A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is - különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket. Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játék kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is. Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

 

Jeanne véleménye:

Van, hogy beleválaszt az ember, és kifog egy kevésbé jó könyvet. Lehet ilyenkor a mentségeket keresni, miszerint szép volt a borítója, ígéretes volt a fülszöveg, olvastam már a szerzőtől jókat... nos ebben az én esetemben egyik állítás sem igaz, mégis megvettem a Lamentet. A borító például kifejezetten taszított, a fülszöveg sem ígért többet egy átlagos YA történetnél, és a szerző Shiver–Linger–Forever trilógiája sem nyűgözött le korábban, de reméltem, hogy talán kellemes csalódás ér majd.

Az alapkoncepció szerint főhősünk egy 16 éves, rendkívüli zenei tehetséggel megáldott lány, Deidre, akinek komoly gondjai vannak azzal, hogy a gyomortartalmát a helyén tartsa. Ez olyannyira fontos momentum a hősnőnk életében, hogy Luke Dillonnal, a rendkívül misztikus és szintén zseniálisan tehetséges zenésszel is rókázás "ürítés" közben találkozik az iskola lányvécéjében. És ennél mi sem természetesebb, fél perc múlva más spontán jammelnek egyet a pázsiton egy hárfával meg egy fuvolával, hiszen semmi bizarr nincs abban, hogy egy vadidegen srác bejön a női mosdóba, és segít hányni, tulajdonképpen van ennek valami intim bája.

Anélkül, hogy a cselekmény mélyebb boncolgatásába kezdenék, elárulom, mi volt a bajom ezzel a könyvvel: egyszerűen hiteltelennek találtam. És nem azért, mert nem hiszek a fuvolázó tündérsrácokban vagy a gigászi vérmacskák létezésében, Stiefvater egyszerűen képtelen volt egy hihető világot felépíteni szerencsétlen kis szereplői köré.

Elsődleges hibának azt tartom, hogy Deidre karaktere nem kiforrott, sőt már-már tudathasadásos képet mutat (olyan, mint egy ostoba liba, aki bemagolta az idegen szavak szótárát): "jaj, olyan diszfunkcionális vagyok", "én sokkal szebb fagyikelyhet készítek, mint Sara... bibibííííí". És ezek után csodálkozik, hogy senki sem barátkozik vele, csak James, de mint kiderül, valójában ő sem barátként tekint rá.

A Shiver szériához hasonlóan a kapcsolat a szülőkkel és a tágabb családdal itt is megoldhatatlan feladat maradt a szerző számára. Nem értem, ha egyszer nem tud mit kezdeni a rokonokkal, miért nem ír inkább egy árváról? Értem én, hogy a felnőtté válásnak olyan szakasza ez, amikor az ember harcban áll a világgal, de sehol sincs egy normális, "átlagos" családi háttér? Az őszinteség, az egyenes beszéd ismeretlen számukra, holott sok kellemetlenségtől megkímélhették volna magukat – na de akkor nem is lett volna 300 oldalas a könyv. Ezek után persze kár is lenne csodálkozni azon, hogy James eltűnése sokkal jobban érdekli, mint a saját nagyanyja halála.

A Lament világában mindenki mindent természetesnek vesz. Itt nem lepődünk meg azon, ha a pasink nyulakkal beszélget, ha az unokánkra rátámad egy vadállat, ha a fagyizóba, ahol dolgozunk, perverz tündérek rontanak be, ha a legjobb barátunk azt állítja magáról, hogy látnok, és hogy képesek vagyunk tárgyakat mozgatni. Nem, mindez teljesen természetes. 

Számomra komolytalan volt ez az egész, és még nevetségesebbé tették azok a felesleges teátrális és giccses töltelékjelenetek, melyek az időhúzást szolgálták: menjünk be egy templomba, mert ott tudom a legjobban megmutatni a rózsasziromlebegtetést; menjünk el egy temetőbe, mert ott tudod a legjobban kiolvasni a gondolataimból, hány embert öltem meg...

Luke nekem teljesen közömbös maradt a regény olvasása közben, sőt inkább irritált azzal, hogy állandóan "szép kislánynak" hívta Deidrét. És azt sem tudtam meg, mitől alakult ki az az olthatatlan  vonzalom benne, ami miatt képes lett volna az életét áldozni a lányért. Hacsak nincs hányásfétise...

A sok funkciómentes töltelékjelenethez képest a végjátékot viszont rövidnek és banálisnak tartottam, sokkal, de sokkal többet vártam annál, mint amit kaptam. A sztorit mindenesetre itt kellett volna lezárni, mert sem a szereplők, sem a megalkotott világkép nem volt elég erős ahhoz hogy további köteteket lehessen építeni rá.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: Ha épp nincs más a kezed ügyében.

Bridget véleménye:

Maggie Stiefvater írói stílusa nem volt ismeretlen számomra, a Shiver sorozaton is végigrágtuk már magunkat Jeanne-nal. Így mikor a múltkor mozi után (Lázadót néztünk J) az Alexandrába, és nagyon nem tudtuk, milyen könyvet vegyünk magunkhoz, úgy döntöttünk, adunk egy esélyt Maggie-nek, hátha most olyan sztorit hozott össze, ami nekünk is tetszik. Más okunk is volt azonban – úgy vettük észre, az utóbbi időben nagyon felkapottak letten a tündéres történetek, így ha már ott voltunk, a Vaskirály is a kosárban landolt.

Mivel egymás után olvastam őket, először elgondolkodtam egy összehasonlító elemzésen, de szerintem jobban járunk, ha mégsem. Azonban mivel sok hasonló elemet felfedeztem a két kötetben, kicsit utána néztem a tündéreknek, mert bevallom, eddig nem nagyon képezték érdeklődésem tárgyát. És azért ez a két kötet nagyon-nagyon messze áll Moning köteteitől, melyekhez már volt szerencsém, s nos, azokat kedveltem is.

Szóval van egy könyvünk, aminek már címe annyi van, hogy leírni is sok, de egyszer hajlandó vagyok rá: Lament, Tündérdallam I., A látó szerelme. Biztos egyedül vagyok ezzel, de visszaszokhatnánk már arra, hogy találó és az eredeti jelentést visszaadó címeket adunk fordításként a könyveknek, ahelyett, hogy adunk neki hármat is.

Na, jó, ne akadjunk meg ennyire a dolgok elejéről, ott van még a cselekmény is. Van egy fiatal lányunk, aki annak ellenére, hogy fantasztikusan tehetséges hárfás, a korabeliek közt, a gimnáziumban egy jelentéktelen senki, és a nagy ő hányás közben talál rá egy fellépős előtt. Romantikus. A srác a semmiből kerül elő, és arra készteti a lányt, hogy kilépjen a komfortzónájából és feszegesse a saját határait. Ez vezet ahhoz, hogy Deirdre (főhősnőnk), nem csak zeneileg fejlődik, de ráeszmél arra is, hogy furcsa dolgokra képes, ami miatt úgy vonzza a tündéreket, mint a mágnes. De nem ám csak azért, mert a tündérek imádják a művészetet és hallgatni akarják, ahogy egész nap hárfázik és énekel, nem – a tündérek királynője féltékeny rá, s a trónfosztástól félve egy bérgyilkost küld rá…. ki találjátok, ki az?

Innentől bizonyára tudjátok már, mik azok a tipikus YA fogások, amik előkerülnek a cselekményben – de aki szereti a YA-kat, valószínűleg ezt is szereti bennük, így nyugodjatok meg, számíthattok szerelmi háromszögre, összeveszésre, kibékülésre, és mivel több kötete is van, így arra is, hogy a végén nem lesz „boldogan éltek, amíg meg nem haltok”. Mert valamit azért mégis bele kell passzírozni a második kötetbe is.

Olvasásra ajánlom: jobb, mint a Shiver – igen

Pontok: 2,5 /5 (szigorúbb lettem?)