Régóta nem volt új poszt, mert az utóbbi időben rengeteg változás történt mindkettőnk életében, így megváltoztak a preferenciáink. Az olvasással nem hagytunk fel, de az írásra nem jutott túl sok időnk, így most hatalmas lemaradást kell bepótolnunk. Köszönjük azt, hogy a pihenő alatt is ilyen sokan látogattátok a blogot, reméljük, velünk maradtok, és készültök a karácsonyi könyvdömpinggel járó kritikákra is.
J.G.
Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...
Bridget véleménye:
Azon kevesek egyike vagyok, akik a Pokoli szerkezetek sorozatnak hamarabb esett neki Clare könyvei közül. Mivel azok megfogtak, és mivel a Csontváros film is kijött nemrég, aminek a trailere eléggé felkeltette az érdeklődésemet, így elővettem a könyvet is, hogy még azelőtt elolvassam, mielőtt Jeanne-nal beülünk az óriási kivetítő elé, és elmerülünk az Árnyvadászok világában.
Megmondom őszintén, eleinte nem sikerült átéreznem a Csontváros hangulatát, mert a Pokoli szerkezetek olyan magasra tette nálam a mércét. Nem szerettem Claryt, se Jace-t, sem a többieket, de aztán lassan felvettem a fonalat, ráhangolódtam a történetre, és nem értettem, miért vártam vele ennyit? Miért nem olvastam el korábban is?
Azért vannak még fenntartásaim a sorozattal kapcsolatban, mert egyelőre nekem túl sok a hasonlóság az Angyal és e között a kötet között (Clary és Tessa sem tudják az elején, kik is ők valójában, Will és Jace jelleme, a Néma Testvérek matatása a főhősnők fejében stb.), de érdekel annyira a sztori, és megszerettem annyira Clare stílusát, hogy félre tudjam tenni ezeket és folytatni Clary-ék történetét, immár Hamuvárosban.
A cselekményről nem szeretnék sokat elmondani, viszont annyit elárulok, hogy mindkét sorozatot korunk egyik legjobb YA fantasy köteteinek tartom, ami nem kis szó tekintve, milyen elvárásaim vannak, és milyen zsákszámra jelennek meg ezek a könyvek a boltok polcain.
És ha már a könyv is tetszett, a filmet ki ne hagyjátok, én mindig izgalmasnak tartom az ilyesmit – mennyit vettek át a könyvből a készítők? Mi dolgoztak át? Milyenek a színészek? Nektek mi a véleményetek ezzel kapcsolatban?
Értékelés: 5/4
Olvasásra ajánlom: igen.
Jeanne véleménye:
Cassandra Clare tipikusan olyan szerző, akinek a művei ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem. Egyrészt minden sora olvastatja magát, ugyanakkor nehéz szemet hunyni olyan bosszantó apróságok felett, amik elég sokat az olvasmányélményből.
Olvashattátok már korábbi kritikánkat az Angyalról – mi azzal a sorozattal kezdtük az olvasást, így ösztönösen is összehasonlítottam magamban a két történetet, illetve azok alapmotívumait.
– egy lány, aki tizenévesen tudja meg magáról, hogy nem átlagos földi halandó,
– egy fellengzős, szemtelenül jóképű árnyvadász, aki beleszeret Nem Átlagos Lányba,
– egy mindennél megátalkodottabb főgonosz,
– szerelmi háromszög ("Miért, miért, miért?"),
– áthághatatlan(nak hitt) akadály a szerelmesek útjában,
– Magnus Bane.
Mindezek közül az utolsó pont az, ami ellen semmiféle kifogást nem emelek, a többi egyezés viszont elgondolkodtató. Vajon úgy gondolta Clare, hogy az a klisé, ami egyszer már bejött, majd újra lenyomható az olvasók torkán? Egyébként simán... sőt, nekem az Angyal sokkal letisztultabbnak és kiforrottabbnak tűnt, mint a Csontváros. Örülök, hogy azt olvastam korábban, fordított esetben nem biztos, hogy sor került volna rá.
No, de térjünk vissza New Yorkba! Az alapszituáció az, hogy Clary 24 óra leforgása alatt szemtanúja lesz egy gyilkosságnak (ami után, mint minden jóérzésű ember, hazamegy és lefekszik aludni), elveszíti az anyját, megverekszik egy démonnal, és megtudja, hogy léteznek árnyvadászok, mi több, talán ő is az. Ezek az események azonban nem érintik meg túlságosan Clary lelkét, minden természetfeletti történést úgy akceptál, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha fel sem fogná valójában, mi történik. Mondjuk mit is várunk valakitől, aki nem veszi észre, hogy a "legjobb barátja" mit érez iránta valójában?
Az egymást szédületes sebességgel követő akciók során az olvasó csak kapkodná a fejét (ha lenne rá ideje), mert van itt mindenféle paranormális lény: boszorkány, boszorkánymester, tündér, vámpír, démon, vérfarkas, árnyvadász és természetesen jár hozzájuk némi felfordulás is. A dinamizmus ellenére azt érzem, sok a felesleges epizód, ami helyett inkább a jellemeket kellett volna Clare-nek árnyalnia egy kicsit. Az árnyvadászok világának bemutatását például elég összecsapottnak éreztem, és azt is furcsának találtam, hogy New Yorkban kb. 19 millió ember lakik, és jut rájuk 3 tizenéves árnyvadász. (Hodge most nem számít, hiszen ő nem hagyja el az intézetet.)
Az ehhez hasonló furcsaságok miatt gyakran vonogattam a szemöldökömet, talán csak a folyamatos szájbarágás és a kiszámíthatóság volt az, ami jobban bosszantott. Példa erre Dorothea jóslata, Luke neve (amiből azelőtt levágtam, hogy vérfarkas, mielőtt egyáltalán kiderült volna a könyvben, hogy léteznek), Raphaelről szerintem mindenki tudta, hogy valójában vámpír, Simonról pedig, hogy az lesz.
Ha eltekintünk ezektől a gyerekbetegségektől, egész szerethető a könyv, YA kategóriában legalább is a jobbak közé tudom sorolni.
Értékelés: 5/3.
Olvasásra ajánlom: igen.
A filmet megnéztük, elöljáróban csak ennyit mondanék róla:
