A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni...
A csillagainkban a hiba - John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában

Jeanne véleménye:

A férfi szerzők műveit mindig különös érdeklődéssel várom, az a tapasztalatom, hogy fajsúlyosabb témában jobban tudnak írni nőtársaiknál – hozzám legalább is közelebb áll a letisztult stílus. Amúgy is szerettem volna már John Greentől olvasni valamit, így örültem, amikor ez került terítékre. Némi előismeretem volt a könyvről, hiszen a molyon és a közösségi oldalakon egymást licitálták túl az emberek, hogy kis sírt tele több zsebkendőt az olvasása közben, ráadásul a filmváltozat is mostanában került a mozikba (a posztok szerint az is sírósra sikeredett), szóval vártam a katarzist. 

Vártam és vártam, de elmaradt.

Amit máshol erényként szoktam elkönyvelni, ebben az esetben abszolút ellenkező érzéseket váltott ki belőlem. Az elbeszélő – Hazel Grace – karaktere számomra sokszor hiteltelen volt. Éreztem a szerző szándékát, miszerint a fájdalom és a személyes sorstragédiák árnyékában edződött lány közömbösségével, cinizmusával akarta sokkolni az olvasót, de nálam ez nem volt hatásos. Túl sok volt az érzéketlenségből, túl sok volt abból, hogy mindenki természetesnek veszi a kínokat, az oxigénpalackot, a művégtagokat, a kórházi kezeléseket... én magam is érzéketlenné váltam minderre, egy idő után már közömbös lett számomra az, amin a szereplők keresztül mennek.

Érdekes módon Isaac és Van Houten volt számomra a két elfogadható, szerethető karakter. Ők voltak azok, akik meg merték élni a fájdalmat (egyikük "áldozatként", másikuk családtagként), akik fel merték vállalni, hogy csesszétek meg, ez nem cukrostakony, ebbe belepusztul minden érintett. Mégis, a többi szereplő viselkedése valahogy azt sugallta, hogy ők ketten rossz oldalról közelítik meg a dolgokat, és komoly hiba van a szemléletükben.

Az várható volt, hogy a klasszikus értelemben nem lesz hepiend a történet vége, és viszonylag rövid idő után az is prognosztizálható volt, hogy melyik szereplőtől búcsúzhatunk el végleg, ez a kiszámíthatóság viszont beárnyékolta az olvasás élményét.

Talán mégsem a csillagokban, hanem bennem van a hiba, talán túl nagy elvárásokkal vettem a kezembe, minden esetre nem lett kedvem ahhoz, hogy egyhamar újabb Green könyvet olvassak.

Olvasásra ajánlom: igen.

Értékelés: 5/3.

Bridget véleménye:

John Green-t annyira istenítik manapság, nem csak a Csillagainkban a hiba miatt, hanem a korábban megjelent könyvei is nagy sikert arattak, hogy nekem is be kellett állnom a sorba, és elolvasnom az egyik olyan nagyon ajnározott művét. Mivel a Csillagainkban a hiba körül van most a legnagyobb nyüzsgés, ezért én is azt szereztem be, a Váci úti Ulpius könyvesbolt utolsó példányát (nagy sajnálatomra, nem filmszereplős-borítós). Egyébként itt nem a nagy népszerűsége miatt volt belőle csak egy, hanem nemes egyszerűséggel régi könyvnek minősült a 2013-as megjelenésével (itt jönne képbe a szakdolgozatom, és annak védése, meg a könyvek lerövidült életgörbéje, de ne kalandozzunk el, és untatni sem akarlak titeket, kedves olvasóink).

Szóval, kezdem azt hinni, hogy nekem nem jó semmi, kielégíthetetlen vagyok – khm, könyv téren.

Mert van ez a csodálatos szerelem ezek között a reményvesztett, súlyosan beteg tinédzserek között, és engem nem hatott meg. Még csak meg sem könnyeztem, pedig borzalmasan készültem rá. A karakterek közül egyedül Hazel Grace anyukájával szimpatizáltam, a többiek… nem is tudom, valamiért annyira, de annyira távol estek tőlem. És nem, nem azért, mert ennyire realista Green, nem zavar, hogy az elő szexuális együttlét nem tökéletes, és nem zavar, hogy Augustus lecsatolja közben a (mű)lábát. Nem ez a fajta nyers stílus volt, ami miatt nem tudtam közel engedni őket magamhoz, hanem az, hogy Green már-már belekényszerítette az ilyen, és ehhez hasonló jeleneteket a történetbe, hogy megmutassa ő mennyire két lábbal áll a földön.  Hogy a karakterei is mennyire olyannak látják a világot, amilyen, és nem reménykednek, elfogadták, hogy meghalnak, hát ez van, átevickélnek az élet tengerén, amíg tudnak, és ha már nem tudnak tovább csapdosni, majd megfulladnak.

Aztán mivel a könyv közepénél ki lehet találni, hogy valamelyik szereplőnek meg kell még halnia, mert különben miről is szólna a hátralévő x oldal, és mivel a hősnőnek, valami hatalmas drámán még át kell esnie, így kikövetkeztethető, hogy nem Augustus lesz az a szerencsés, aki túléli. Szóval igen, én még nem szégyelltem unatkozni is egy jót Green bestsellerén. Sokkal, de sokkal jobb ehhez hasonló témájú könyveket is olvastam már, nem is egyet.

Olvasásra ajánlom: nehéz helyzetben vagyok, mostanában túl sok olyan könyvet olvastam, ami nem érdemelte meg, hogy kiadják, azért ez nem volt annyira rossz, így hát legyen a válaszom – igen.

Értékelés: 5/2,5