A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért.
A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig.
A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is...

Bridget véleménye:

A sorozat első része több mint egy éve került a kezembe – tesztelnem kellett, mert ajándékba akartuk adni. Sajnos, már csak azután jutott el hozzám, hogy pénzt adtunk érte.
Eleinte még tetszett is a könyv, legalábbis az alap sztori, még a több nézőpontos leírás is, hiszen addig még elég új volt nekem ez a fajta leírás, nem nagyon olvastam előtte ilyen könyveket. Tetszettek a vérfarkasok tulajdonságai, a város, ahol játszódik… aztán jöttek a buktatók.
Pl. valaki tényleg mondja meg nekem, mit lehet szeretni Samen, mert nekem annyira hihetetlenül unalmas, hogy még én sem tudom elhinni. Komolyan, akkor már inkább az Evernightos Lucas, pedig tőle is rosszul vagyok. Sam külsejénél már csak a dalszövegei bénábbak (és az a szomorú, hogy a harmadik részt angolul olvastam, de ez sem segített rajta).
Vagy ott van Grace. Személyében megkapjuk a szokásos koravén nagyon érett, nagyon felelősségteljes, nagyon elhanyagolt, és a farkasok iránt nagyon érdeklődő főhősnőt. Klisé. Klisé. Klisé. A mellékszereplők pedig tartják a főhősök színvonalát, egytől egyig jelentéktelenek, még az idegesítő Isabel sem hozza eléggé jól a karakterét.
Az írónő stílusa egyszerű, éppen ezért gyorsan lehet haladni a könyvvel, ezt pedig az is segíti, hogy semmin nem kell megállnunk elgondolkodni, semmilyen mélylélektani tartalmat nem közvetít.
Tanulság: ha a testvéred vérfarkas, és te nem tudod, hogyan csináld vissza, oltsd be valami nagyon durva (emberi) betegséggel, és öld meg!
Ja, egyébként mindhárom rész (mert persze, hogy folytatásos) borítója jól el lett találva, és nagyon szép.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: annak, aki nem vár csodát

Jeanne véleménye:

Érdekesnek találtam ezt a könyvet, bár nem feltétlenül pozitív értelemben. Vitathatatlan, hogy van benne némi újszerűség, ugyanakkor gyakran kidolgozatlannak, következetlennek éreztem, és ez sokat levont az értékéből.

Az alapszituációt elfogadtam: van a lány, akit kis híján szétcincáltak a farkasok, de ő nem hogy félne tőlük, inkább vonzódik hozzájuk. Kicsit beteg, de mivel fantasy-ről van szó, megpróbáltam túllépni ezen. Sokkal jobban bosszantott a többi "apróság", voltak olyan epizódok, amikor csak pislogtam, hogy "WTF, tényleg ez van ideírva?".
Grace emberi kapcsolatai finoman szólva is gázosak. Láthatóan Stiefvater is beleesett abba a hibába, hogy nem tudott mit kezdeni a szülőkkel, ezért inkább elzavarta őket otthonról, hogy ne kelljen velük bajlódni. A lány barátnői is legalább ennyire érdekesek, nem tudom, miért tartja egyáltalán velük a kapcsolatot. Tényleg nem akad Mercy Fallsban egyetlen normális ember sem?
Ezek után már meg sem lepődöm azon, hogy Sam-et milyennek ábrázolja az írónő. Számomra ő legalább olyan antiférfi, mint az örökbecsű Gyémántfiú; egy vérfarkast - és erről biztos az Alkonyat filmek tehetnek - szilajabbnak, zabolátlanabbnak képzelek el. Ezzel szemben Sam törékeny, és sokszor feminin vonásokat mutat, a dalszövegekért pedig, amiket ír, én kérek elnézést.

Nyáron szerettem őt meg, ó édes nyári lány,
Nyárból teremtetett meg, ó édes nyári lány,
Telünk jó volna még, ó édes nyári lány,
De hevem nem elég, ó édes nyári lány.

Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a dallamot, amivel ez jó lehet, de valószínűleg az én fantáziám sekélyes.

Ami a legzavaróbb volt számomra, az a két szemszögből vezetett cselekmény. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az elbeszélők stílusa legalább egy farkasszempillányit különbözne egymástól, de erről szó sincs. Olyan érzésem volt, mint korábban az Árnyékvilág olvasása közben: mintha két lány vagy éppen ugyanaz az ember beszélne végig. (A Rilke versektől most tekintsünk el...)

Mindezek zavartak az olvasás során, hiába teremtett a szerző kellemes, misztikus atmoszférát, hiába használ választékos kifejezéseket (ami egyébként kifejezetten stílusidegen egy 17 éves fiatalhoz képest). Egyszerűen volt bennem valami hiányérzet, ami miatt keserű maradt a szám íze a könyv befejezése után.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.