Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz, ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

 

Jeanne véleménye:
A legnagyobb előnye annak, ha valaki megkésve kezd egy sorozatot, kétségkívül az, hogy egyszerre el tudja olvasni az összes kötetet. Így jártam én is, így gyors egymásutánban ledaráltam az Árnyvadász széria minden darabját, nem kellett sokat várnom a folytatásra.

A Hamuváros a sorban a második, de nekem még mindig prototípusszerűnek hatott. A Csontváros hibáit sajnos nem sikerült magunk mögött hagyni, úgyhogy számomra ezúttal több volt a bosszúság, mint az élvezet.

Az alapszituáció az, hogy Hodge nyomtalanul eltűnik, Valentine igazi főgonoszhoz méltóan gonoszkodik, Clary anyja még mindig öntudatlan, és a világ megmentése még mindig 3 és fél tizenéves árnyvadászra meg Simonra van bízva. Hurrá!

A legbosszantóbbnak még mindig a "karakterhiányt" tartom. A kézzel fogható, hús-vér szereplők száma elenyésző, ahhoz képest, hogy milyen grandiózus dolgokról van szó. Mindenki telepakolja a gatyáját, ha a Klávét megemlítik, de a Klávé nagyon sokáig nincs sehol az igazán kritikus helyzetekben. Valentine-nak nincsenek "emberei", csak démonok, mintha Clare tudatosan kerülné a perszonalizálást.

Talán furcsán hangzik, de sok dolgot túlságosan kézenfekvően alakít Clare: amikor szükség lenne egy összekötőre a tündérekkel, kiderül, hogy Isabelle pont egy tündérrel kavar. Nahát, micsoda meglepetés! És sajnos nem ez az egyetlen ilyen szituáció.

Az is érthetetlen volt számomra, hogy a néma testvérek halálát milyen könnyedén veszi mindenki, a csúnya, gonosz félelemdémont Jace simán lenyomja, Simon is "meghal" párszor, de az is teljesen természetes – sokkal fontosabb a tesó-románc és az Alec–Magnus páros szenvedése. Úgy érzem, az arányok igencsak eltolódtak, és ezt a sok felesleges epizód és jellegtelen leíró rész sem oldja fel. Kicsit kiábrándítónak tartom azt is, hogy senkinek sincs normálisan működő, egészséges párkapcsolata – nem tudom, hogy vagytok vele, de én nem szeretnék egy ilyen világban élni.

 A szájbarágás sajnos továbbra is szerves összetevője a regénynek, ezért fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó egy idő után unatkozni fog és nem kiált fel meglepődve, hogy "Ó, mi lett Simonból?" vagy "Nahát, nem is gondoltam volna, hogy Jace az ő unokája!"

Az első kötet után nekem mindenképpen visszalépés volt a Hamuváros, kíváncsi vagyok, tud-e még újat hozni Clare a sorozat többi részében.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen

Bridget véleménye:

Azon kevesek közé tartozunk a tesómmal, akik a Pokoli szerkezetet kezdték hamarabb olvasni – így kötöttünk ki a Végzet ereklyéinél. Alapvetően nem sok lelkesedéssel kezdtem el, de miután átszenvedtem magam a Csontváros első 30 oldalán, megindultam én is a lejtőn. Csak úgy faltam Clare könyvének minden sorát, és akkor sem álltam le, mikor az első kötet véget ért, ugrottam is a Hamuvárosra.

A történet ezen stádiumában Clary és Jace még nem lehet egymásé, hiszen nemrég kiderült, hogy testvérek, azt hiszem, ez jót tesz a történetnek, nem szeretem, mikor az alapvetően jó sztorikat az elcsépelt nyálas-romantikus szálak ütik agyon. Nagyon szeretem Clare stílusát, a karakterek humorérzéket, tulajdonképpen ez, és a karakterek azok, amik miatt attól is hajlandó vagyok eltekinteni, ha a cselekmény maga nem túl pörgős (meg hogy létezik Simon… vele nem tudok megbirkózni, kb. annyira utálom, mint Peetát szegényt, az Éhezők viadalában). Azonban azt észrevettem, hogy a Végzet ereklyéi kötetekben még mindenkinek éles nyelve és jó humorérzéke van – sokszor megnevettetett Alec, Jace, Clary és Magnus is, míg a Pokoli szerkezetekben ez nagyrészt inkább Will-re jellemző, és valahogy ettől jobban üt ez a fanyar humor, mint mikor mindenki ilyennel van megáldva.

Összességében szerettem a kötetet, és már a következő részeket olvassuk Jeanne-nal, és mindenkit csak bátorítani tudok, hogy kezdje/folytassa!

Még egy: szerintem a film is egészen jól sikerült (azt nem tudom megbocsátani, hogy Claryt ez a csaj játssza, nem túl szimpatikus… és az Izzyt játszó színésznőt sem 17 évesnek nézném, hanem legalább 30-nak).

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen