! Aki elsőként megtalálja a helyesírási hibát a Smink nélkül köszönetnyilvánításának első sorában, választhat nekünk egy olvasnivalót, amiről aztán itt a blogon is beszámolunk. A tét nem tűnik nagynak, de remek lehetőség ez annak is, aki ki akar tolni velünk és annak is, aki a kedvünkben akar járni.

Jó keresgélést és szép napot kívánnak nektek a Green lányok!

A regény egy pszichológiai krimiszálakkal átszőtt romantikus történet, de van benne humor, szenvedély, feszültség, akció és erotika is. A történet egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi. A fiatal színész, Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Adam a paparazzik és a rajongók zaklatását is elég nehezen viseli, de ezt még tetézi az is, hogy elkezd furcsa üzeneteket, ajándékokat és telefonhívásokat kapni. A zűrzavar közepén feltűnik egy lány az életében, Camilla Jones, akinek semmi köze az Árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét egy múltbeli sérelem miatt. Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi démonjaival kell megküzdeniük.

Bridget véleménye:

Kedves Olvasó!
Mikor ide tévedsz, és a kritikámat olvasod, meglepő hangulatban találsz, a világomra árnyék borult – már a gondolatától is annak, hogy valaha a kezembe vettem az Árnyékvilágot.
Tudom, mit gondolsz most: ennek elment az esze, mert az ilyen, meg olyan szuper jó VP-s könyv, a Három Muskétások egyike írta, és különben is megemlítik benne Robert Pattinson-t… De tudod, az a helyzet, ha nekem ezekkel az érvekkel jössz, az arcodba nevetek.

Egyetlen megmaradt erős élményem a könyvvel kapcsolatban, hogy az, aki írta, csak egy beteg állat lehetett, és szégyen, hogy a mai ifjúság fejét ezzel a szeméttel tömik, és erre van igény. Szégyen, hogy Spirit Bliss korunk hőseként van beállítva a kiadónál, meg az olvasói által. És elgondolkodom: milyen ember az, akinek ez a regény tetszeni tudott? Valami elmebeteg, ugye? Add Uram, hogy ne sok legyen belőlük!
Soha nem kívántam még rosszat írónak, azután sem, hogy nem tetszett a könyve, de Istenem, nagyon hálás lennék, ha a drága Lélekasszony eltűnne a süllyesztőben.
Aztán, ha túllépek ezen nagy nehezen, arra gondolok, hogy vagy nem volt szerkesztője, és ő végzett gyatra munkát, vagy arra, hogy ha volt, sok pénzt kapott érte, hogy ne vegye észre a hibákat.

De a második helyet a „Mi nem tetszett az Árnyékvilág c. könyvben?” c. listámon a helyesírási hibák tömkelege kapta, főleg annak tükrében, hogy Miss Bliss nem szégyelli úton-útfélen megemlíteni, hogy ő magyar szakos az egyetemen. Komolyan, csak gratulálni tudok, Spirit, hogy ha el tudod végezni a szakod, és az egyetemnek is, hogy ilyen fantasztikus hallgatókat bocsát útjukra.

Üdvözletemet küldöm, kedves Olvasó, annak reményében, hogy ezután is visszatérsz hozzánk, még ha Bliss rajongó is vagy:
Bridget Green

Jeanne véleménye:

Kíváncsian vártam, mit tud nekem nyújtani ez a könyv, hiszen magyar szerző művéről van szó, ráadásul rengeteg pozitív kritikát olvastam róla. Mielőtt hozzáláttam volna, kicsit tájékozódtam az írónőről is - ez utólag hibás lépésnek bizonyult. Spirit Bliss ugyanis magyar szakon tanul, a könyv mégis hemzseg a helyesírási hibáktól. Erre majd visszatérek később, most nézzük a tartalmi elemeket!

Bár az ajánló pszichológiai krimit, akciót, feszültséget ígért, a cselekmény számomra kiszámítható és lapos volt. A szerző választékosan fogalmaz, mondatait szépen fűzi egymás után, mégis számtalan felesleges szálat illesztett a történetbe (egy receptleírás még elment volna, de összességében sok volt).  Ugyanakkor megemlített, de nem bontott ki eseményeket, amik esetleg érdekes fordulatokat jelenthettek volna, így nem is értem, miért maradtak a szövegben. Sok helyen eltúlzottnak éreztem a folytonos nyafogást a főhősök részéről, ugyanakkor simán elsiklanak olyan problémák felett, amiken nem kellene.
 

Camilla jelleméhez nem sokat fűznék hozzá - olyan, amilyen. Ami viszont kifejezetten bosszantó volt számomra, az Adam Swanson személyisége. Úgy érzem, az írónő itt nagyot hibázott, mert két nézőpontból írta ugyan a történetet, de Adam szókincse, elbeszélése gyakorlatilag ugyanolyan volt, min Camilláé. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha két lány mesélte volna el a dolgokat, és ezen az erotikus jelenetek sem változtattak. Sőt!
Olyan, mintha ezeket a részeket egy tizenéves lány írta volna, aki maga is csak ponyvákból tájékozódott volna a szexualitásról. Számomra teljesen hiteltelen és életszerűtlen volt az a 23 éves fiú (férfi), aki először még megcsókolni sem meri a lányt, majd nem sokkal később "szexkiborg"-ként egy egész napon keresztül szeretkezik vele. Azon meg hangosan felnevettem, mikor Camilla átmegy a szomszéd szobába a barátnőjéhez "pár szem" esemény utáni tablettáért. Igen, mikor valakit kiköltöztetnek a saját házából, feltétlenül visz magával egy doboz esemény utáni tablettát, amit aztán osztogat a barátnőinek, mint a tic-tac cukorkát. Sosem volt szükségem ilyen gyógyszerre, de mégis tudom, hogy ez nem így működik. Nem lehetett volna ennek utána járni?

Hol van ilyenkor a szerkesztő? Ezek után már a végjátékban felmerülő logikai gubancokon sem csodálkoztam, mint ahogy azon sem, ki a "gonosz". Nem kell hozzá egyetemi professzornak lenni, hogy már viszonylag hamar kiderüljön számunkra - ennyit a feszültségről. A befejezés számomra túlságosan rózsaszín lett. Nem részletezném inkább, egyszerűen sok volt. Nagyon sok.
Végezetül a hibákról. Nem szeretném az írónőt bántani emiatt, inkább az merült fel bennem, vajon alkalmaztak-e (megfelelő) korrektort, illetve tördelőt. Mert nyilvánvaló, hogy a magyar szak sem garancia a tökéletes helyesírásra - mint ahogy a jó történet megírására sem -, de pont azért van a korrektor, hogy ne az olvasónak kelljen kiszúrni az igeidők keveredését vagy az oda nem illő írásjeleket, értelmetlen szófordulatokat. A tördelőnek pedig a cirádás fejezetcímeken túl talán arra is kellett volna némi figyelmet fordítania, hogy ne maradjanak a szövegben olyan sorok, ahol 4 (!) karakter van.

Ettől függetlenül kívánom, hogy Spirit Bliss sikeres legyen, látok benne fantáziát, de meg kell még érnie. Arra külön kíváncsi leszek, mit tud kihozni a történet folytatásából.

Értékelés: 5/1,5

Olvasásra ajánlom: egyszer el lehet olvasni.
 

A könyv egy családi kapcsolat hátterét boncolgatja kegyetlen alapossággal. A megfásult szülők lelki sebeit átörökítik gyermekeikre, és egyéb megrázkódtatások is megkeserítik a Wingo gyermekek életét. Mindezeken túl a Hullámok hercege egy gyönyörű szerelmi történet is, melyben egymásra talál egy férfi és egy asszony, szülő és gyermek, testvér és nővér... mindazok, akik eddig csak önmagukat szerették.

Jeanne véleménye:

Sokáig szemeztem a könyvvel, mire rászántam magam az olvasására, valahogy éreztem, hogy fel kell készülnöm rá lélekben. Mert a Hullámok hercege nem egy mostanában megszokott romantikus tinédzsertörténet némi misztikummal vegyítve, hanem kőkemény, földbe döngölő írás. Még az elején jó leszögezni, aki könnyed szórakozásra vágyik, ne olvassa el ezt a könyvet.

A Wingo család története megrázó, dühítő, egyszerre váltott ki belőlem sajnálatot, haragot, tehetetlenséget, megkönnyebbülést és megannyi érzést, amit nem is tudnék felsorolni. A tragédiákat, melyek megtörténtek velük, Tom Wingo szemén keresztül látjuk, mégis tökéletes jellemrajzot kapunk mindenkiről, akivel a férfi élete során kapcsolatba került. A cselekményszál részletgazdag, minden apró eseménynek helye van, számtalan visszakapcsolással teszi a szerző érthetővé a múlt és jelen közötti kohéziót, és rájövünk, hogy a megértéshez tényleg minderre szükség is van.

Nem szégyellem bevallani, hogy olvasás közben néha könnyek szöktek a szemembe. Óhatatlanul is magaménak éreztem a fájdalmat, miközben szembesültem azzal, mit és hol rontottam eddig el. Tom Wingo küzdelme és választása egy kicsit az enyém is. Ebben a könyvben ez a zseniális: tükröt tart a lelkünk elé, és mások szenvedésén keresztül önmagunkba is nézhetünk.

Többet nem mondok, el kell olvasni...

Értékelés: 5/5.

Olvasásra ajánlom: 16 év felett kötelező.

Bridget véleménye:

Bevallom őszintén, nehezen vettem rá magam a könyv elolvasására, eleinte ki sem akartam hozni a könyvtárból, de nem volt bent túl sok minden a listánkról, így aztán nekikezdtem.
A problémám a fülszöveggel kezdődött, mert addig minden passzolt: a borító szépséges, a címe is felkeltette érdeklődésemet, és ahogy alliterál, jól esik az embernek, ha kimondhatja. De a fülszöveg: „Pat Conroy olyan bombajó könyvet alkotott, hogy Barbra Streisand egy pillanatig sem habozott a regény megfilmesítését illetően – márpedig ő nem fog bele akármibe!” Most komolyan? Annak tükrében, hogy tudatlan vagyok, és nem ismertem Pat Conroyt (de most elhatároztam, minden könyvét el fogom olvasni), Barbara Streisand nevével akartak megfogni? Tök jó lenne, ha érdekelne a véleménye, de hát nem ez van, egyszerűen irritál az a nő. Ráadásul a könyvekből készült filmek nagy százaléka nem is sikerül jól, szóval…
És én ezért majdnem kihagytam ezt a könyvet! Bosszant, hogy egy ilyen regény promójába nem fektettek elég időt, és pénzt, bezzeg az Evermore-okat, meg mindenféléket kapjuk telibe az arcunkba mindenhonnan.

És ezután, hogy kidühöngtem magam, jöjjön tényleg a könyv: egyszerűen fantasztikus volt, alig akartam letenni. Felválta nevettem és sírtam rajta; a végletekig megszerettem és meggyűlöltem benne karaktereket (például megtanultam azt, milyen anya ne legyek soha), beleszerettem egy olyan tájba, ahol még sosem jártam, egy olyan életbe, amit sosem ismerhettem. Könnyen el tudtam vonatkoztatni a ténytől, hogy mindezt egy férfi írta, férfi szemszögből látjuk az egészet, mert olyan jól össze van rakva, olyan stílusban van megírva, hogy egy másodperc alatt levett a lábamról.
Nem egy könnyű olvasmány ez: súlyos családi témákat boncolgat Conroy, nem szépíti a dolgokat nekünk, olyan tartalommal tölti meg az oldalakat, hogy a szívem sajdult bele többször is. Családi erőszak, nemi erőszak, elmebetegség, háború, halál, szeretet, összetartás – ez csak pár téma azok közül, ami a szemünk elé tárul a sok közül, de valahogy Conroy úgy meg tudta írni ezt a könyvet, hogy nem érzed zsúfoltnak, nem érzed úgy, hogy túl sokat vállalt volna vele. Minden egyes mondatnak, szónak, de még vesszőnek is jelentősége van, ezért oda kell figyelnünk; nem éppen egy délutáni limonádé regény, amit jobb híján olvasol, nem lehet gyorsan haladni vele, de ha már lenyűgözött, nem is akarsz majd.

Rég olvastam olyan regényt, mely ennyire a hatása alá vont volna, ami ennyire elgondolkodtatott volna, legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném az iskolákban, mert úgy érzem, mindenki szegényebb attól, ha ez a könyv kimarad az életéből, hiszen rengeteg morális értéket tartalmaz, ami sokaknak nem ártana a mai világban.
Kedvenc karakter: Luke (minden mennyiségben)
Akit utáltam: Lila Wingo

Értékelés: az 5 pont nem elég

Olvasásra ajánlom: mindenképpen