Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Bridget véleménye:

Már szemeztem egy ideje a könyvvel a Moly-on, és a fülszöveg elolvasása után annyira akartam, hogy jó legyen, hogy még Rémálom kritikája sem vette el tőle a kedvem.

Azonban, minden lelkesedésem ellenére, rengeteg hibája van a könyvnek.

Először is, a világ, amiben vagyunk, annyira kidolgozatlan, hogy az bántó. A történet Chicagoban játszódik, nem tudni mikor, és mi történt, hogy ilyen csoportok alakultak ki a társadalomban és ez miért is jó (azt hiszem, csak egy vagy két kósza utalás volt rá), csak tudjuk, hogy vannak, és hogy a 16 évesek dönthetik el, melyik csoportba akarnak kerülni. Én ezt értem, de miért? És miért csak Chicagoban? Mi van a városon kívül? Miért van bekerítve a város, ha nem tudjuk, mi van azon kívül? Mitől védik a Bátrak a várost, miért van így elszigetelve?

Ha ezektől eltekintünk, jön a következő bosszantó dolog, a csoportok. Mindegyik csoport annyira, annyira gonosz! És olyan erőltetettek, és egyáltalán nem is azt a tulajdonságot képviselik, amiről a nevüket kapták. Most ez vagy direkt van, és azt akarja mutatni, mennyire elzüllöttek, vagy Roth felfogása elképesztően fura... A Bátrak például, ahová Tris önként jelentkezik, ahelyett, hogy önfeláldozó legyen - kegyetlenek, felelőtlenek, és még meg is ölnék a másikat, ha azzal nyerhetik meg a lehetőséget a csoportban maradásra. És az a legrosszabb, hogy ezek nem csak a feszültséggel teli és kieséstől rettegő felavatottak, hanem egyetlen olyan Bátrat sem találtam, aki szimpatikus lett volna. Tobiasnak is csak egy-egy jelenetét szerettem, de legtöbbször olyan bizarr módon "tett jót" Tris-szel, hogy nem... nekem nem tudta megmagyarázni, hogy ő csak jót akart, hiába próbálta Roth a szánkba rágni.

A könyv szerkezete is aránytalan, több száz oldalon keresztül olvashatunk az edzésekről, végül az utolsó 30 oldalon kitör a lázadás a rendszer ellen, és a viszály a csoportok között. És ami a legelképesztőbb, hogy az egyik legjobb barátját Tris gondolkozás nélkül lelövi. Értem én, hogy csak életben akar maradni, és ezért mindent megtesz, de még szinte bűntudata sincs utána, és ezzel nagyon NEM tudtam azonosulni. Tris egy számító, önző dög, nem Bátor.

Azt sem értettem, Roth miért emeli ki annyiszor, hogy Tobias mennyivel öregebb, mint Tris, és akkor miért kezd vele... Jóég, Tobias 18, Tris meg 16... hű, ez ám a nagy korkülönbség! 

És végül, de nem utolsó sorban, olyan egyszerű tőmondatokkal áraszt el minket az írónő, hogy néha természetesen egybeolvasta őket az agyam, mert külön-külön természetellenesek voltak.

Ezek után azonban el kell olvasnom a második részt, mert választ kell kapnom arra a sok dologra, amit nem sikerült megértenem.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: van ennél sokkal, de sokkal jobb disztópiás regény is. Komolyan.

Jeanne véleménye:

A disztópiás regények, meg én – nos nem kerültünk túl közel egymáshoz. Valószínűleg én nem választottam eddig túl jól, és a Beavatott sem javított a helyzeten.

Kezdjük először is a címmel: hogy lehet a 'divergent' szót beavatottnak fordítani? Igazán érdekelne, mi volt a fordító célja ezzel, mert én hiába próbáltam megfejteni, nem találtam értelmes magyarázatot. Egészen a végsőkig vártam, hogy majd értelmét nyerje a címválasztás, de csalódnom kellett.

Sok olyan részlet volt, ami zavart olvasás közben, gyakran szembesültem a logika teljes hiányával, a kidolgozatlanság érzésével. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, valahogy nem állt össze a háttértörténet, és hiteltelen-hihetetlen volt így az egész. Nem éreztem komfortosan magam ebben a világban, és csak remélni tudom, hogy a következő részekben ez javulni fog.

Az alaptörténet szerint valamikor történt valami, aminek hatására az emberek toltak egy jó kis LSD trip-et, hogy kiderítsék, melyik tulajdonság a leginkább domináns bennük. Némi hallucinogén cucc hatására választanak 5 kaszt közül, ami már eleve hülyeség, hiszen több, mint 5 emberi kulcstulajdonság van, ráadásul ezek kizárólagossága is erősen megkérdőjelezhető (különösen úgy, hogy a kasztok választása egyéni döntés alapján történik, tehát az azonos értékrend továbbörökítése sok esetben megszakad, így a szelekció is tökéletlen). Anélkül, hogy nagyon akadékoskodó lennék, igencsak kétségbe vonom ennek az egész háttértörténetnek a létjogosultságát, és ezáltal a fő konfliktusforrást is, miszerint a főhősnő, Tris több domináns tulajdonsággal is rendelkezik, és ettől ő különbözik a többiektől.

Mindegy, tulajdonképpen nem ez a lényeg, biztos nagyon sokan fogják imádni ezt a regényt is, hiszen – ha csak képzeletben is, de – eljutottunk abba a világba, ahol nem fájnak a tetoválások, és gyorsan gyógyulnak a sérüléseid, csak mert bátor vagy. Extrém frizurákat, feszes bőrruhákat hordhatsz, és több fém lehet benned, mint a Vasemberben, mert bátor vagy.

Az őszinték is rendkívül szimpatikusnak tűnnek, álomszerű lehet mondjuk egy családi vacsora a köreikben, mert ők bizony minden körülmények között igazat mondanak:

– Hogy ízlik a vacsora, drágám?
– Pont olyan szarul főzöl, mint anyád, édesem.

 Láthatjátok, elég sok bajom volt ezekkel a kategóriákkal, és azzal a sztereotípia dömpinggel, ami velük járt, egyetlen dolog lendített tovább: a romantikus szál. Kaptunk egy igazi mistery guy-t, Négyest, aki kiképzőként tevékenykedett a bátrak soraiban, és ott figyel felt Trisre. Az elejtett megjegyzésekből esküszöm, arra következtettem, hogy itt valami tiltott románc lesz kialakulóban, és Roth elég "tökös" ahhoz, hogy tabukat döngessen (pl. korkülönbség, "tanár"-"diák" viszony). Ehhez képest Négyes csupán két évvel idősebb Trisnél, ráadásul minél többet tudtam meg róla, annál érdektelenebb lett számomra a személye. Az egyetlen dolog, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet, tökéletesen ellaposodott.

Összességében egy kusza, se eleje, se vége történet volt ez, mintha a szerző nem döntötte volna el, mit is akar az olvasó felé közvetíteni.Tényleg csak bízni tudok abban, hogy a sorozat következő kötete jobb lesz, mert legalább 3 hete várja, hogy elolvassam, de eddig még nem volt kedvem hozzáfogni.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen