A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale detektív főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

Bridget véleménye:

A London folyói sajnos egy olyan könyv, amiről nagyon szerettem volna hasraesni, de végül nem sikerült. Nagyon sok jót mondtak rá, és a sok rossz tapasztalat ellenére, hittem is nekik, mert azért ez mégsem egy ezredik szerelmi történet volt, ha értitek, mire gondolok.

Valahogy ez nem az én könyvem volt, sem az író stílusa nem tetszett, sem a karakterek, de sajna még ez a különleges világ sem, ahova csöppentünk (ööö, még valahogy a folyókat megtestesítő karakterek sem nyűgöztek le, pedig több külföldi oldalon is ecsetelik, mennyire jól ki lettek találva).

Szóval a London folyói meg én... nyeh, nem jó párosítás. Nem éreztem sem izgalmasnak, sem érdekesnek a történetet, tulajdonképpen olyan hosszú ideig játszottam ezt az „olvasom-leteszem-nagy nehezen újra kézbe veszem” dolgot, hogy még anyunak is szemet szúrt: „Kicsim, nagyon nem tetszik ez a könyv, igaz? Máskor egy nap alatt kivégzed őket...” Túl jól ismer már, túl jól...

Kezdjük ott, hogy a karakterek halálosan unalmasak és erőltetettek voltak, egyikkel sem tudtam szimpatizálni. Aztán ez a természetfeletti vonal, amit erőltettünk nagyon, hát komolyan, nem találok szavakat, se füle, se farka nem volt az egésznek, hogy mi, miért történik, minek, hogyan, csak úgy történtek dolgok, mentünk egyik helyről a másikról, nyomoztunk, sokszor olyan random jelenetekbe botlottam, amiknek semmi hatása nem volt a könyvre.

Nem akarok túlságosan belemenni a részletekbe, így utólag egy dolog van, amin igazán felháborodtam, hogy csak azért, mert Angliában játszódik, és van benne egy kis erőltetett varázslás-szerű izé is, milyen alapon hasonlítjuk a Harry Potterhez? Imádtam azt a sorozatot az elejétől a végéig, és én veszem sértésnek, hogy a Potter-sikereket kihasználva akartak ennek a béna sztorinak egy kis népszerűséget szerezni.

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/1

Ugyanitt: árulom jó állapotban lévő, a London folyói c. könyvemet...

Jeanne véleménye:

*Vigyázat, felnőtt tartalom!*

A könyvre Rémálom moly.hu-s értékelése hívta fel a figyelmemet (5 csillagot kapott), és mivel általában egyező véleménnyel vagyunk a könyvekkel kapcsolatban, egyértelmű volt, hogy meg kell szereznem. Amúgy is vágytam már egy kis változatosságra a sok lányregény után, így örömmel vetettem magam Aaronovitch regényére.

Rögtön az első bekezdéssel levett a lábamról: az a fajta fanyar intellektuális humor, ami a szerző zsigeri sajátja engem megvett kilóra. Az első mondattól az utolsóig élvezettel olvastam, akkor is, ha maga a történet nem nyerte el 100%-ban a tetszésemet.

"Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: "Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?"

Ez az /ön/irónia az egyik legfőbb jellemzője főhősüknek, Peter Grantnek, aki a legjobban eltalált karakter, akiről az utóbbi időben olvastam. Tökéletesen hozza a mások által hülyének nézett, ám rejtett képességekkel megáldott kezdő detektívet, aki néha túlanalizálja a helyzetet, és elmegy a nyilvánvaló tények mellett, mégis brillíroz, amikor szükség van rá. Zseniálisan mossa össze a paranormális világ feltérképezését a hagyományos zsaru szereppel, miközben mindvégig ott van benne egy adag szkepticizmus önmagával és a megtörtént eseményekkel szemben.

A történet másik kulcsfigurája Nightingale, az ugyancsak remekül megformált öreg róka, akit rengeteg titok leng körül. Épp annyira kerül csak előtérbe, amennyire kell, nem lopja el a show-t Grant elől, pedig biztos vagyok benne, hogy simán megtehetné. Az ő ereiben is száraz szarkazmus csorog vér helyett, imádtam kettejük párbeszédeit:

– Ha túlzásba viszi, annak következményei lesznek.

Ez nem hangzott jól.

– Milyen következményei?

– Szívroham, agyvérzés, aneurizma...

– Honnan fogom tudni, hogy mikor vittem túlzásba?

– Onnan, hogy szívrohamot, agyvérzést, aneurizmát kap.

 

Ebbe a képe csak Lesley rondít bele, ezt a csajt egyszerűen nem tudtam megkedvelni, az sem érintett volna különösebb tragédiaként, ha ő is a szellemvilág szerves részévé válik.

Nekem kifejezetten tetszett az antropomorf istenek, bár kicsit több beavatkozásra, több jelenlétre, több intrikára számítottam részükről. Emiatt volt egy kis hiányérzetem, úgy éreztem, egy-egy személynek nem volt meg az igazi helye, szerepe.

Szerettem a kikacsintásokat más "kultúrtörténeti remekművekre", mintha ezekkel az utalásokkal Aaronovitch direkt módon kommunikálna az olvasóval:

Nem hittem, hogy olyanok, mint a filmeken meg a könyvekben, és egyben biztos voltam: a napfényben tutira nem szikráznak.

Ez az a könyv, amiben a "pofám leszakad" frázis új értelmet nyer, és biztos vagyok benne, hogy nem arat mindenkinél olyan osztatlan sikert, mint nálam. Maradtak még sötét foltok, elvarratlan szálak, én pedig nagyon várom a folytatást.

Olvasásra ajánlom: IGEN

 Értékelés: 5/4