MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb.

Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér.
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons között.

Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben...

 

Jeanne véleménye:

Értetlenül állok a tény előtt, hogy ez a könyv a Moly olvasóinak értékelése alapján a fantasy kategóriában a 8. legjobb. Mikor ezt az olvasás előtt megláttam, bevallom, arra számítottam, hogy a középlangyos első két rész után Moning végre összekapja magát, belecsap a lecsóba, és olyan sztorit kerekít, hogy még egy magamfajta vérbeli kötekedő is csendben maradjon.

Átfutottam pár spoilermentes kritikát is, amiben csak szuperlatívuszokban áradoztak a könyvről, itt már gyanakodhattam volna. Tudhattam volna, hogy ami az átlagolvasónak örömet okoz, az nekem olyan, mintha baltával próbálnám ritkítani a szemöldökömet: cseppet sem szórakoztató, cserébe kifejezetten fájdalmas. Végül így volt ez most is.

A hajnalra várva minden tekintetben csalódást okozott, egyetlen dologra használható: megmutatja, hogyan kell 5 részes, egyenként 300 oldalas könyvekből álló sorozatot írni különösebb erőfeszítés nélkül. Vegyük sorra a kulcselemeket:

Használjunk a lapmérethez képest nagy betűméretet!

Az első 18 oldalt töltsük meg pofátlanul térképekkel, idézetekkel, ajánlással és az előző két rész alapos összefoglalásával! (Érdekes, hogy annak, aki képes valódi tartalommal megtölteni a lapokat, erre 7 kötet esetén sem volt szüksége. Igaz, J. K. ?)

Szaporítsuk az értelmetlen oldalak számát olyan felesleges elemekkel, mint új hajszín, a Dodge Viper forgatónyomatéka, míg a fontosabb izgalmasabb jeleneteknél alkalmazzuk az „inkább nem írom le” formulát!

Néhányszor ékeljünk még be a szövegbe visszaemlékezéseket, szigorúan többszörösen összetett mondatokban!

„A sötét, fűszeres arcszesz halvány illatát megérezve, egy pillanatra ismét a Burren alatt voltam, ahol majdnem meghaltam a múlt héten, amikor a vámpír Mallucé elrabolt, magával hurcolt a labirintusszerű alagúthálózatba, és halálra kínzott, hogy bosszút álljon hátborzongató sérüléséért, amelyeket nem sokkal azután okoztam neki, hogy Dublinba érkeztem.”

Kedves Karen Marie! Képzeld, magasabb intelligenciával rendelkezem egy amőbánál, így ezek az események már az első két kötet elolvasása után is megragadtak az emlékezetemben! Ha mégsem így lett volna, a jó néhány oldalas összefoglalásod a mű elején rögzítette az ismereteket, teljesen felesleges a "cselekmény" további részében hosszú sorokat áldozni erre. Egyrészt, mert rettentő unalmas, másrészt gyűlölöm, ha hülyének néznek.

Ennek a résznek az érdemleges momentumait 50 oldalban össze lehetett volna foglalni, és a sok felesleges szószaporítást kihagyva hozzácsapni a második könyvhöz. Szerintem jobban jártunk volna vele, én legalább is biztosan. Ez a megbízhatom-e Barronsben feszkózás már kezd untatni, mint ahogy az is, hogy minden pasi iszonyatosan szexi, és természetesen mindenki Kajla bugyijába akar bejutni. A folytatást csak azért fogom elolvasni, mert alapelv, hogy végigolvassuk a sorozatokat, a sokak által zseniálisnak tartott függővég nem hagyott bennem mélyebb nyomot. Inkább elszomorított, hogy egy reményteli sorozat ilyen mélyrepülésbe csapott. „Kár érte, kiváló ügynök volt."

Értékelés: 5/1,5

Olvasásra ajánlom: nem.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Bridget véleménye:

Amikor valamitől sokat vársz, akkor csalódhatsz benne a legjobban – ez egy általános igazság. Én pedig nagyon sokat vártam ettől a kötettől, ez volt a fény a vizsgaidőszaknak nevezett alagutam közepén, ez volt a menekülés a Cat és Bones-tól, ez volt minden reményem. És a nagy várakozásért cserébe nem kaptam semmit.

Visszavonom azt, amit Macről mondtam a korábbiakban. Azt hittem, érettebb lett, felelősségteljesebb, azt hittem, lehet rá számítani, de tévedtem: a „melyik női főszereplő csinál folyton hülyeséget" listámon simán verekszik az első helyért. Ezer példát hozhatnék fel rá, de csak egyet fogok, méghozzá a kedvencemet, a többiért olvasd el a könyvet. Tehát, képzeld magad Mac helyébe. Az a lány – elnézést, nő – vagy, aki megmentheti a világot a csúnya, rossz tündérektől. Nálad van az a fegyver a kettőből, ami képes végezni velük, de te mit csinálsz, mikor azok elözönlik a várost, megtámadnak mindenkit, és jön a világvége? Eszel a csúnyarossz tündérek húsából… Persze, ettől szupererős leszel, de a fegyvered most már rád is életveszélyes, így hát gratulálok, sok értelme volt! Tudod, hogy ledőlnek a világokat elválasztó falak, hogy te vagy az egyetlen, hogy nincs tovább, csak reménykedsz benne, hogy mégis, de nem tudod biztosra, és te nem csinálsz semmit. Igaz, már nem is tudsz, mivel a fegyvered használhatatlanná vált számodra. Gratulálok, Mac, ha jönne a világvége, tuti nem bíznám rád az életem.

Barrons. Most komolyan, mit isteníti őt mindenki ennyire? Helyes? Mondjuk, kinek, mi. Intelligens? Hát, ha az, akkor baromi jól leplezi. De ez még mind semmi ahhoz, hogy egyáltalán ne érdekeljen, mi van vele, vagy micsoda ő: az ő történetéből apró kis morzsákat kapunk csak, mindezt úgy szétszórva, hogy általában el is felejtem, hogy létezik, valamint Moning annyira erőszakosan próbálja belénk tuszkolni a tényt, hogy Barrons egy „seggfej”, hogy már csak ezért sem hiszem el. És ez, hogy Mac folyton mentegeti őt maga előtt, mert dugni akar vele… elég szánalmas.

Amitől falnak tudnék menni az a sok, semmire nem való, elvarratlan szál… valami történik, valami, ami fontosnak van beállítva vagy veszélyesnek vagy ijesztőnek, és utána köteteken keresztül nem is történik semmi azzal kapcsolatban, csak rángatjuk magunk után fejezetről fejezetre! Elképesztő, Moning milyen jól fossa a szót a semmiről több száz oldalon keresztül, hogy aztán a végén még egyszer megkavarja a karamellás vödröt(!), és megvegyük a következő könyvet, hogy végre már legyen valami, de aztán megint jön az arcon ütés, és rájövünk, hogy három ezer forint ment a levesbe – újra.

És mindezek mellett Moning folyamatosan ismétli önmagát, egy-egy jelenetet, vagy mondatot szó szerint olvashattunk tőle már egy vagy két résszel hamarabb, ami így, hogy eléggé egymás után olvasom őket, különösen azt az érzést kelti bennem, hogy ötévesként kezel.

Sajnálom, de amennyire bizakodó voltam, annyira nagy az elégedetlenségem, és az élmény, amit a Tündérkrónikák nyújt, az kötetről kötetre egyre rosszabb (nem, komolyan, még a gruppen szex sem tetszett benne a végén, egy Romana jobban átadja a dolgot…).

 Ja, és észrevettétek már, hogy Írországban nem létezik ronda pasi?

Értékelés: 2/5

Olvasásra ajánlom: Most már ne add fel, ha kaparod is a falat, de várd ki velem, mi lesz ebből! Ha eddig tetszett, akkor most is fog.