A Green lányok olvasnak

Colleen Hoover – Hopeless

2017. augusztus 12. - jeanne green

Készen állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?

Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.

A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet...

1114577_5.jpg

 

Jeanne véleménye:

Mindig nagy a "hájp" az olyan könyvek körül, amik szokatlan, felkavaró témát dolgoznak fel: ilyenkor kerülnek a képbe az elvakult rajongók, akik arany piedesztálra emelik a szerzőt, vagy a hozzám hasonló, habzó szájú olvasók, akik meg merik fogalmazni véleményüket akkor is, ha tudják, hogy népharagot szabadítanak magukra.
A Hopeless is egy ilyen történet: a családon belüli erőszak az a téma, amit előhúz a szőnyeg alól, és azt gondolom, ez egy fontos misszió. Amíg a világban az áldozathibáztatás a divat, beszélni kell arról, hogyan töri derékba egy ember életét az erőszak, és hogyan lehet túlélni, feldolgozni egy ilyen traumát. Egy jól megírt történet sokat segít a megértésben, az elfogadásban és akár abban is, hogy kiálljunk az áldozatok mellett. Szerintem a Hopeless nem ilyen.

Ha in medias res szeretném kezdeni a könyv értékelését, annyit mondanék, hogy bizonyos szempontból ez a könyv zseniális. Ennél erőltetettebb trágyakupac ugyanis nemigen fordult még meg a kezemben, szerintem lehetetlen lenne több klisét belepasszírozni ebbe az oldalszámba.
Szinte látom magam előtt a brainstormingot, ahogy Colleen és cimborái egymásra licitálva dobálták be a közösbe a különböző közhelyeket és fordulatokat, mert az képtelenség, hogy ennyi bődületes marhaságot egyedül hozott össze.

– Legyen a főhősnek valami gyerekkori traumája, ami felszínre kerül!
– Adjunk minden szereplőnek valami hülye nevet (Sky, Six, Lesslie), lehetőleg olyat, amiből ki lehet erőszakolni egy szánalmas szóösszetételt (HopeLess)!
– Legyen a legjobb barátnője a környék r*banca, aki mellett elég kontrasztos lesz majd a jelleme!
– Legyen a legjobb barátja a mások által kiközösített meleg srác!
– Érezzen leküzdhetetlen vonzalmat a gimnázium legbalhésabb sráca iránt!
– Hívják ezt a srácot mindig a vezetéknevén, hogy még véletlenül se kezdjen gyanakodni arra, hogy ők valójában már ismerik egymást korábbról!

via GIPHY

Sorolhatnám még tovább ezeket a végtelenségig, mert a sztori másból sem áll, mint ilyen részletekből, amiket úgy gyúrtak össze, hogy minden és mindenki egymással szorosan összefüggjön. Aligha találunk benne öncélú epizódot, ami csak a szórakoztatás kedvéért került bele a könyvbe: minden mondat okkal hangzik el, a szereplők minden helyre konkrét forgatókönyv alapján mennek el. Nincsenek véletlenek, minden egy hideg fejjel kialakított sémába illeszkedik bele, de pont ettől válik kiszámíthatóvá és a sokat olvasottak számára unalmassá az egész.

Az egyik legjobb példa erre Grayson, akit főhősnőnk, Sky/Hope, időről időre vendégül lát a szobájában egy kis csókolózás erejéig. És Grayson lesz ugyanaz a szereplő, aki történetesen kölcsönös megvetést érez Holder iránt, majd megtudjuk róla, hogy – micsoda meglepetés – ő volt Holder húgának, Lesslie-nek a barátja, mielőtt az öngyilkos lett (Sky/Hope apja miatt).
Igen, Hoover volt annyira vakmerő, hogy az öngyilkosság témájába is beletenyereljen, és papírra vessen olyan mondatokat, amiket a mai napig nem vagyok képes elhinni:

– Less a legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. Nem semmi elhatározás kell hozzá, hogy valaki megcsinálja, amit ő. Egyszerűen csak befejezni, anélkül, hogy tudná, mi jön utána... Hogy egyáltalán jön-e bármi utána. Sokkal könnyebb végig élni egy élettelen életet, mint egy "cseszd meg" kíséretében távozni. Ő azon kevesek egyike, akik ki merték mondani ezt a "cseszd meg"-et. Mindennap megdicsérem érte.

Hogy az idézetnél maradjunk, én is kimondtam azt, hogy "cseszd meg", és még cifrábbakat is. Tényleg azt kell sugallni, hogy az öngyilkosság a bátrak választása? Probléma esetén ez a dicséretre méltó megoldás? Szerintem ez rohadt nagy hiba, amit nem tesz jóvá az, hogy kb. 100 oldallal később előáll majd egy ellentétes véleménnyel. Cseszd meg, Hoover, te egy idióta vagy!

Olvasás közben viszonylag korán összeállt a kép bennem, azzal kapcsolatban, milyen trauma érte gyerekkorában Sky-t, és azt sem volt nehéz kitalálni, hogy az apja volt az elkövető. Megkaptuk a drámát, de az egészet annyira rosszul tálalta nekünk a szerző, szinte elbagatellizálta az egészet, hogy gyakorlatilag kevesebb oldalszám jutott ennek a cselekményszálnak, mint annak, hogy Sky első napjai hogyan teltek a gimnáziumban. 
A nagy szembesítést, a válaszok keresését rövidre zárja azzal, hogy Sky/Hope apja kb. 10 mondat után öngyilkos lesz – ne felejtsétek el megdicsérni érte –, Sky és Holder visszamennek a motelszobájukba, és miközben az agyvelőt mossák le éppen magukról, Holder azon vekeng, hogy na, nem ő lehetett az első, aki megdugta a lányt. KOMOLYAN.

via GIPHY

Ha ez önmagában nem lett volna még elég, ahhoz, hogy kiábránduljunk a könyvből, hibaként felróhatjuk a folyton visszatérő Hopeless szót, mert hát annyira hülye az olvasó, hogy az első magyarázat után nem fogta fel, miért érezte magát Holder reménytelennek. Nem, még legalább 229-szer a szánkba kellett rágni.

Az egyik kedvencemet, a hooveri életmű csiszolatlan gyémántját a végére hagytam:

– Élek. Ha összekevered a like (szeretet) és a love (szerelem) betűit, ki tudod rakni, hogy live (él). Használhatod arra, amit érzel.

Nos, arra, amit én érzek ezzel az idézettel, és úgy az egész könyvvel kapcsolatban, egészen más szót használnék, de azt tiltja a neveltetésem.
És remélem, tudjátok, mi a sztori legnagyobb tanulsága: ha valakivel egy üvegből isztok, "voltaképpen" csókolóztok.

Olvasásra ajánlom: Nem

Értékelés: 1/5

Bridget véleménye:

Nagyon régen olvastam már a Reménytelent, de aztán elmaradt az írás róla, ami miatt most nehéz összeszedni  a gondolataimat róla. Alapvetően a Rubin pöttyös könyveket kedvelem, nyilván nem Pulitzer – díjas írások, de az ember nem is várja el tőlük; egy-egy könnyed délutáni/esti olvasmánynak pedig általában bőven megfelelnek.

Mostanában egyre felkapottabbak azok a történetek, amelyek főszereplőinek óriási múltbéli terheket kell cipelniük – erre szerintem korábbi kritikákban is utaltunk már, egyből minden ujjamra jutna egy, ha elkezdeném sorolni –, és bármilyen próbálkozásuk ellenére, hogy elfelejtsék őket, nem tudnak menekülni előle. Nos, Sky és Dean története, a Hopeless (Reménytelen) is ilyen.

via GIPHY

S habár tetszett a könyv, és nagyon nem szeretném párhuzamba állítani a hasonlóakkal, még sem tudok elmenni a tény mellett, hogy nem tetszett eléggé. Ha meg szeretném fogalmazni, hogy miért van ez így, konkrét listát nem tudnék írni, egyszerűen már a Reménytelen kapcsán is hiányérzetem volt.

Ott van például A nyugalom tengere, ami viszont olyan hatással van rám, hogy még ma is végigfut a hideg a karomon, és nem csak a múltbéli dolog miatt, hanem mert ott, a jelenben a karakterek annyira szerethetőek és minden tragédia ellenére is rengeteg vicces jelenetet kapunk, amelyek a mai napig megmosolyogtatnak. Ellenben a Reménytelenben nem sikerült sem azonosulnom, sem kötődnöm a karakterekhez. Mindazonáltal aláírom, hogy kaptunk Colleen Hoovertől egy olvasmányos, fordulatos könyvet, egy egészen durva lezárással.

De ahhoz mondjuk már kedvet nem kaptam, hogy a kapcsolódókötetet, amit már a férfi főhős szeméből látunk, kedvem legyen elolvasni.

via GIPHY

Olvasásra ajánlom: Igen

Pontok: 4/5

 

Claire Contreras - Üvegszív

 

 

covers_370687.jpg

Még hányszor fogja összetörni a szívem? Még hányszor kell újra megragasztanom?


A bátyám legjobb barátja. Együtt nőttünk fel.

Fiatal lányként ő tanította meg, milyen, ha megérintenek és úgy istenigazából megcsókolnak. Később azt is ő mutatta meg, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, aki közel áll hozzánk. Csak arra nem készített fel, hogyan birkózzak meg a kínnal, miután összetörte a szívem.
És most újra eljött értem, úgy néz rám, mintha fel akarna falni. Szinte minden ellenünk szól, és csak egy dolog mellettünk. A szerelem.

Felkavar. Elringat. Megtanít harcolni az érzésért, amiért érdemes.

 

Jeanne véleménye:

Egy kicsit bajban vagyok, mert ezt a könyvet szeretni akartam. Reméltem, hogy írok róla egy patent kis véleményt, odaverek vele a fanyalgóknak, akik szerint Jeanne csak a lehúzáshoz ért. Ehhez képest megint nekik lesz igazuk, olvass tovább, ha érdekel, miért.

A fülszöveget olvasva annyira magaménak éreztem ezt a sztorit, fel sem merült bennem, hogy esetleg csalódni fogok. Olvasatlanul is megérintett a történet, de nem, nem a bátyám legjobb barátja miatt. Az elvesztett, majd a legváratlanabb pillanatban visszatérő férfi motívuma az én életemben is jelen volt, ezért kíváncsi voltam, hogyan lehet ezt jól megírni.
Reméltem, hogy végre olyan könyvet olvasunk, ahol hiteles érzésekkel találkozunk, olyan szituációkkal, amiket a hétköznapi olvasó is képes átérezni. A könyv ennek az elvárásomnak részben meg is felelt.

Az alapszituáció szerint a főszereplő, Estelle tehetséges fiatal nő, aki évekkel ezelőtt beleszeretett Oliverbe, a bátyja legjobb barátjába. A kölcsönös vonzalom ellenére a kapcsolatuk azonban még azelőtt véget ért, hogy valójában elkezdődött volna. Akkor találkoznak újra, amikor Estelle váratlanul elveszti a férjét, és ez a találkozás mindkettejükben megcsillantja az újrakezdés szikráját.
A cselekmény innentől kezdve nem lineáris síkon mozog: a retrospektív epizódoknak köszönhetően fokozatosan ismerjük meg a múltbéli szálakat Estelle és Oliver szemszögéből is, miközben látjuk, hogyan hatnak ki ezek a dolgok a jelenbéli esélyeikre. Bevallom, a múltidéző jeleneteket nagyon szerettem: beleéltem magam a tetőn titokban folyó találkák hangulatába, a reménytelennek tűnő első szerelem kibontakozásába, és ugyanúgy átéreztem a csalódottságot, az elhagyatottság érzését.

Amik a csalódást okozták, azok a jelenben játszódó cselekményszálak voltak. Az újbóli találkozás felkavaró momentumai helyett olyan abszurd és kínos jeleneteket kapunk, amikről egy darabig képtelen voltam elhinni, hogy ugyanaz a szerző írta, aki a visszatekintéseket. A csúcs (vagy mélypont?) talán fehérnemű-katalógus fotózása volt, annál a pontnál engedtem el a történetet, és láttam be, hogy a legjobb szándékom ellenére sem fogom szeretni.

Ezt az érzést erősítették bennem a mellékszereplők is, akik vagy túl harsányak vagy túl jelentéktelenek voltak, de értékelhetőt nem tettek hozzá a cselekményhez.

Itt lenne a helye valami frappáns összegzésnek, de nehéz bármit is írnom. Örüljünk együtt a hepiendnek, annak, hogy felnőtt férfiakat Paszulynak hívnak, na meg a világbékének.

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

 

Bridget véleménye:

2015 karácsonya körül ismerkedtem a WoW kiadóval, mely akkor egy frissen alakult, kis létszámmal működő csapatként tört be a piacra. Mivel mind a kiadó profilja, mind a célkitűzései szimpatikusak voltak számomra, és mivel egyből találtam is könyvet náluk, amit szívesen elolvastam volna, így már akkor megrendeltük két könyvüket is Jeanne-nal. Az Üvegszív az én választásom volt, de vicces, hogy végül az tetszett jobban, amit Jeanne rendelt.
Szóval adott egy kicsike, fiatal kiadó, aki New Adult könyveket jelentet meg, s állításuk szerint mindig az igényesség lesz náluk a fő fókuszban - hát nem vesznek le egyből a lábukról mindenkit már ennyivel?

Iszonyatosan szép borítókkal, megkapó fülszövegekkel és találóan magyarra fordított címekkel az ember azt hinné, garantált a sikerük. Én bevallom, kicsit most féltem őket, mert január vége óta nem posztoltak facebookra, és mindjárt itt a Könyvfesztivál, ha arra készülnek újdonságokkal, azt már be kellett volna harangozniuk, nem?
Na, de térjünk is át a könyvre - ahogy fentebb már említettem, nagyon szép borítókkal dolgozik a kiadó, így az Üvegszív nagyon gyorsan landolt a kosarunkban.

A sztori sem lesz ismeretlen az olvasó számára: a lány szerelmes lesz a bátyja barátjába, de ilyen-olyan okok miatt nem lehetnek együtt, majd évekkel később újra találkoznak... és akkor még azt meg sem említem, micsoda veszteség érte a lányt mindeközben. Bevallom, a könyv elejét nagyon szerettem. Az írónő fokozatosan bontogatta ki előttünk a karakterek jellemét és a múltban történteket, ahogy egy ismerősöm mondaná viccesen: mély volt, mint egy kád.
Aztán nem tudom, mi pattant el, de valahogy megváltoztak a szereplők, a hozzáállásuk bizonyos dolgokhoz, belekerültek hihetetlen erőltetett jelenetek, és úgy a könyv 2/3-tòl inkább csak haragudtam, és ideges voltam az egészre. 
Volt pedig egy rész, ami kifejezetten szép volt, és nagyon megfogott, egyből az első oldalakon:
 
Szóval eleinte egy komoly, felnőtt nő szemén keresztül látjuk a világot, aki szeretne valahogy talpra állni az őt ért veszteség után, majd hirtelen egy hisztis kislánnyá változik, akiben szinte semmi tartás nincs és úgy rohan vissza valakihez, aki számtalanszor eldobta már, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Arról nem is beszélve, hogy szerelme, Oliver sem a legmegkapóbb jelenség - kicsit úgy éreztem, hogy a régi kapcsolatuk, a régebben köztük történtek jobban fel voltak építve, több értelmük volt, mint a jelennek.
 
 Összességében 3 pontot adnék a könyvre, és tudjátok, hogy ez nálam azért elég jónak számít, de be kell valljam, a kiadó szimpatikus és igényes munkája sokat adott a pontszámhoz.
 
Olvasásra ajánlom: olvassatok WoW könyveket!

Meredith Walkers – Find you in the dark

covers_315097.jpg „Valami tényleg gyönyörű volt köztünk néhány boldog hónapon át.
Valami őrülten szép.
Vagy csak simán őrült.”

Maggie Young átlagos lány volt. Átlagos barátokkal, átlagos szülőkkel, átlagos eredményekkel… átlagos élettel.

Aztán jött A Fiú.

Clayton Reed a múltja elől menekült, olyan démonokkal a nyomában, amelyek bármikor
leteríthették volna. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.

Aztán jött A Lány.

Maggie abban hitt, hogy a szerelmük mindent túlél.
Clay abban, hogy csak a lány kell, és zavaros életének rendje helyreáll.
Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen.

De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben. Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.

A New York Times-sikerlistás írónő, A. Meredith Walters érzelmes, szívszorító történetet mesél az első szerelem mindent felemésztő hatalmáról.

 

Jeanne véleménye:

Régen jártam már egy könyvvel úgy, hogy zsigerből gyűlöltem, de a Find you in the dark pont ilyen volt. Szinte az első oldaltól kezdve taszított, többször félre is tettem, mert csak nagyon akadozva haladtam vele, akkor is végig feszengtem.
Az összefoglalóm megírásával is szándékosan vártam pár napot, nem akartam "hirtelen felindulásból" véleményt alkotni, de így – 1 hét távlatából – sem változott semmi: reflexből görcsbe rándul a gyomrom, ha csak rá gondolok, és ennek legfőbb oka főhősnőnkben keresendő.

Sokszor találkoztunk már bosszantó női karakterekkel olvasmányaink során, de a cselekményt E/1. személyben elmesélő Maggie – számomra – mindennek a legalja. Egy ostoba féreg, egy önimádó egocentrikus liba, akivel nem hogy azonosulni nem voltam képes, de még minimálisan együttműködni sem.

A szerző a történetet a borderline betegség árnyoldalainak bemutatására szerette volna felhasználni Clay figuráján keresztül, ami alapból nem is lenne gond. Lehet és kell is beszélni a különféle testi és lelki betegségekről, de attól tartok, ebben a könyvben nem csak a "férfi" főszereplő küzd komoly mentális problémákkal, hanem maga az elbeszélő is. Maggie úgy adja elő magát, mint egy teljesen hétköznapi, átlagos lány, de valójában egy igazi pszichopata, aki kihasználja és manipulálja környezetét, és gyakorlatilag a vesztébe sodorja az érzelmileg labilis Clayt.

Maggie "bűnlajstroma" igen hosszú:
- saját barátairól többször is lenézően nyilatkozik, problémáikat elbagatellizálja;
- a Claytonnal történő első találkozáskor azonnal megkattan, szinte betegesen meg akarja szerezni magának a fiút. Ráakaszkodik, nyomul, majd visszatáncol, mondván, hogy ő csak barátkozik - ezzel bárkit kiborítana, nem csak egy borderline-ost;
- miután mégis összejönnek, Clay-t egy érzelmi hullámvasútra ülteti fel. Bár a srác szeretne megfelelni Maggie szüleinek, a lány folyamatosan belekényszeríti olyan szituációkba, amiből rosszul jön ki, és a szülők el is tiltják őket egymástól;
- az irgalmas szamaritánus szerepében tetszelegve lóg az edzésekről, átveri tanárait, szemérmetlenül hazudik szüleinek, és a szerelemre hivatkozva dönti még nagyobb nyomorúságba szegény srácot.

Ilyen szereplők mellett a tragédia elkerülhetetlen, hiszen a családjától elhidegült, magányos és érzelmileg kiszolgáltatott Claynek a gyógyulásához stabilitásra lenne szükség, de helyette drámát kap, és csak újabb veszteségek érik.

Szerencsére a szerző meg sem próbálta erőltetni a happy endet, nincs nagy összeborulás a végén. És a végső konklúzió, amit levonhatunk? Nem baj, hogy a "nagy szerelmem" a zárt osztályon van, de én legalább majd felépítem az életem. ANYÁD.

Alig várom, hogy olvashassam a sorozat következő részét.

Értékelés:1/5
Olvasásra ajánlom: nem

 

Bridget véleménye:

Most, hogy az április 1-jéig tartó VP-s kuponnal feltöltöttük készleteinket, nem szűkölködünk olvasnivalóban szerencsére. Közben egy Libris, "váltsd be a pontjaidat, amíg lehet" felhívásba is belefutottunk, így az elkövetkezendő időszak postokban fog bővelkedni, nem kell aggódnotok.

Nekem az olvasást egyből egy sötét hangúlatú könyvvel sikerült indítani, amire egyébként semmitmondó fülszövege nem igazán készített fel, csak a címéből sejthettem volna, hogy ez nem egy lélekemelő történet lesz. Egy pár napja tettem le a könyvet, azóta is azon gondolkozom, hogy mit is írjak, ugyanis elég vegyes érzelmeket keltett bennem.

Először is minden tiszteletem azoké, akik be merik vállalni a komoly témákat - azokra célzok, akik nem csak felszínesen megemlítik ezeket, hanem ki is fejtik fájó részletességgel, milyen hatással is van az adott esemény, betegség a szereplők életére. Walters viszont bevállalta. Tökös volt és megtette, méghozzá nem is kis problémát, egy igen komoly és összetett mentális betegséget kapunk a hozzá tartozó mellékhatásokkal együtt. Rendezett életek hullanak darabokra amiatt, hogy ma még az emberek mindig nem mernek mentális problémáikról nyíltan beszélni, sőt, ezeket a betegségeket nem is veszik sokszor elég komolyan. 

Amivel viszont mellényúlt nálam, az nem kisebb dolog, mint maga a főszereplő, Maggie, és annak cselekedetei. 
Az átlagos lány gimibe jár, barátai vannak, nem számít menőnek, de azért nem is lúzer, a változatosság kedvéért egy nap belebotlik az új fiúba, akibe azonnal bele is szeret (ismerős, ugye?). Hogy miért, azt nem tudni. Csak úgy. Szerintem ez az indokot még Walters is gáznak érzi, mert többször is elgondolkodik hősnőnk, hogy vajon miért szeretett bele a srácba, de ő maga sem talál jobb indokot, mint a "csak úgy", vagy a "biztos ilyen az esetem". Márpedig akkor, ha ilyen az esete, akkor ő is egy igen elcseszett lélek, azt kell mondjam.
A srác ugyanis az első perctől egy katasztrófa. Állandóan ideges, bunkó és agresszív, nem egyszer komoly fizikai fenyegetést jelent mindenkire, még önmagára is. Minden normális ember messzire elkerülné, még Maggie barátai szerint is hagynia kellene a fenébe, erre ő boldogan szalad a karjai közé az összes adandó alkalommal. Hát ezek után, meg is érdemli, hogy megszívja, ha tenyérbe szalad a pofonért. Arról nem is beszélve, hogy a srác tényleg komoly problémákkal küzd, ő pedig minden ellenérzését a szőnyeg alá söpri, csak mert a srác cukin kér bocsánatot, cukin mosolyog, vagy mert hihetetlen ügyességgel szedi le róla a bugyit. (Ja, meg mert BMW-vel jár, meg csodás nyaralóba viszi.)

Ezzel az egésszel nem azt akarom mondani, hogy a problémás személyek nem érdemlik meg, hogy szeressék őket, vagy nem érdemelnek barátokat. Sokkal inkább azt, hogy egyrészről komolyan kell venni a pszichés betegségeket és a legelső adandó alkalommal professzionális segítségért kell fordulnunk vele, akár rólunk, akár a környezetünkben lévőkről van szó. Másrészt soha, semmilyen körülmények között nem szabad elfogadnunk, hogy valaki úgy bánjon velünk, mint Clayton bánt Maggievel. Ahogy Maggie annyiszor ráhagyja ezt Clayre, az egészségtelen, és a legrosszabb üzenet, amit csak közvetíteni lehet az olvasóközönség felé. 
Értékelés: 3/5.
Olvasásra ajánlom: igen

Elle Kennedy - The deal (Az üzlet)

covers_415191.jpg

A lány egyezséget köt a fősuli rosszfiújával…
Hannah Wells végre talált valakit, aki megdobogtatja a szívét. Bár az élet más területein magabiztosan mozog, a szex és a csábítás nem éppen erős oldala. Ha fel akarja hívni magára a kiszemelt srác figyelmét, ki kell lépnie a komfortzónájából, és elérni, hogy észrevegyék …még ha ezért korrepetálnia kell is a hokicsapat idegesítő, gyerekes és beképzelt kapitányát egy álrandiért cserébe.
…ami jobban sül el, mint remélte.
Garrett Graham egyetlen álma, hogy a diploma után profi hokijátékos legyen, de a zuhanó tanulmányi eredménye miatt mindent elveszíthet, amiért eddig olyan keményen dolgozott. Ha a csapatban maradás ára, hogy segít egy cinikus csajnak féltékennyé tenni egy srácot, hát legyen. De amikor egy váratlan csók életük legvadabb szexébe torkollik, Garrett hirtelen ráébred, hogy a szerep, amit játszik, nem neki való. Most már csak Hannah-t kell meggyőznie arról, hogy a fiú, akire vágyik, nem más, mint ő maga.

Bridget véleménye:

Kezdem azt érezni, könyvet kellene írnom. Halomra jelennek meg ugyanis azok a YA és NA könyvek, melyek semmi újdonságot nem tudnak felmutatni, csak elődeik karaktereit és cselekményeit vegyítik, majd szépen mégis sikerlistások lesznek. Mert hiába nem hoznak magukkal újdonságot, de egy – ezek szerint eléggé – bevált receptet követnek, amit a kiadók örömmel kiadnak, az olvasók pedig örömmel olvasnak. Kivéve, engem, aki nem is fogom megérteni, miért is jó a 30. ugyanolyan könyvet olvasni, de ízlések is pofonok. Viszont, ha már ez így van, nekem is meg kellene lovagolnom ezt a kiadási hullámot.

via GIPHY

Végülis, mit is találhatunk ezekben a könyvekben?

  1. A S.E.G.G (lásd előző posztunkban Jeanne véleményét)
  2. Az átlagos lány, aki eddig senkit nem érdekelt, mégis most mindenki őt akarja (nem, nem csak a főhős, hiszen akkor nem lenne szerelmi háromszög)
  3. A konfliktus, ami miatt ez a két karakter, akik normális körülmények között nem szólnának egymáshoz, most mégis meg kell tenniük
  4. Egyszerű írói nyelvezet, itt-ott egy kis vulgaritással megfűszerezve
  5. Sötét múlt
  6. Egy félmeztelen srác a borítóra

Ezzel meg is kapjuk eheti posztunk főszereplőjét, a The deal című könyvet. Meg még vagy negyvenet bármelyik könyvesbolt YA polcáról.

via GIPHY

Ezek alapján nem emelném ki a könyv tartalmát, hiszen fentebb már körvonalazódott előttetek, miről is szólhat. Azt be kell vallanom, hogy egyébként az első 40-50 oldal annyira még nem is fájt. Volt egyfajta dinamika a szereplők párbeszédében, ami olvasatta magát. És igazából az is plusz pont, hogy nem első látásra szerelmet kapunk, hanem kicsit azért meg kellett „dolgoznia” mindkét félnek, hogy a másik beleszeressen.

De sosem bocsátom meg azt a jelenetet, amikor Hannah és Garrett először szexelnek, és Hannah felkiált, hogy a srác „túl nagy” és belé aztán nem fogja tenni ezt a farokszörnyet. Akár az eredeti szerkesztő engedte ezt így kiadni, akár a magyar fordító a ludas, remélem, kap pár álmatlan éjszakát miatt. Amiatt már nem is háborgok, hogy miért kell a fiatal lányok/nők agyában elültetni ezt a magvas gondolatot, hogy  a tökéletes társnak, a nagy szerelemnek csak akkor „szerszáma” (ahogy manapság szeretik megfogalmazni) lehet, hogy az belé sem fér. Mert nyilván minden pasi ilyen méretekkel szaladgál az utcán... És nyilván, csak ez számít. De legalább ezek az írók már kezdenek leszokni a szüzességüket életük végéig őrző főhősnőkről, akik azt sugallták, hogy az egészséseges szexuális életet élő fiatalok feleannyit sem érnek.

via GIPHY

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

A Könyvmolyképző Kiadónak volt egy jó kis akciója mostanában, aminek köszönhetően néhány könyvvel gazdagabbak lettünk. Mennyiségi tekintetben mindenképpen, tartalmilag azért van még mit csiszolgatni egynémelyik példányon.

Elle Kennedy könyvén is lehetne javítani még: olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy kb. 2 hete olvastam (és voltam olyan könnyelmű, hogy akkor nem írtam le a véleményemet), de mára még a szereplők nevét is elfelejtettem. Szerencsére érkezett a gyorssegély, Bridget megsúgta nekem, hogy aktuális szerelmes párunk tagjait Hannah-nak és Garrettnek hívják. Valószínűleg bennem van a hiba, de nekem egy rossz névválasztás is elég ahhoz, hogy ne legyen kedvemre való egy szereplő. Lehet, hogy az angolszász kultúrában a Garrett név egyenlő a szexistenség fogalmával, de számomra inkább a darabos zöld köpetet megelőző krákogást idézi fel.

via GIPHY

Mindegy, lépjünk ezen túl, ettől még jó is lehetne a könyv, hiszen minden olyan klisét felsorakoztat, ami egy sikeres YA regényhez kell. A nyelvezete nem túl bonyolult, könnyen olvastatja magát, különösebb gondolkodásra nem késztetett. Mondjuk az eltérő szereplői szemszögeket érzékletesebben is el lehetett volna választani a szókincs gazdag eszköztárát igénybe véve, de így elég egysíkú lett a sztori.

A szereplők tökéletesen hozzák az archetípusuknak megfelelő vonásokat: Hannah a társasági élettől visszahúzódó ám szuperintelligens egyetemista, míg Garrett a Sérült Egyetemista Gólkirály Gátlásokkal, akik kezdetben utálják egymást. Számomra érdekes volt végre egy olyan történetet olvasni, ahol nem a semmiből jött a mindent elsöprő szerelem, hanem nyomon követhettük annak kialakulását a kezdeti vitáktól kezdve az érzelmek elmélyüléséig.

Hogy ne unatkozzunk nagyon, az érdekkapcsolatból igazi kapcsolat lesz sablont teletűzdelte még a szerző a családon belüli erőszak és és a nemi erőszak kérdéskörével, ami így együtt kicsit sok volt. Mindkét téma elég fajsúlyos ahhoz, hogy önmagában elvigyen a hátán egy történetet, így viszont egyik sem kapta meg a kellő teret. A Garrett apjához fűződő cselekményszál így elég sután zárult, számomra kicsit összecsapott lett.

A váratlan fordulatnak szánt epizódok elég kiszámíthatóak, ha annyit könyvet fal fel az ember, mint mi, így különösebb meglepetések nem értek olvasás közben. Na, de van úgy az ember, hogy pont erre van szüksége: egy biztonsági játékra, ahol tudjuk, mire számíthatunk.

A cselekmény során fontos szerepet kap a főhősök közötti kémia, és esküszöm, dicsérni akartam az erotikus jeleneteket... egészen addig, míg olyan mondatokat nem olvastam, hogy "rátette a kezét a CSOMAGOMRA".

via GIPHY

Most komolyan, ki hívja a férfi genitáliákat csomagnak? Nekem annyira stílusidegen és illúzióromboló volt, pláne, hogy többször is szembe jött velem a szövegben. Hogy a klasszikust idézzem: "Kár érte, kiváló ügynök volt."

Egyszeri időtöltésnek nem volt rossz, de nem valószínű, hogy a közeljövőben újra fogom olvasni.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen

 

 

Monica Murphy - One week girlfriend

 Átmenetiség. Ezzel a szóval jellemezhetném az életemet az utóbbi néhány évben. Átmenetileg dolgozom, amíg meg nem szabadulok innen. Átmenetileg a kisöcsém anyukája vagyok, mivel anyánk szart sem törődik velünk. És átmeneti csajszi vagyok, mert könnyen megkaphat bárki. Legalábbis a pletyka szerint.

Most éppen Drew Callahan átmeneti csaja vagyok. Ő az egyetemi futballcsapat sztárja, és körülrajongják. Gyönyörű és édes srác és rejtőzködőbb, mint én. Ő vezetett be engem ebbe a hamis világba, ahol láthatóan ki nem állhatnak engem. És ahol mindenki akar tőle valamit. Bár az egyetlen dolog, amit, úgy tűnik, ő akar, az...
Én vagyok.

Már nem tudom, mit higgyek. Csak azt tudom, hogy Drew-nak szüksége van rám. És én mellette akarok lenni. Mindörökké.

 

Bridget véleménye:

Monica Murphy One week girlfriend-je csak és kizárólag azért került fel az olvasmánylistánkra, mert 1. nőből vagyok, 2. le volt akciózva, és ezen két tény kombinációja halálos a pénztárcámra és a jól meg érdemelt fizetésemre nézve.

Jeanne-nak innentől nem volt választása, ha már megvettem a könyvet, és még el is olvastam (nem volt kis áldozat, de erről bővebben később) – drága nővérkém, ezúton is bocsánat, tudom, hogy te sem fogod soha kiheverni ezt az élményt.

Mert sajnos, akármennyire is hitegettem magam, hogy nem követtem el baklövést, ez a könyv borzalmas volt. Próbáltam reménykedni, áltatni magam, hogy a borító, a cím, és a kiadó ellenére is jó lesz a könyv - próbáltam meggyőzni magam, hogy volt értelme pénzt adni érte, legalábbis több, mint ha kiszórtam volna ugyanezt az összeget az ablakon. Na nem így történt.

Ráfoghatjuk, hogy a történet egy modern Hamupipőke sztori – a szegény lány beleszeret a gazdag fiúba, mindez kicsit színesebbé téve azzal, hogy mindkettejüknek van egy szép kis csavar a magánéletükben.Csakhogy, nekem a kettejük között a semmiből létrejövő mély kapcsolatot egyáltalán nem vette be a gyomrom. Most komolyan, miért? És miért erőltetik ezt minden Young Adult meg new Adult könyvben? Miért kell ezt beleerőltetni a fiatal olvasókba, hogy a szerelem az csak úgy jön, és mindent kibír, és nem kell tenni semmit érte, mert az sorszszerű, emg eleve elrendelt, stb? Persze, az élettel kapcsolatos irreális elvárások olyan jót tesznek mindenkinek...

Aztán ezek a nagy titkok főhőseink életében, bizonyára sokkal jobban ütöttek volna, és sokkal nagyobb izgalmat keltettek volna, ha nem lettek volna annyira nyilvánvalóak.

És valamiért sajnos azon már meg sem lepődöm, hogy Monica egyébként nem tud írni. Közönséges, egyszerű szóhasználat jellemzi, a lucskos jelző elengedhetetlen halmozása, gyerekes fogalmazásmód, a változatos szókincs és fogalmazásmód teljes hiánya.

Úgy kb. a könyv negyedétől így éreztem magam, és nem akart szűnni az érzés a végére sem:

 photo blewmymindgif_zpsb19e5033.gif

Hogy hogyan lehet az, hogy Goodreads-en 4 csillagot kapott az 5-ből? Komolyan, nem értem...

Értékelés: -

Olvasásra ajánlom: nem

 

Jeanne véleménye:

Ez a könyv már azelőtt teljes katatóniába sodort, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna olvasni: a borítója önmagában megadta nekem a kegyelemdöfést. Nem elég, hogy a címlapon Sarah Michelle Gellar csőrözik valakivel az Alkonyat castingjából - utáltam a Buffy, a vámpírok rémét, és akkor mi van? -, de az a húzás, hogy százalékos értékben adják meg a könyv főbb tartalmi elemeit, a kreativitás Mariana árkába taszított.

10% átmenetiség, 25% rejtőzködés, 30% szex, 35% abnormalitás 

Ezzel akarták felkelteni az érdeklődést? 10% átmenetiség? Kb. annyira érdekes, mintha 10% inkontinenciát írtak volna oda.

what.jpg

Forrás: http://cdn.playbuzz.com

Szerintem a 100% abnormalitás lenne az, ami teljes egészében lefedné a történetet, de gondolom, akkor a kutya sem vette volna meg a könyvet.

Mielőtt ezt részletesebben kiveséznénk, meg kell hogy ismertesselek benneteket egy általam felfedezett karaktertípussal, aki ebben a könyvben is feltűnik, de elkövetkező olvasmányainkban is komoly szerephez jut majd. Ő pedig nem más, mint a Sérült Egyetemi Gólkirály Gátlásokkal (S.E.G.G.).

A S. E. G. G. külsőre lenyűgöző: neki van a legdúsabb és legselymesebb haja, övé a legizmosabb felsőtest és a legnagyobb lompos is, amit regényhősnő csak láthatott.

best-six-pack-abs.jpg

A képet innen hoztuk

Általában napfény és cédrus illata van, páratlan intelligenciával, luxusautóval, vagyonnal rendelkezik és az iskolai foci-, kosárlabda- vagy hokicsapat kapitánya (esetleg mindháromé egyszerre).
A külvilág felé a sérthetetlen, megközelíthetetlen férfi látszatát mutatja, de valójában ő egy érzékeny lélek, aki valamilyen gyerekkori traumát követően csak a sportban leli örömét, és arra vár, hogy megtalálja lelki társát, akivel közösen sírhatnak.

Ebben a sztoriban is van egy S.E.G.G., (An)Drew, aki felkéri Fable-t, hogy legyen a látszatbarátnője, amíg hazautazik a szüleihez hálaadásra. Fable elég Zs-kategóriás lány (csóró szegény, egy kocsmában dolgozik, és az a hír járja róla, hogy mindenki megfordult már az ágyában), ezért egyből gyanús, hogy Drew őt akarja hazavinni csilliárdos szüleihez és vele akar reprezentálni.

Fébül is érzi, hogy a helyzet sántít egy kicsit, és valószínűleg baromi nagy gáz lehet S.E.G.G.-ék családjában, de ahelyett, hogy a józan eszére hallgatna, inkább előbújik belőle Teréz anya, és minden áron meg akarja menteni ezt a szegény srácot. Nem, nem elég neki az, hogy a saját anyja folyton lelép otthonról, magára hagyva őt a kiskorú testvérével. Az sem elég, hogy az öccse gyakran kimarad a suliból, egyre több probléma van vele és neki kell gondoskodni róla. Egyedül dolgozik, hogy eltartsa a családját, ami miatt kimaradt a suliból, de emellé még feltétlenül be kell vállalnia egy másik lelki sérült világfájdalmát is.

Értem én, hogy igaz szerelem, ami mindent legyőz, de mégis mitől szeretnek egymásba? Attól, hogy Fébülnek nagyok a mellei, és erre még a Rotary Clubban is mindenki a nyálát csorgatja? Vagy attól, hogy Drú vesz neki egy méregdrága estélyi ruhát? (Ez utóbbi mondjuk bizonyosan sokat nyom a latban...) Minden esetre 6 nap alatt olyan mély érzelmek alakulnak ki közöttük (muhhahha), hogy a meghatottságtól még most is a könnycseppeket morzsolgatom a szemem sarkában.

Térjünk vissza az abnormalitáshoz! A szerző nyilvánvalóan valami nagy csavart akart a történetbe vinni, ami nagy vonalakban azon alapszik, hogy Drú és apja, Endrú (focinyelven szólva) egy darabig egy kapura játszott. Az ebből fakadó események szakadnak hirtelen Fébül nyakába, de ő ezt meglepően jól fogadja. Vagy ennyire megedződött a kocsmában, vagy neki is van valami perverziója.
De nem ez a legrosszabb, hanem A LEVÉL.

Sorozatról lévén szó, az érdeklődést valahogy fent kell tartani, így a sztori végére "szerelmeseink" elsodródnak egymástól, de Drú ír egy levelet Fébülnek.

Pályázik rám legádázabb ellenségem.
Igen-igen sok dolog vár még magyarázatra.
Leginkább körülötted forog minden gondolatom.
Látod, annyi minden van, amit nem értek, és ami bánt.
Egyetlen kivétel akad - te.
Csak győzzük kivárni, hátha egy napon újra együtt lehetünk.
Unalmas vagyok, mert rajtad kívül semmire sem vágyom.
Kegyetlen megpróbáltatás számomra, hogy elveszítelek.
Olyan nagy hiba, hogy szeretlek? De csak szenvedést hozok neked.
Remélhetem, hogy egyszer megbocsátasz?

 

Drú és Fébül egyezményes segélykérő szava a pillecukor volt: értem én, hogy szegény S.E.G. G. burkolt segélykiáltást küldött, de számomra annyira stílusidegen és nyálas volt az egész, hogy még azt a kevés pozitívumot is felülírta, amit találtam a könyvben.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: nem

 

Bella Andre – A Sullivan család

sullivan.jpgChloe Peterson megesküdött, soha nem követi el többé azt a hibát, hogy megbízik egy férfiban. Indokai olyan fájóak, mint a sérülések az arcán. Úgyhogy amikor kocsija a vizes útról belecsúszik az árokba, meg van győződve róla, hogy az a fantasztikus fickó, aki megmenti, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Chase Sullivan sikeres fotográfusként válogathat a gyönyörű nők közül. Elégedett az életével - amíg rá nem talál Chloéra és a totálkáros kocsijára a Napa Valley-i út szélén.

A köztük felsistergő vonzalom minden szerelmes pillantással és bűnösen édes érintéssel egyre nő, s Chloe nem tehet róla, de el kell tűnődnie rajta, hogy talán azzal a férfival találkozott, aki kivétel a szabály alól...

 

 

Bridget véleménye:

Bella Andre – A Sullivan család kötete volt az, amit nem hagyhattam az Ulpiusban, ha már a hónap könyve akcióban csak 1000 Ft volt. Úgy voltam vele, hogy igen, biztos egy újabb Ulpius-csoda lesz, abból a borzalmasan ömlengős, nyálas, minden oldalt szexelős fajtából, de néha kell limonádét olvasni, na meg persze, kicsit titkon mégiscsak többet vártam, mert a borítója nem is volt vészes.

A Sullivan család, mint ahogy a címéből sejteni lehet, a Sullivan családról szól. Konkrétan az első kötet első 10 (ha nem 20) oldalán ismerteti őket Andre. Elmeséli, hogy milyenek a szülők - az anyuka szupermodell volt, és az apuka halála után nyolc gyermekének szentelte az életét, és mint ahogy azt többször is hangsúlyozzák, soha többé nem volt kapcsolata férfiakkal, mintha ettől még jobb anya lenne, holott szerintem ha már egyszer ilyen jó ember, megérdemelné, hogy még egyszer rátaláljon a boldogság, nem lenne ettől rosszabb szülő. Aztán megismerjük a nyolc gyermeküket, fiúk-lányok vegyesen, természetesen mind gyönyörűek és sikeresek – profi fotós, világhírű színész, híres borász, profi táncos... Mindössze két átlagos gyermek van, egy könyvtáros és egy tűzoltó, de várom még, hogy kiderüljön, hogy titokban megcsípte őket egy radioaktív pók, vagy csak a kriptonit árthat nekik.

Az első könyv a második fiúról szól, a fotósunkról, aki belebotlik egy gyönyörű nőbe egy viharos éjszakán, és mivel a nő kocsija az árokban hever és nincs hova mennie, így felajánlja neki, hogy szálljon meg nála (vagyis inkább bátyja, Marcus szőlőbirtokának vendégházában, ahova fotósunk – Chase – is tart). Az események innen pörögnek, legalábbis szexuális téren, ugyanis a lány már aznap este Chase-re gondolva nyúl magához a fürdőkádban...(persze Chase meg pont benyit rá akkor). Ha nem is mesélem tovább a történetet, ki lehet találni, miről fog szólni. Annyit azért elárulhatok, hogy bármelyik nyúl megirigyelhetné őket.

Alapvetően mondhatnátok, hogy megérdemeltem, mit vártam? De másrészről, lehetett volna ez a könyv jobb is, komplexebb. Chloe ugyanis erőszakos férje elől menekül, de ezt a témát, akármennyire is érdekes lenne, nem igazán feszegeti Andre, valahogy letudja annyival, hogy Chloé nem mer senkit közel engedni magához, ami valójában annyiban nyilvánul meg, hogy az első éjszaka még nem, de a másodikon már lefekszik Chase-szel.

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/2

 

Jeanne véleménye:

Attól tartok, részemről ez egy elragadóan rövid összegzés lesz, talán egy szóval is el lehetne intézni: PONYVA. Most elragadóan képzeljétek ide ennek az elragadó kifejezésnek minden negatív jelentéstöltetét, és elragadóan gondoljátok hozzá a legmegvetőbb hangsúlyt. Félre ne értsetek, nem a ponyva elragadó létjogosultságát kérdőjelezem meg, igen is szükség van az elragadó nyári nyáltengerre, és hiszem azt, hogy ennek a elragadó kategóriának is vannak elragadóan értékelhető darabjai. Nos, a Sullivan család nem az.

Eredeti nyelven nem olvastam, így nem tudom, hogy a rettentően idegesítő túlírtság és pátosz csak a magyar fordítás sajátja-e. Mindenesetre a falat kapartam az olyan fordulatoktól, hogy "határozott frusztrációt látott bátyja arcán", "hihetetlenül pompás mellei". Ehhez jött még a cukormáz, az "elragadó" szó indokolatlanul gyakori használata, a 4 napi ismeretség után házasodjunk össze, és a "most nagyon megnyílok előtted és bevallom neked, hogy a foltvarrás a szenvedélyem".

Eleinte magam sem tudtam megfogalmazni, mi volt az, ami leginkább zavart a történetvezetésben. Az alapötlet nem lett volna rossz: a bántalmazó kapcsolatból menekülni próbáló nő megismerkedik valakivel, aki majd segít neki túllépni a múlt árnyékán. Érdekes lett volna egy ilyen történetet olvasni, ahol lépésről-lépésre nyomon követhetjük, hogyan alakul ki újra a bizalom egy másik emberrel szemben, hogyan lehet ezt a traumát feldolgozni, és nyitottá válni egy kapcsolatra. Ehhez képest mit kapunk? Egy nőt, akinek még be sem gyógyult az arcán a férjétől kapott jobb egyenes nyoma, de máris formagyakorlatokat mutat be egy vadidegen férfival a teraszon, a fürdőszobában, és a létező összes helységében annak a háznak, ami szintén egy másik, számára ismeretlen férfié. Aha.
Mert a nők ilyenek. Mit számít az éveken át tartó lelki terror, a testi erőszak, ha van egy fotós szépfiú, aki akkora úriember, hogy hihetetlen türelmével nem ront azonnal a málnásba, hanem képes egész egy napot várni ezzel. Ekkora nagylelkűség láttán a nőknek egyből megnyílik a ... szíve, hiszen ez csak az igaz szerelem lehet.

Látszik, hogy Bella Andre azon szerencsések közé tartozik, akit nem ért effajta trauma az életében, különben nem írt volna le ekkora ökörséget. Emiatt számomra az egész sztori hiteltelen és idegesítő lett, nem csinált túl sok kedvet a sorozat további köteteihez. (Merthogy a fotós szívtipróék 8-an vannak testvérek, szóval lesz még itt románc bőven.)

Olvasásra ajánlom: ha utána jön Will Smith és kitörli az emlékeidet

Értékelés: 5/2

 

Katie Ashley – Az ajánlat

 

ajánlat.jpgHarmincadik születésnapja közeledtével Emma Harrison rádöbben, hogy ketyeg a biológiai órája, és a herceg a fehér lovon még mindig sehol. Fogyatkoznak a lehetőségek, különösen most, hogy a legjobb barátja – egy meleg pasi – visszalépett, hogy spermadonor legyen. Persze ott van a spermabank, de Emma fél: mit lehet tudni, talán a sátán belekavarhat a dolgokba.

Aidan Fitzgerald, a megátalkodott nőcsábász rendszerint eléri, amit akar, különösen a hálószobában. Amikor a karácsonyi partin Emma elutasítja a közeledését, Aidan elhatározza, megszerzi a nőt, kerül, amibe kerül. Emma kínos helyzetét megismerve a férfi olyan javaslattal áll elő, mely mindkettejüknek jó lesz. Hajlandó vállalni a donor szerepét, de csakis természetes úton. Nem lévén elszánt pasivadász, sem az alkalmi szex híve, Emma ódzkodik az ötlettől, ám a férfi sármja és Emma anyaság utáni vágya győzedelmeskedik. A „gyermekgyártási” projekt azonban egyszer csak több lesz, mint fizikai aktusok sora. Aidan nem képes kisétálni a nő életéből, Emma meg kezdi úgy érezni, ez a férfi az igazi.

Most már csak egy kérdés maradt: képes-e Aidan megváltozni, olyanná válni, amilyennek Emma szeretné?

Bridget véleménye:

Nem tudom, mit képzelek, hogy Ulpiusos könyveket olvasok (mi több, még pénzt is adok értük!), amikor tudom, hogy borzalmasak. De az egész úgy kezdődött, hogy nyílt egy boltjuk a Westendben, és olyan nyitási akcióik voltak, hogy hűha. Egy csomó könyvvel távoztam, de védelmemre szóljon, nem csak magamnak vettem, hanem a keresztlányomnak is. Arról nem is beszélve, hogy amiket magamnak szánok, azokat Jeanne is olvassa, így már majdnem mondhatjuk azt is, hogy megtérül az áruk.

Szóval megvettem Az ajánlatot, valami piszok olcsón, annyira, hogy ma már egy több kötetes Romana is drágább annál, és el is olvastam 1, max 2 nap alatt. De nem ám, mert olyan jó volt,  hanem inkább, mert olyan egyszerű. Egyszerű volt az írónő stílusa, az első két oldalból ki lehetett következtetni (mit beszélek, már a fülszövegből), hogy mi lesz a könyvben, és jesszus, annyira egyszerűek voltak a karakterek is. Ráadásul olyanról, hogy jellemfejlődés, itt szó sem lehetett (nem, elvileg az már majd csak a második kötetben lesz, ja, és a szerelmi háromszög is, de nem Jeanne, már nem vagyok hajlandó elolvasni).

Folytathatnám még a könyv szidását, szinte el sem kezdtem még, de annyira sablonos és üres történet volt, hogy nem akarhatjátok elolvasni. Nem akarhattok egy olyan könyvre időt pazarolni, ahol a kapuzárási pánikban szenvedő, egyébként csodálatos, nagyon okos (NEM), kitűnő és hihetetlenül erőltetett anyai ösztönökkel megáldott (értsd: úton-útfélen úgy bizonygatja, hogy jó anya lesz, hogy kikapja mindenki kezéből a gyerekét „majd én vigyázok rá” címen, és akkor aztán több fejezetben is, több bekezdésen keresztül kell olvasnunk, hogy ő milyen jó anya lesz... eh...) nő történetét, aki kétségbeesésében felcsináltatja magát a munkahely bikájával, aki persze egy érzéketlen barom, őt nem érdekli, hogy gyereke lesz, csak hadd dugja meg a csajt.

A legjobban egyébként azt sajnálom, hogy a saját laptopom most nem jó, pedig egyszer ezt a kritikát már megírtam, és most megint meg kellett írnom, ezzel kétszer annyi időt szánva erre a borzalmas ponyvára, mint amennyit érdemelt.

Olvasásra ajánlom: nem

Pontok: 5/1

 

Jeanne véleménye:

Igazából egyetlen józan, elfogadható indokot sem tudok mondani arra, hogy miért kellene bárkinek is elolvasni ezt a könyvet. Annyira felháborítóan rossz élmény volt olvasni, hogy legszívesebben saját kezűleg törölném taknyán Katie Ashley-t, amiért kényszert érzett, hogy kiadja ezt a történetet.

Lássuk, mitől is annyira fájdalmas ez a kulturális atomvillanás!

Ashley nem bánt túl kesztyűs kézzel főhősnőnkkel, mert 30 éves korára halmozottan hátrányos helyzetbe hozta 1 db halott vőlegénnyel, 1 db halott anyával, 1 db ketyegő biológiai órával, 1 db mindenbe (tényleg MINDENBE) beleugató öribarinővel, 1 db nem létező önbecsüléssel.

Az alapszituáció szerint ez a szerencsétlen Emma gyereket akar. Nem egyszer, a jövőben valamikor, hanem már azonnal, mert ugye egy 30 éves nő már olyan öreg, hogy nem kell tartós tejre költenie – ha nem szül rögtön gyereket, akkor vége a világnak. Mit tesz ebben az esetben a kétségbeesetten reményvesztett nő – persze csak azután, hogy a meleg haverját akarja kihasználni a saját céljai érdekében? Nem, nem a művi megtermékenyítést választja, hanem a cég legnagyobb  (természetesen rendkívül jóképű) Don Juanjának nyakába zúdítja bánatát. Aidan pedig úgy cselekszik, ahogy minden normális férfi tenné ebben a helyzetben: elmenekül, és elhagyja még a kontinenst is, önként, dalolva ajánlkozik donornak, abban a hiszemben, hogy a "gyerekgyártásból" neki csak az élvezet jut, a teli pelenkát meg majd cseréli helyette más.

Mondanom sem kell, a sztori két mérnöki pontossággal az ovulációhoz időzített együttlét után "meglepő" fordulatot vesz: a szerző tökéletesen kasztrálja a korábban két lábon járó tesztoszteronbombát. Aidant nyilván az varázsolta el, hogy parancsra kellett készenlétbe állnia, és minden bizonnyal Emma rendkívül szórakoztató, picsogástól mentes jelleme is rabul ejtette a szívét, mert jelleme hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Katie Ashley elhiteti az olvasóval, hogy egy ilyen románcnak van létjogosultsága, mi több, sikere.. hogy az a normális, ha egy nő teljes mértékben meg akarja változtatni a kiszemelt férfit, olyan normákat kényszerítve rá, amiket az sosem vallott magáénak. Azt az elvárást támasztja, hogy a férfi adja fel a korábbi létformáját (barátait stb.), csak azért, mert a nő képes volt megtermékenyülni egy nyíltan csak szexuális céllal felvállalt kapcsolatból. (Esetleg valami állami kitüntetést ne szavazzunk meg neki?)

A szerzőnek egyetlen dologhoz volt kiemelkedő tehetsége: végletekig ellenszenves szereplőket elhelyezni egy szürreális szituációban, ezzel elpusztítva jó pár agysejtemet. Az Ulpiusnak külön fekete pontot küldök, mert az hittem, hogy lezárul a sztori, de nem! Az utolsó 30 oldal nem más, mint egyéb könyvek ajánlója, illetve baljós figyelmeztetés, hogy aktuális történetünk egy következő kötetben folytatódik... másra sem vágyom.

Medgyesi Csillának (a remekmű fordítója) pedig szintén hálás soraimat küldöm a "fan-kanosan-tasztikus" szó megalkotásáért, melytől nyelvünk sokkal gazdagabb és cizelláltabb lett.

Olvasásra ajánlom: NEM

Értékelés: 5/0

Ben Aaronovitch – London folyói

london folyói.jpgA Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale detektív főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

Bridget véleménye:

A London folyói sajnos egy olyan könyv, amiről nagyon szerettem volna hasraesni, de végül nem sikerült. Nagyon sok jót mondtak rá, és a sok rossz tapasztalat ellenére, hittem is nekik, mert azért ez mégsem egy ezredik szerelmi történet volt, ha értitek, mire gondolok.

Valahogy ez nem az én könyvem volt, sem az író stílusa nem tetszett, sem a karakterek, de sajna még ez a különleges világ sem, ahova csöppentünk (ööö, még valahogy a folyókat megtestesítő karakterek sem nyűgöztek le, pedig több külföldi oldalon is ecsetelik, mennyire jól ki lettek találva).

Szóval a London folyói meg én... nyeh, nem jó párosítás. Nem éreztem sem izgalmasnak, sem érdekesnek a történetet, tulajdonképpen olyan hosszú ideig játszottam ezt az „olvasom-leteszem-nagy nehezen újra kézbe veszem” dolgot, hogy még anyunak is szemet szúrt: „Kicsim, nagyon nem tetszik ez a könyv, igaz? Máskor egy nap alatt kivégzed őket...” Túl jól ismer már, túl jól...

Kezdjük ott, hogy a karakterek halálosan unalmasak és erőltetettek voltak, egyikkel sem tudtam szimpatizálni. Aztán ez a természetfeletti vonal, amit erőltettünk nagyon, hát komolyan, nem találok szavakat, se füle, se farka nem volt az egésznek, hogy mi, miért történik, minek, hogyan, csak úgy történtek dolgok, mentünk egyik helyről a másikról, nyomoztunk, sokszor olyan random jelenetekbe botlottam, amiknek semmi hatása nem volt a könyvre.

Nem akarok túlságosan belemenni a részletekbe, így utólag egy dolog van, amin igazán felháborodtam, hogy csak azért, mert Angliában játszódik, és van benne egy kis erőltetett varázslás-szerű izé is, milyen alapon hasonlítjuk a Harry Potterhez? Imádtam azt a sorozatot az elejétől a végéig, és én veszem sértésnek, hogy a Potter-sikereket kihasználva akartak ennek a béna sztorinak egy kis népszerűséget szerezni.

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/1

Ugyanitt: árulom jó állapotban lévő, a London folyói c. könyvemet...

 

Jeanne véleménye:

*Vigyázat, felnőtt tartalom!*

A könyvre Rémálom moly.hu-s értékelése hívta fel a figyelmemet (5 csillagot kapott), és mivel általában egyező véleménnyel vagyunk a könyvekkel kapcsolatban, egyértelmű volt, hogy meg kell szereznem. Amúgy is vágytam már egy kis változatosságra a sok lányregény után, így örömmel vetettem magam Aaronovitch regényére.

Rögtön az első bekezdéssel levett a lábamról: az a fajta fanyar intellektuális humor, ami a szerző zsigeri sajátja engem megvett kilóra. Az első mondattól az utolsóig élvezettel olvastam, akkor is, ha maga a történet nem nyerte el 100%-ban a tetszésemet.

"Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: "Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?"

Ez az /ön/irónia az egyik legfőbb jellemzője főhősüknek, Peter Grantnek, aki a legjobban eltalált karakter, akiről az utóbbi időben olvastam. Tökéletesen hozza a mások által hülyének nézett, ám rejtett képességekkel megáldott kezdő detektívet, aki néha túlanalizálja a helyzetet, és elmegy a nyilvánvaló tények mellett, mégis brillíroz, amikor szükség van rá. Zseniálisan mossa össze a paranormális világ feltérképezését a hagyományos zsaru szereppel, miközben mindvégig ott van benne egy adag szkepticizmus önmagával és a megtörtént eseményekkel szemben.

A történet másik kulcsfigurája Nightingale, az ugyancsak remekül megformált öreg róka, akit rengeteg titok leng körül. Épp annyira kerül csak előtérbe, amennyire kell, nem lopja el a show-t Grant elől, pedig biztos vagyok benne, hogy simán megtehetné. Az ő ereiben is száraz szarkazmus csorog vér helyett, imádtam kettejük párbeszédeit:

– Ha túlzásba viszi, annak következményei lesznek.

Ez nem hangzott jól.

– Milyen következményei?

– Szívroham, agyvérzés, aneurizma...

– Honnan fogom tudni, hogy mikor vittem túlzásba?

– Onnan, hogy szívrohamot, agyvérzést, aneurizmát kap.

 

Ebbe a képe csak Lesley rondít bele, ezt a csajt egyszerűen nem tudtam megkedvelni, az sem érintett volna különösebb tragédiaként, ha ő is a szellemvilág szerves részévé válik.

Nekem kifejezetten tetszett az antropomorf istenek, bár kicsit több beavatkozásra, több jelenlétre, több intrikára számítottam részükről. Emiatt volt egy kis hiányérzetem, úgy éreztem, egy-egy személynek nem volt meg az igazi helye, szerepe.

Szerettem a kikacsintásokat más "kultúrtörténeti remekművekre", mintha ezekkel az utalásokkal Aaronovitch direkt módon kommunikálna az olvasóval:

Nem hittem, hogy olyanok, mint a filmeken meg a könyvekben, és egyben biztos voltam: a napfényben tutira nem szikráznak.

Ez az a könyv, amiben a "pofám leszakad" frázis új értelmet nyer, és biztos vagyok benne, hogy nem arat mindenkinél olyan osztatlan sikert, mint nálam. Maradtak még sötét foltok, elvarratlan szálak, én pedig nagyon várom a folytatást.

Olvasásra ajánlom: IGEN

 Értékelés: 5/4

 

Kiera Cass – Az Igazi

az igazi.jpgEljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön.
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe - vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet - és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért.

 

 

 

 

Bridget véleménye:

Ismét fellélegezhetünk, A párválasztó sorozatnak végre vége. Nem is tudom, mit gondoltam, hogy elolvastam Az Igazit azok után, mennyire szenvedtem az első két rész alatt.


Nem fogok sokat elárulni azzal, ha elmondom, csakúgy mint eddig, most sem történik túl sok minden a könyv nagy részében. America csak nyafog, hogy jaaaj, ő Maxont szereti... de Aspent is szerette. Az egyetlen fénypontja a könyvnek, mikor a testvére végre az arcába vágja, milyen szánalmas is Aspent tartaléknak megtartani és hitegetni... Ezzel körülbelül összefoglaltam a könyv 90%-t, ne haragudjatok! 

Az utolsó pár oldalon végre aztán történik valami, de csak úgy a semmiből hirtelen, és akárhogy is kerestem vissza, hogyan jutottak idáig az események (mind szerelmi szálakat tekintve, mind a lázadókkal kapcsolatos részt), egyszerűen nem találtam a választ.

Van, amikor az ember eljut egy könyvsorozat olvasása közben arra a szintre, amikor már semmit nem tud értékelni benne, és inkább használná gyújtósnak, minthogy még egy pillantást vessen rá... Hát én már azt is örömmel nézném, ahogy ezek a szép borítók elfüstölnek...

Olvasásra ajánlom: inkább hagyjuk...
Pontok: elfogytak.

Jeanne véleménye:

Nincs könnyű dolgom, amikor erről a könyvről kell írnom. Egyrészt, mert beleömlött egy tányér húsleves a billentyűzetbe, mire az önálló életre kelt, és tetszőleges karaktereket szúr be, másrészt nehéz írni a semmiről.

Mivel a sorozat 3. része is tökéletesen ugyanazt hozza, mint a Párválasztó és Az Elit, mi sem szolgálhatunk már túl sok újdonsággal. Annak mondjuk kifejezetten örülök, hogy America, Maxon és Aspen szenvedése a végéhez ért, még egy kötetet biztos nem bírtam volna tiszta fejjel végigküzdeni. (*És 5 perccel azután, hogy ezt leírtam, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy még 2 kötettel folytatódik a sorozat! )

Lássuk, hogyan is zárult ez a feszültségtől teljes "cselekményfolyam" (muhhahhha)!
Azt kétségkívül a szerző javára kell írni, hogy összeszedte magát a harmadik kötetre: érezhetően próbált több "akciót" vinni a sifonruhák és gyémántnyakékek rendkívül terhes világába. (Jó pár szereplő jobb létre szenderül igen rövid idő alatt, bár ez a tömeges elhullás kevésbé lesz drámai, mint amilyennek a szerző szánta.) Ez persze nem jelenti azt, hogy minden epizódnak helye és funkciója is volt, de legalább a szándék tetten érhető.

Természetesen ebben a könyvben is America volt a legszebb, a legjobb és a legtökéletesebb erkölcsi iránytűvel megáldott. Hogy ezt mennyire lehet összeegyeztetni azzal, hogy Aspent és Maxont is hülyítette, az nyilván örök kérdés marad.

Az egyetlen kicsit is valóságos személy a kötetben főhősnőnk bátyja, Kota volt (Tudtátok, hogy finnül kunyhót jelent a neve?), nyilvánvaló ezek után, hogy a szerző őt tüntette fel a legrosszabb színben, mert America szemébe merte mondani az igazat. Pedig akitől valójában hányhatnékom támadt, az a mi bájos vöröskénk:

– És jobb, ha azt is tudod, hogy a herceg rajong értem – közöltem magabiztosan. – Ha azzal áltatod magad, hogy inkább hinne neked, mint nekem, akkor meg fogsz lepődni, milyen hamar valóra válhat az a javaslatom, hogy megvesszőzzenek.
facepalm.jpg

Semmi kétség, ő a legarrogánsabb üdvöske, akiről az utóbbi időben olvastam, aki a hegyi beszédek és önfényező monológok ellenére ugyanúgy hanyatt vágta magát a vagyon és a társadalmi pozíció előtt, mint az összes többi lány ebben a nevetséges színjátékban. Remélem, senki sem gondolta a három kötet alatt egyszer is komolyan, hogy majd pont a csóri Aspent fogja választani a koronaékszerek helyett. Mondjuk Aspen sem búslakodik sokáig, a cukormázas végkifejlet során ő is párra lel, az esküdt ellenségek öribarikká válnak, eltörlik az amúgy is totálisan idióta kasztrendszert, így aztán az olvasó is fellélegezhet és nyugodtan hajthatja álomra a fejét.

Én pedig megfogadom, hogy soha többet nem választok könyvet (pláne nem sorozatot) a borítója alapján.

Olvasásra ajánlom: nem
Értékelés: 5/2

 

Kiera Cass – Az Elit

elit.jpgA Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el.
Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak - s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani...

 

 

Bridget véleménye:

 

Mivel már jó pár hét eltelt, mióta olvastam Cass Párválasztó sorozatának második részét, és mivel amúgy sem hagy túl mély nyomot az emberben ez a kötet (sem), így elő kellett keresnem a jegyzeteimet és magát a regényt is, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat.

 

Aztán kiderült, hogy túl sok erőfeszítést tettem az ügy érdekében (bőven többet, mint amit az írónő tett annak érdekében, hogy ez a könyv jó legyen), mert a történet még mindig csak annyiban merült ki, hogy a lányok randizgattak a herceggel, reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, két étkezés között pedig átöltöztek a szobájukban – na, az első rész is kb. ennyiről szólt.

 

A szerelmi háromszög még mindig uncsi, valójában nem is háromszög, mert sem a Maxon–America szál nem túl tüzes, sem az America–Aspen száltól nem alél el a kedves olvasó, sőt mi több, én már annyira unatkoztam rajtuk, hogy az is érdekesebb volt, mikor azt írta le az írónő, hogy America aktuális ruhája mitől ezerszer szebb, mint a többieké. 

 

Az, hogy egyébként az országban mozgolódások törtek ki a meglévő rezsim ellen? Kit érdekel? Casst annyira nem, hogy pár oldalnyi kusza mondatnál többet írjon róla – valószínűleg ez a sztori jobban kibontva majd csak a 3. részre marad, lévén, hogy addigra már nem lehet bőr a képén 300 oldalnyi történetet fűzni az öltözködések és étkezések köré (nem túlzok!).

 

Mindenkinek, aki a sorozat olvasására adja a fejét, sok sikert és kitartást kívánom, jómagam nagyon nem ajánlom, pontokból is csak 1,5-re futotta.

 

Oh, majdnem elfelejtettem: a borító még mindig szép, ez tagadhatatlan. Csak hát, emiatt nem éri meg megvenni egy könyvet...

 

Jeanne véleménye:

 

Gondolom, mindenkinek ismerős az akciófilmekben unalomig ismert közhely, amikor a főhősünk azt hiszi, már minden borzalommal megküzdött, és hirtelen tudatosul benne, hogy francokat, ez csak a kezdet volt.

 

McClane1.jpg

 

Én is úgy éreztem magam, mint John McClane a Nakatomi Toronyban, aki rádöbben, hogy itt bizony nem csak a házasságát kell megmentenie, hanem – cipő nélkül, fehér atlétában – néhány túszt is egy terroristacsoport karmai közül. Azt gondoltam, a Párválasztó első része után már nem érhet különösebb sokkhatás. Tévedtem.

 

27 nap. 27 borzalmas, elpazarolt nap. Eddig tartott, mire végigszenvedtem magam Az Eliten, és minden percét utáltam. A rettentően izgalmas cselekményszál a második kötetben annyiban módosul, hogy a 35 lány helyett már csak 6 közül kell kiválasztania Maxon hercegnek a dugnivalót az igaz szerelmet, ettől az apró ténytől eltekintve azonban semmivel sem vagyunk előrébb, mint háromszázvalahány oldallal ezelőtt. Röviden összefoglalom az újfent magvasra csiszolt mondanivalót:

 

– Jaj, Maxont vagy Aspent válasszam?
– Jaj, a lázadók betörtek a palotába.
– Az én cselédeim varrják a legszebb ruhát.
– Jaj, hazamegyek. Jaj, inkább mégsem.
– Jaj, Maxon a többi lánnyal is szóba áll.
A történet tulajdonképpen nem más, mint a fenti mondatok ciklikus permutációnak halmaza, és így a kritikám is durván spoileresnek minősül. Higgyétek el, tényleg ennyiről szól az egész.

 

Ettől persze még önmagában nem támadnának bennem pusztító hullámok, hiszen nem kell folyton mélylélektani magaslatokba törni, helye van a polcokon a szórakoztató irodalomnak is. Feltéve, ha nem nélkülözi az intelligenciának még a legapróbb morzsáját is, és nem próbál meg orbitális ökörségeket lenyomni az olvasó torkán. Felsorolok pár példát, hogy érzékeltessem, miért is került nálam örök feketelistára ez a sorozat:

 

I. Maxon és a csillagok
Illéa uralkodó dinasztiájának sanyarú élete van, mert Maxon is utoljára akkor látott csillagot, amikor America az előző kötetben beletérdelt a hercegi jogarba, egyébként nem nézett az égre csak évekkel korábban a csillagászat órán. Azóta gondolom, mindig szigorúan leszegett fejjel jár – különösen éjszakánként – mert az égre feltekintés nem összeegyeztethető a királyi létformával.

 

II. America és a testvéri szeretet
Többször szerepelt az első kötetben, hogy America mennyire szereti a húgát, Mayt. Aztán nem kell sok idő, és annyira összebarátkozik Marlee-val, hogy őt kéri fel főkoszorúslánynak (jó, ha tudjátok, ez minden kapcsolat fő zsinórmértéke)

 

"De neked vannak lánytestvéreid, ők nem bánnák?"
Ugyan, kit érdekel?

 

III. Illéa és a technika vívmányai
Illéában nem ismerik a számítógépet. Egy olyan országban, ahol televíziós showműsor keretein belül választ magának párt a trónörökös, senki sem ismeri a számítógépet. Mindez azok tükrében rendkívül furcsa, hogy előtte a birodalom Kína Amerikai Állama volt (ó, minden egyes alkalommal, mikor leírom/olvasom ezt, agysejtjeim milliói zokognak fel), és Kína nem arról ismert, hogy használja a legmodernebb technológiát, ugye?

 

Ezek után már azon sem lepődök meg, hogy:
"Valami okból országunk eredetének története főként szájhagyomány útján terjedt."
MI VAN???? Arról, hogy a hat lady a palotában milyen szagút szellent éppen, komplett stáb tudósít, de az ország története szájhagyomány útján terjed? Véleményem szerint fel kellene szántani az ilyen helyet, és behinteni sóval. Sok sóval.

 

IV. Aspen és az intelligencia
Valójában gyalázat ezt a kettőt egy sorban említeni, hiszen Aspen olyan buta, mint a tök. És ez a tökre nézve elég komoly sértés. Kiderül, hogy a lázadók könyveket rabolnak a palotából, erre a mi pallérozott elménk rájön a megoldásra: biztos gyújtósnak használják. 

 

"Azt hiszem, hideg lehet ott, ahol élnek."
Igen, te briliáns elme, valószínű, hogy ezért kockáztatják az életüket, törnek be az őrökkel szigorúan védett palotába, hogy elégetni való könyveket keressenek.
Valójában sokkal több dolgot jegyzeteltem olvasás közben, ami kiakasztott, de attól tartok, ha mindet leírom, csak felhergelem magam, és felgyújtom én is a sorozat harmadik kötetét, mielőtt elolvasnám.

 

mcclane2.jpg
Harmadik része is van? Na elmentek ti a ...
Olvasásra ajánlom: nagyon nem
Értékelés: 5/1

Egy rendhagyó poszt

Akik figyelemmel követik a blogot, tudják, hogy nem bánunk kesztyűs kézzel az írókkal és könyveikkel. Nem teszünk kivételt senkivel, próbálunk mindig objektív véleményt alkotni, akkor is, ha az őszinteségünk bántó. Talán emiatt van, hogy nem vagyunk túl népszerűek, és viszonylag sok támadást kapunk magunk is a különböző fórumokon.

Éppen ezért lepett meg egy levél, ami a napokban érkezett, és rendhagyó módon méltatta munkásságunkat. Mivel nem szoktuk magunkat (sem) fényezni, a verbális piedesztálra emelést nem másolom be ide. Viszont olyan gondolatok is akadtak benne bőven, amik talán másokat is érdekelnek:

Sokszor írjátok egy-egy kritikátokban, hogy nem értitek kinek van igénye ilyen silány minőségű, olvashatatlan, legjobb esetben is csak mondathalmaznak nevezhető (mert a szöveg kritériumainak nem felelnek meg) papírhalmazokra.

Szerintem a válasz igen egyszerű. A célközönség ebben az esetben azokból az emberekből kerül ki, akiknek óvodás korukban a szüleik fáradtak voltak magyar népmesét olvasni esténként, kisiskolásként a kötelező olvasmányok és a szépirodalom terhet jelentettek (nagy a felelőssége a tanároknak ezen a ponton), majd ugyanezen kifejezések szitokszavakká alakultak át a gimnáziumban. Arra a kérdésre, hogy hány könyvük van otthon, felnőttkorukban sokan csak egy vállrándítással válaszolják, hogy talán húsz.

Ez itt a probléma: silány embernek silány mű, de hogyan is tudhatnák sokan, mi a mérce, ha soha egy Mikszáth-művet, Jókai regényt nem vettek a kezükbe. Talán a Goethe név hallatán valami gyíkra asszociálnak, Szabó Magdáról meg a kávézó jut eszükbe... És innen át is evickélhetnénk a politika, közügyek, kultúra, úgy egyben a magyar nemzet válságának nevezett hatalmas óceánra. Mindegy... Ti vagytok a szerkesztők, én az olvasó, nem pedig fordítva, szóval itt be is fejezem a "hegyi beszédemet" a nagy tömegekről.

...

...csak azt mondom, hogy igen, oké, természetesen kell a megújulás, kell minden kornak egy Picasso, egy Salvador Dali, egy Bartók Béla, aki kiforgatja a világot a sarkaiból, csak míg egyiknek a festménye országokat ríkat meg, a másik zenéje népeket szólít föl, addig egy fehér vászon, vagy egy üres kotta ezekre nem képes. De igen, talán Csöngére kéne mennünk művelődni, és akkor kinyílna a harmadik szemünk, meghallanánk az univerzum zenéjét, és magasabb létsíkra emelkednénk...

FDI

A magvas gondolatok mellé kaptunk még egy rendkívül cizellált, alaposan kidolgozott képet, ami a Green lányok szélmalomharcát ábrázolja. Köszönjük!

green a gonosz ellen.jpg

 

Ti mit gondoltok, van értelme küzdeni a "gonosz" ellen?

John Green – Csillagainkban a hiba

csillagaink.jpgA rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni...
A csillagainkban a hiba - John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában

 

 

 

 

Jeanne véleménye:

A férfi szerzők műveit mindig különös érdeklődéssel várom, az a tapasztalatom, hogy fajsúlyosabb témában jobban tudnak írni nőtársaiknál – hozzám legalább is közelebb áll a letisztult stílus. Amúgy is szerettem volna már John Greentől olvasni valamit, így örültem, amikor ez került terítékre. Némi előismeretem volt a könyvről, hiszen a molyon és a közösségi oldalakon egymást licitálták túl az emberek, hogy kis sírt tele több zsebkendőt az olvasása közben, ráadásul a filmváltozat is mostanában került a mozikba (a posztok szerint az is sírósra sikeredett), szóval vártam a katarzist. 

Vártam és vártam, de elmaradt.

Amit máshol erényként szoktam elkönyvelni, ebben az esetben abszolút ellenkező érzéseket váltott ki belőlem. Az elbeszélő – Hazel Grace – karaktere számomra sokszor hiteltelen volt. Éreztem a szerző szándékát, miszerint a fájdalom és a személyes sorstragédiák árnyékában edződött lány közömbösségével, cinizmusával akarta sokkolni az olvasót, de nálam ez nem volt hatásos. Túl sok volt az érzéketlenségből, túl sok volt abból, hogy mindenki természetesnek veszi a kínokat, az oxigénpalackot, a művégtagokat, a kórházi kezeléseket... én magam is érzéketlenné váltam minderre, egy idő után már közömbös lett számomra az, amin a szereplők keresztül mennek.

Érdekes módon Isaac és Van Houten volt számomra a két elfogadható, szerethető karakter. Ők voltak azok, akik meg merték élni a fájdalmat (egyikük "áldozatként", másikuk családtagként), akik fel merték vállalni, hogy csesszétek meg, ez nem cukrostakony, ebbe belepusztul minden érintett. Mégis, a többi szereplő viselkedése valahogy azt sugallta, hogy ők ketten rossz oldalról közelítik meg a dolgokat, és komoly hiba van a szemléletükben.

Az várható volt, hogy a klasszikus értelemben nem lesz hepiend a történet vége, és viszonylag rövid idő után az is prognosztizálható volt, hogy melyik szereplőtől búcsúzhatunk el végleg, ez a kiszámíthatóság viszont beárnyékolta az olvasás élményét.

Talán mégsem a csillagokban, hanem bennem van a hiba, talán túl nagy elvárásokkal vettem a kezembe, minden esetre nem lett kedvem ahhoz, hogy egyhamar újabb Green könyvet olvassak.

Olvasásra ajánlom: igen.

Értékelés: 5/3.

 

Bridget véleménye:

John Green-t annyira istenítik manapság, nem csak a Csillagainkban a hiba miatt, hanem a korábban megjelent könyvei is nagy sikert arattak, hogy nekem is be kellett állnom a sorba, és elolvasnom az egyik olyan nagyon ajnározott művét. Mivel a Csillagainkban a hiba körül van most a legnagyobb nyüzsgés, ezért én is azt szereztem be, a Váci úti Ulpius könyvesbolt utolsó példányát (nagy sajnálatomra, nem filmszereplős-borítós). Egyébként itt nem a nagy népszerűsége miatt volt belőle csak egy, hanem nemes egyszerűséggel régi könyvnek minősült a 2013-as megjelenésével (itt jönne képbe a szakdolgozatom, és annak védése, meg a könyvek lerövidült életgörbéje, de ne kalandozzunk el, és untatni sem akarlak titeket, kedves olvasóink).

Szóval, kezdem azt hinni, hogy nekem nem jó semmi, kielégíthetetlen vagyok – khm, könyv téren.

Mert van ez a csodálatos szerelem ezek között a reményvesztett, súlyosan beteg tinédzserek között, és engem nem hatott meg. Még csak meg sem könnyeztem, pedig borzalmasan készültem rá. A karakterek közül egyedül Hazel Grace anyukájával szimpatizáltam, a többiek… nem is tudom, valamiért annyira, de annyira távol estek tőlem. És nem, nem azért, mert ennyire realista Green, nem zavar, hogy az elő szexuális együttlét nem tökéletes, és nem zavar, hogy Augustus lecsatolja közben a (mű)lábát. Nem ez a fajta nyers stílus volt, ami miatt nem tudtam közel engedni őket magamhoz, hanem az, hogy Green már-már belekényszerítette az ilyen, és ehhez hasonló jeleneteket a történetbe, hogy megmutassa ő mennyire két lábbal áll a földön.  Hogy a karakterei is mennyire olyannak látják a világot, amilyen, és nem reménykednek, elfogadták, hogy meghalnak, hát ez van, átevickélnek az élet tengerén, amíg tudnak, és ha már nem tudnak tovább csapdosni, majd megfulladnak.

Aztán mivel a könyv közepénél ki lehet találni, hogy valamelyik szereplőnek meg kell még halnia, mert különben miről is szólna a hátralévő x oldal, és mivel a hősnőnek, valami hatalmas drámán még át kell esnie, így kikövetkeztethető, hogy nem Augustus lesz az a szerencsés, aki túléli. Szóval igen, én még nem szégyelltem unatkozni is egy jót Green bestsellerén. Sokkal, de sokkal jobb ehhez hasonló témájú könyveket is olvastam már, nem is egyet.

Olvasásra ajánlom: nehéz helyzetben vagyok, mostanában túl sok olyan könyvet olvastam, ami nem érdemelte meg, hogy kiadják, azért ez nem volt annyira rossz, így hát legyen a válaszom – igen.

Értékelés: 5/2,5

Veronica Roth – A hűséges

hűséges.jpgDarabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

 

Bridget véleménye:

Veronica Roth disztópiás sorozatának első két kötete nem vett le a lábamról, de ha már csak egy rész van hátra, akkor az ember lánya nem bír leállni, ugyebár?

Így hát kijött a harmadik rész, egyből meg is vettük, hogy ne legyünk lemaradva, és… sokkolódtam. Az első oldaltól az utolsókig. Nem, nem azért, mert olyan jó volt, sajnos végig untam az egészet, meg ezt a sok összeesküvést, kavarást és csavarnak szánt szemétkedést az éppen aktuális hatalomtól.

Tulajdonképpen egyetlen rész volt benne, ami viszont tetszett, és megfogott, az pedig annyira meghökkentett, hogy volt ilyen, és egyet is étek vele, hogy ki kell ide másolnom:

„Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.

Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem.”

A legnagyobb bajom az, hogy nem tudok a pozitív és negatív dolgokról jelen pillanatban spoilermentesen írni, viszont az egész könyv csattanóját sem akarom lelőni mindenki előtt…

Ami nem változott: még mindig nem értem, hogy lehet azt, ami Tobias és Tris között van szerelemnek hívni, így aztán nem is ütött szíven…a…majdolvassátokelmi. :) Ugye, én megmondtam.

Én azt javaslom, inkább értékeljünk:

Olvasásra ajánlom: igen – most már meg kell tudnotok, mi lesz a vége

Értékelés: 5/2

 

Jeanne véleménye:

Veronica Roth trilógiájának utolsó darabja ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. A második kötet számomra annyira lelombozó volt, hogy csak nehezen kezdtem bele a harmadik rész olvasásába. Az sem növelte az érdeklődésemet, hogy váltott nézőpontok alapján – Tris és Tobias – szemszögéből ismerhettük meg a történteket, csak remélni lehetett, hogy a szerzőnek alapos indoka van erre. Mint utóbb kiderült, igen: a cselekményvezetés és a történet lezárása tulajdonképpen rákényszerítette a szerzőre a váltott narrációt, de összességében sokat nem tett hozzá a könyv élvezeti értékéhez. Stílusában Tris és Tobias elbeszélésmódja annyira hasonlított egymáshoz, mintha tulajdonképpen végig ugyanaz az ember mesélt volna.

Valószínűleg a szerző is érezhette, mennyire kifulladt a sztori a második részre, ezért megpróbálta menteni a menthetőt: hőseinket teljesen kiragadja korábbi környezetükből, teljesen új szereplőket és világot kreálva köréjük, hátha ettől izgalmasabb lesz. Chicagót maguk mögött hagyva kelnek át a korábban féltve őrzött falon, és hamarosan egy genetikai központban találják magukat, ahol kiderül, hogy valójában a Big Brother egy beteges verziójának kellékei voltak: tulajdonképpen egész életük során csak kísérleteztek rajtuk, vizsgálták őket, az egész eddigi életük egy hazugság volt.

A korábbi részek konspirációit sikerült a végletekig fokozni: mindenki próbál hatalomra törni, és azt, hogy ki a "jó fiú" már elég nehéz kibogozni. Mindenkinek megvannak a maga indokai arra, hogy lelkiismeret furdalás nélkül legyalulják a másikat, így talán érthető, ha egyetlen új szereplőt sem sikerült különösebben megkedvelnem. A sok kavarás közepette kevés volt az igazán izgalmas jelenet, tulajdonképpen egyetlen dolog mentette meg a könyvet a totális bukástól.

*SPOILER*SPOLER*SPOILER*SPOILER*

Nem átlagos dolog, ha egy sorozat címszereplője meghal, mindenképpen kockázatos húzás ez egy szerzőtől, de Rothnak sikerült hasznot húznia belőle. Mivel az első rész óta szívfájdalom nélkül iktatott ki ismerőst- barátot-rokont a főhősök körül, tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy a nagyobb hatás kedvéért egy igazi kulcsfigurát is beáldozott. Tris halála szükségszerű következménye volt az önfejűségnek és a mártírszerepnek, amibe olyan szívesen beleélte magát, ráadásul érzelmileg mélyen felkavarta, sokkolta azokat a romantikus lelkű olvasókat, akik hitelesnek találták Tobias és Tris szerelmét. Ezért a húzásért gondolatban elismerően megveregettem Roth vállát, a cselekmény lezárása kompenzálta némileg a sorozat gyengeségeit.

Én személy szerint nem tudtam átélni Tobias nagy fájdalmát, kettejük szerelme nekem sosem "jött át". Nem vagyok konzervatív, de hiányoztak a kapcsolatból a hagyományos férfi-női szerepek. Tris kényszeresen bátor akart lenni minden helyzetben, sosem gyengült el, Tobias csak egy statiszta volt mellette, akinek jogosan alakult ki kisebbségi komplexusa a folyton saját igazát bizonygató Trisszel szemben. Kettejük kapcsolatát végigkövetve egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy pótolhatatlan veszteség érte volna a fiút: ha Tris életben marad, sosem tudott volna kilépni az árnyékából, és megsavanyodott volna az másodrangúságtól.

Mivel nem vagyok nagy disztópia rajongó, egy darabig biztos nem fogok új sorozatba belekezdeni. Hacsak nem ajánl nekünk valaki olyat, ami igazán jó.

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 5/4

Julie Kagawa – Ironking (Vaskirály)

ironking.jpgMeghan Chase-re titkokkal teli sors vár olyan, amit még kigondolni sem tudott volna. Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hat éves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni sem otthon. Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni - hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

 

Bridget véleménye:

Azután az ominózus mozizás után, mikor a Tündérdallamot hazavittük, szereztük meg a Vaskirály c. könyvet is (The Iron King – Vaskirály, Vastündérek I.) Julie Kagawa tollából. A könyvvel már korábban is szemeztem, méghozzá azért, mert nagyon szép borítója van. És ennyivel össze is lehet foglalni a jó tulajdonságait.

A főhősnőnk, csakúgy, mint a Lamentben, a gimnáziumban elnyomott tinilány, aki egyik napról a másikra (a 16. születésnapja után) elkezdi látni a tündéreket. Ő azonban nem látó, mint Deirdre, hanem egy tündérkirály leánya Sohaföldről, ahova akármennyire is el akarta ezt kerülni apja, Meghannak be kell jutnia, hogy megmentse öccsét, akit valaki egy váltott gyermekkel próbált helyettesíteni.

A történet eleje arra szolgál, hogy megismerjük ezt a különös, másik világot, ahol olyanokba botlunk, mint Oberon és Titania, valamin Kacor (király, aki itt egy macska…), valamint Meghan szerelembe essen az Ash nevű Tündérherceggel, akivel persze nem szabadna, mert az ellenséges Tündérudvar szülötte.

A bonyodalmat azonban nem annyira ez okozza, vagy az, hogy Meghan legjobb barátja, aki tündér, szerelmes Meghanba, hál istennek a szerelmi háromszögre nem fektet akkora súlyt Kagawa. Nem, sokkal nagyobb probléma, hogy különféle vasteremtmények (vastündérek) jelennek meg Sohaföldön, Masina király vezetése alatt, s mivel a vas káros a régi, eredeti tündérekre, ez nem jelent jót Sohaföld lakóinak. Hát ki vágna neki a Tündérbirodalomnak, ha nem Meghan, hogy szembeszálljon Masina királlyal? Persze jó oka van, azon felül is, hogy nem akarja, hogy a Tél és Nyár Birodalma megsemmisüljön – Masina volt ugyanis az, aki elragadta tőle szeretett öccsét, csakis azért, hogy ezzel magához csalja Meghant, és feleségül kérje (és ha szépen nem megy, akkor kényszerítse).

Ami nem tetszett: nagyon sok olyan karakterünk van, akiket Kagawa innen-onnan, a világirodalomból emelt át a történetébe. Ezt persze meg lehetett volna oldani jól is, de ő neki nem jött össze, nem volt eléggé kidolgozva egyik ilyen karakter sem. Másrészről az egész világ olyan, mintha Meghan nagyon beteg agyának szüleménye lenne, nem csodálkoztam volna, ha úgy van vége, hogy Meghan felébred, és rájön, hogy mindent, ami történt vele, csak a különböző tudatmódosító szerek miatt képzelte.

Összességében nem lettem sem a kötet, sem az írónő rajongója, és még csak az sem érdekel, mi lesz Ash és Meghan szerelmével (az már inkább, hogy lehetett egy tündérnek ilyen nevet adni, hogy Ash?).

Értékelés: 1,5/5

Olvasásra ajánlom: nem

 

Jeanne véleménye:

Bár a könyv nem számít újdonságnak (a Könyvmolyképző 2011-ben adta ki először), bevallom, semmiféle előismerettel nem rendelkeztem a szerzővel sem a regénnyel kapcsolatban. A választásom tehát tökéletesen véletlenszerű volt ebben az esetben, sok jó nem is származott belőle.

A Vaskirály egy pszichedelikus ámokfutás, amit a jól bejáratott young adult sablonra húzott a szerző:

• adott egy (véletlenül éppen) 16 éves lány, Meghan, aki a legnagyobb lúzer az iskolában, képtelen beilleszkedni,

• egyetlen barátja van, aki pont szerelmes belé, csak Meghan ezt nem veszi észre,

• váratlan fordulat következtében kiderül, hogy ő tulajdonképpen rendkívül különleges (itt a tündérkirály lánya), és mindenki őt akarja,

• beleszeret valakibe, aki elérhetetlen számára (és persze lélegzetelállítóan jóképű), hogy legyen egy jó kis szerelmi háromszög, meg némi szenvedés.

Kagawa nem kockáztat sokat, ezeket a kipróbált és – lássuk be – bevált kliséket használja alapul, és ötvözi más forrásokból már jól ismert szereplőkkel, helyszínekkel, helyzetekkel. El kellett morzsolgatnom pár könnycseppet, annyira meghatódtam ettől az eredetiségtől. Legjobban talán úgy tudnám érzékeltetni az egészet, mintha jósmentát rágva Shakespeare Szentivánéji álmát olvastam volna, miközben a TV-ben Tim Burton rendezésében az Alice Csodaországban megy.

A legnagyobb gondom mégsem ez volt az egésszel, hanem a sok totálisan felesleges és értelmetlen jelenet, a céltalan dinamizmus (megyünk valahová, ahol megtámadnak csak úgy, aztán megmenekülünk és megyünk tovább, ahol megtámadnak csak úgy, aztán megmenekülünk és megyünk tovább). A folyamatos vonulás egyetlen célja, hogy a szerző erődemonstrációt tartson: "Nézzétek, milyen alaposan, aprólékosan felépített világot hoztam létre!". Kár, hogy minden elemét mástól lopta...

Főhősnőnk, Meghan, sokszor idegesítően együgyű, kevés szimpátiát ébresztett bennem. A közte és Ash között kibontakozó románc számomra értelmezhetetlen: nincs közöttük szikra, kémia, vonzalom. Egyszerűen nem értem, mit is akarnak ezek ketten egymástól.

Végül térjünk rá egy kicsit a regény mélylélektani üzenetére is:

Computer-are-evil.png

A kép innen.

Tehát, kedves fiatalok, Kagawa néni azt szeretné, ha nem számítógépeznétek olyan sokat, elhajítanátok az okos telefonokat, összezúznátok a TV-ket, mert ha nem így tesztek, akkor bajba kerülnek azok a barátságos, segítőkész rendkívül ellenszenves tündérek, akik azt lesik, hogy lehet átverni, kihasználni, kínozni az embereket. Gondolom, mindenki egyből elszégyellte magát, és azon lesz ezek után, hogy megmentse a pusztulástól a védtelen kis lényeket. A regény címét adó, pusztítást jelképező uralkodó, a Vaskirály (Masina) kb. 10 oldalon szerepel az egész történetben. Úgy tűnik, a szerző képtelen volt arra, hogy a saját (?) karakterét részletesebben kibontsa, hangsúlyosabb szerepet adjon neki, bár a cím arra utalt, hogy a jelenléte dominánsabb lesz. Ehhez képest abban a 10 oldalban feltűnik, gonoszkodik egy kicsit (de semmivel sem gonoszabb, mint az átlag tündérek), aztán egy banális küzdelemben simán lenyomja egy 16 éves csaj. Szerintem nála nagyobb lúzer a YA irodalomban nincs is. 

Reszketve várom a sztori folytatását, kíváncsi vagyok, hová lehet még ezen a cselekményszálon eljutni. Na jó, nem.

Értékelés: 5/2.

Olvasásra ajánlom: egyszer olvasható.

 

 

Maggie Stiefvater – Lament (Tündérdallam 1.)

lament.jpgA mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is - különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket. Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játék kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is. Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

 

Jeanne véleménye:

Van, hogy beleválaszt az ember, és kifog egy kevésbé jó könyvet. Lehet ilyenkor a mentségeket keresni, miszerint szép volt a borítója, ígéretes volt a fülszöveg, olvastam már a szerzőtől jókat... nos ebben az én esetemben egyik állítás sem igaz, mégis megvettem a Lamentet. A borító például kifejezetten taszított, a fülszöveg sem ígért többet egy átlagos YA történetnél, és a szerző ShiverLingerForever trilógiája sem nyűgözött le korábban, de reméltem, hogy talán kellemes csalódás ér majd.

Az alapkoncepció szerint főhősünk egy 16 éves, rendkívüli zenei tehetséggel megáldott lány, Deidre, akinek komoly gondjai vannak azzal, hogy a gyomortartalmát a helyén tartsa. Ez olyannyira fontos momentum a hősnőnk életében, hogy Luke Dillonnal, a rendkívül misztikus és szintén zseniálisan tehetséges zenésszel is rókázás "ürítés" közben találkozik az iskola lányvécéjében. És ennél mi sem természetesebb, fél perc múlva más spontán jammelnek egyet a pázsiton egy hárfával meg egy fuvolával, hiszen semmi bizarr nincs abban, hogy egy vadidegen srác bejön a női mosdóba, és segít hányni, tulajdonképpen van ennek valami intim bája.

Anélkül, hogy a cselekmény mélyebb boncolgatásába kezdenék, elárulom, mi volt a bajom ezzel a könyvvel: egyszerűen hiteltelennek találtam. És nem azért, mert nem hiszek a fuvolázó tündérsrácokban vagy a gigászi vérmacskák létezésében, Stiefvater egyszerűen képtelen volt egy hihető világot felépíteni szerencsétlen kis szereplői köré.

Elsődleges hibának azt tartom, hogy Deidre karaktere nem kiforrott, sőt már-már tudathasadásos képet mutat (olyan, mint egy ostoba liba, aki bemagolta az idegen szavak szótárát): "jaj, olyan diszfunkcionális vagyok", "én sokkal szebb fagyikelyhet készítek, mint Sara... bibibííííí". És ezek után csodálkozik, hogy senki sem barátkozik vele, csak James, de mint kiderül, valójában ő sem barátként tekint rá.

A Shiver szériához hasonlóan a kapcsolat a szülőkkel és a tágabb családdal itt is megoldhatatlan feladat maradt a szerző számára. Nem értem, ha egyszer nem tud mit kezdeni a rokonokkal, miért nem ír inkább egy árváról? Értem én, hogy a felnőtté válásnak olyan szakasza ez, amikor az ember harcban áll a világgal, de sehol sincs egy normális, "átlagos" családi háttér? Az őszinteség, az egyenes beszéd ismeretlen számukra, holott sok kellemetlenségtől megkímélhették volna magukat – na de akkor nem is lett volna 300 oldalas a könyv. Ezek után persze kár is lenne csodálkozni azon, hogy James eltűnése sokkal jobban érdekli, mint a saját nagyanyja halála.

A Lament világában mindenki mindent természetesnek vesz. Itt nem lepődünk meg azon, ha a pasink nyulakkal beszélget, ha az unokánkra rátámad egy vadállat, ha a fagyizóba, ahol dolgozunk, perverz tündérek rontanak be, ha a legjobb barátunk azt állítja magáról, hogy látnok, és hogy képesek vagyunk tárgyakat mozgatni. Nem, mindez teljesen természetes. 

Számomra komolytalan volt ez az egész, és még nevetségesebbé tették azok a felesleges teátrális és giccses töltelékjelenetek, melyek az időhúzást szolgálták: menjünk be egy templomba, mert ott tudom a legjobban megmutatni a rózsasziromlebegtetést; menjünk el egy temetőbe, mert ott tudod a legjobban kiolvasni a gondolataimból, hány embert öltem meg...

Luke nekem teljesen közömbös maradt a regény olvasása közben, sőt inkább irritált azzal, hogy állandóan "szép kislánynak" hívta Deidrét. És azt sem tudtam meg, mitől alakult ki az az olthatatlan  vonzalom benne, ami miatt képes lett volna az életét áldozni a lányért. Hacsak nincs hányásfétise...

A sok funkciómentes töltelékjelenethez képest a végjátékot viszont rövidnek és banálisnak tartottam, sokkal, de sokkal többet vártam annál, mint amit kaptam. A sztorit mindenesetre itt kellett volna lezárni, mert sem a szereplők, sem a megalkotott világkép nem volt elég erős ahhoz hogy további köteteket lehessen építeni rá.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: Ha épp nincs más a kezed ügyében.

 

Bridget véleménye:

Maggie Stiefvater írói stílusa nem volt ismeretlen számomra, a Shiver sorozaton is végigrágtuk már magunkat Jeanne-nal. Így mikor a múltkor mozi után (Lázadót néztünk J) az Alexandrába, és nagyon nem tudtuk, milyen könyvet vegyünk magunkhoz, úgy döntöttünk, adunk egy esélyt Maggie-nek, hátha most olyan sztorit hozott össze, ami nekünk is tetszik. Más okunk is volt azonban – úgy vettük észre, az utóbbi időben nagyon felkapottak letten a tündéres történetek, így ha már ott voltunk, a Vaskirály is a kosárban landolt.

Mivel egymás után olvastam őket, először elgondolkodtam egy összehasonlító elemzésen, de szerintem jobban járunk, ha mégsem. Azonban mivel sok hasonló elemet felfedeztem a két kötetben, kicsit utána néztem a tündéreknek, mert bevallom, eddig nem nagyon képezték érdeklődésem tárgyát. És azért ez a két kötet nagyon-nagyon messze áll Moning köteteitől, melyekhez már volt szerencsém, s nos, azokat kedveltem is.

Szóval van egy könyvünk, aminek már címe annyi van, hogy leírni is sok, de egyszer hajlandó vagyok rá: Lament, Tündérdallam I., A látó szerelme. Biztos egyedül vagyok ezzel, de visszaszokhatnánk már arra, hogy találó és az eredeti jelentést visszaadó címeket adunk fordításként a könyveknek, ahelyett, hogy adunk neki hármat is.

Na, jó, ne akadjunk meg ennyire a dolgok elejéről, ott van még a cselekmény is. Van egy fiatal lányunk, aki annak ellenére, hogy fantasztikusan tehetséges hárfás, a korabeliek közt, a gimnáziumban egy jelentéktelen senki, és a nagy ő hányás közben talál rá egy fellépős előtt. Romantikus. A srác a semmiből kerül elő, és arra készteti a lányt, hogy kilépjen a komfortzónájából és feszegesse a saját határait. Ez vezet ahhoz, hogy Deirdre (főhősnőnk), nem csak zeneileg fejlődik, de ráeszmél arra is, hogy furcsa dolgokra képes, ami miatt úgy vonzza a tündéreket, mint a mágnes. De nem ám csak azért, mert a tündérek imádják a művészetet és hallgatni akarják, ahogy egész nap hárfázik és énekel, nem – a tündérek királynője féltékeny rá, s a trónfosztástól félve egy bérgyilkost küld rá…. ki találjátok, ki az?

Innentől bizonyára tudjátok már, mik azok a tipikus YA fogások, amik előkerülnek a cselekményben – de aki szereti a YA-kat, valószínűleg ezt is szereti bennük, így nyugodjatok meg, számíthattok szerelmi háromszögre, összeveszésre, kibékülésre, és mivel több kötete is van, így arra is, hogy a végén nem lesz „boldogan éltek, amíg meg nem haltok”. Mert valamit azért mégis bele kell passzírozni a második kötetbe is.

Olvasásra ajánlom: jobb, mint a Shiver – igen

Pontok: 2,5 /5 (szigorúbb lettem?)

Kiera Cass – A Párválasztó

párválasztó.jpgHarmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik.

A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással.
America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz közdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan.
Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

 

Bridget véleménye:

A Párválasztót sajnos már elég régen olvastam, és voltam olyan buta, hogy nem írtam róla egyből, így viszont alig emlékszem már rá. Azért ez is sokat elárul róla, valamint az is, hogy egy az nagyon megragadt: a borítója nagyon szép.

De a külcsín nem minden, így hát csak emiatt, ne is vegyétek meg a könyvet, mint ahogy Jeanne tette. Mert sajnos a kötet nem túl jó. Alapjában úgy tudnám leírni, mint egy nagyon fura köntösbe bújtatott disztópiás regény, ahol a világképet a könyv végéig is csak sejtjük, de nem tudjuk, hogy jutott ide a történelem: Észak-Amerika utódállamát ismét egy királyi család vezeti, ahol a trónörökösnek valóság show szerűen választanak párt a népből, mely különböző kasztrendszerkből áll… Kicsit sok már ez a nagy kasztrendszerezés a disztópiás regényekben, nem?

Nos, a legbosszantóbb nem a sok áthallás, hanem az, hogy magára erre a show-ra megy el a több száz oldal, míg a világról magáról csak annyit tudunk meg, hogy valamiért a történelemkönyveket nagyon dugdossák… Papírokat pazarolt el az írónő, fákat ölt meg feleslegesen a kiadó és a nyomda, azért, hogy azt olvashassuk, hogy a főhősnőnk szerelmi háromszögbe keveredik, ééééés öltözködik. De tényleg semmi más nincs benne, és sajnos az öltözködés van túlsúlyban, olyan 90%-ban.

Ha van olyan, aki ezt bírja, és úgy gondolja, megérné a 10%-nyi egyéb információ miatt elolvasni a könyvet, azt megnyugtatom, nem kell ilyen áldozatot hoznia: a karakterek unalmasak, egysíkúak, a férfi főhősök pedig kedvelhetetlenek.

Így az én pontjaim nem alakulnak fényesen, mindössze 1 az 5-ből.

Olvasásra pedig nem ajánlom.

 

 

Jeanne véleménye:

"Na, befejeztem ezt a szutykot!" – ez a megkönnyebbüléssel teli gondolat volt az első, amit a Párválasztó elolvasása után éreztem. Ritkán minősítek így könyvet, de ebben az esetben nem találtam megfelelőbb kifejezést: a szemet gyönyörködtető borító ugyanis egy silány történetet takar.

Főhősnőnk, Amerika Singer – sosem találnátok ki, de remekül énekel –, aki Illéában él, s az országról eleinte csak annyi információnk van, hogy lakosai kasztokban élnek,  s a hülye nevű embereket még hülyébb törvények alapján próbálja irányítani az uralkodói pár. Meg sem lepődünk tehát azon, hogy a fiatal trónörökös modern Noszály Sándorként egy valóságshow keretein belül választ magának életre szóló társat 35 lány közül, akik alig várják, hogy "ledobhassák a textilt a luxusbörtönben".

Ó, persze Lady Amerika (mert ám attól, hogy bekerült a húspiacra, egyből Lady lett belőle) nem ilyen, és a szerző minden egyes alkalmat megragad arra, hogy a különbözőséget hangsúlyozza. A vetélytársak mind túldíszítettek, plasztikok, egy-két kivételtől eltekintve undokok és felsőbbrendűek, csak a mi énekesmadárkánk a született, természetes szépség, aki az erkölcs és tudás megtestesült manifesztációja. És természetesen ő az egyetlen, aki igazából nem is akar Maxon herceg felesége lenni, csak azért jelentkezett, hogy megszabaduljon az anyja szekatúrájától, meg a coloradói síparadicsomról elnevezett /Aspen/ szolgálófiútól, akivel éjszakánként titokban egy faházban ölelkezik. Mert ő ugye olyan erkölcsös.

Néhány oldal után eltöprengtem azon, hogy ByeAlex olvasta-e a könyvet, mert a szövegben annyiszor szerepelt a "Kedvesem" szó, hogy akár ihletforrásként is szolgálhatott. A lapokon át tartó büdös nagy semmit (értsd cicaharc – mennyire különbözök a többiektől – cicaharc – milyen ruha van rajtam – mennyire különbözök a többiektől) olvasva nem derült ki számomra, miért is olyan nagy szám ez a Maxon herceg, szerintem egyáltalán nem karizmatikus, nem találtam benne semmi szeretni való tulajdonságot. Különösen bosszantott az, hogy Maxon "kuncogott"... ez talán a fordító hibája, de kuncogni a tizenéves csitrik szoktak, nem?

A hiányzó kerettörténetet egy kínosan beleerőltetett, rögtönzött történelemórával oldja meg a szerző, amiből árad a xenofóbia – hihetetlen számomra, hogy a kínai és orosz terjeszkedéstől való félelem ilyen formában ölhet testet. Emellett már nem sok szót fecsérel arra, hogy hogyan is alakult ki a kasztrendszer, de legalább Amerika ruhája piros volt, a többieké meg kék, így annyira különböző volt a vetélytársaitól.

A könyv olvasása során két kedvenc részletem volt, amit feltétlenül kiemelnék:

"– Milyen volt? – súgta halkan, ahogy elvárták tőlünk az asztalnál. De ettől a három elsuttogott szótól..."

 Akárhogy is számolom, ez csak kettő. És a másik, ami 2 héttel a Párválasztó kezdete után hangzik el:

Azoknak a lányoknak a fele, akiket elküldtek, mostanra polgármesterek és hírességek fiaival jegyezte el magát.

Tehát a gondos kiválasztási procedúra első fordulójában sikerült olyan erkölcsileg szilárd, igazi királynőnek való nőket összegyűjteni a palotába, akik a lapátra kerülésük után néhány nappal már vigaszra is találtak. A szerző által sugallt értékrendért külön gratulálok, az tényleg komoly mérce emberileg, ha valaki egy polgármester vagy híresség fia.

A történet végére kapunk némi feszültséget, amit nagy jóindulattal lehetne szerelmi háromszögnek is nevezni, ha nem arról szólna az egész, hogy Maxon randizgat és America mellett fűz még pár csajt. A körmeimet tehát nem nagyon rágtam le, igazából annak örülnék, ha két szék közül a padlóra esne főhősnőnk, de Illéa álomvilágában ez úgysem fog megtörténni.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: nem.

Veronica Roth – A lázadó

lázadó.JPGEgyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

 

Jeanne véleménye:

Az előző kötettel folytatott küzdelmem után vártam egy kicsit a második rész olvasása előtt. Hogy ne végezzünk fél munkát, még A beavatottból készült filmet is megnéztük Bridgettel, hogy ráhangolódjunk a témára, de ez sem segített sokat. Valahogy nem fogott meg az atmoszféra, amit Roth teremtett, és ez a filmvásznon sem jött át, így tulajdonképpen közönyösen vártam, mit tartogat számomra az aktuális kötet.

A cselekményszálat pontosan ott vesszük fel, ahol abbahagytuk, ami fontos momentum, hiszen az előző rész végén 16 éves főhősnőnket vállon lövik, megkínozzák kicsit, pankrációzik a leszedált szívszerelmével, de mindenkit megnyugtatok, Tris Priort nem olyan fából faragták, hogy ez az útjába álljon. Továbbra is gond nélkül ugrál le a vonatokról, és beszél/tesz hülyeségeket, noha elméletben ő az, aki sokkal jobban átlátja a lényeget, mint a társai.

– Johanna Reyes vagyok – mondja, a kezét felém, majd Tobias felé nyújtva. Ez a Bátrak körében dívó bemutatkozás. Meglepő számomra, hogy Johanna tisztában van egy másik csoport szokásaival.

 

Csak, hogy mindenki tisztán lásson: Johanna Reyes a Barátságosak csoportjának egyféle vezetője (feltehetően okosabb, mint egy ötödikes), a csoportok nem egymástól hermetikusan elzárva élnek, tehát bárki, bármikor láthatja mások szokásait. Ha ez tényleg ennyire meglepő Tris számára, akkor vagy az ő agya kisebb az átlagosnál, vagy tényleg mindenki akkora tahó, hogy azon kell csodálkoznunk, ha nem a szoba közepére végzik a dolgukat.

Roth valószínűleg belátta, hogy nem tud mit kezdeni a szerelmi szálakkal, mert Trist és Négyest sikeresen eltávolította egymástól, míg a többi kialakuló románcot csírájában elfojtotta azzal, hogy egyszerűen csak megölte az egyik felet. Így az olvasó számára nem maradt más, mint az a teljesen logikátlan eseményhalmaz, amiből kiderül, hogy Chicagóban mindenki és minden elcseszett:

– barátságos csak akkor lehetsz, ha a kenyérbe rejtett tudatmódosító szer hatása alatt állsz,

– korra és nemre való tekintet nélkül legyilkolsz mindenkit, mert szimuláció hatása alatt állsz,

– korra és nemre való tekintet nélkül legyilkolsz mindenkit, mert csak,

– pofátlanul hazudsz annak, akit szeretsz (vagy ez csak a Prior családra jellemző?).

A végkifejlet... nos, számomra felfoghatatlan. Az egész hajcihő egy szupertitkos felvétel körül zajlik, ami nagy titkokra derít majd fényt. Megszerzik és megnéznek egy videót, amitől jól elborzadnak, mert olyan képeket látnak rajta, amin üveges tekintetű emberek gyilkolnak halomra másokat. Jön a nagy döbbenet, hűha, ez van a kerítésen túl... csesszék meg, hát nem ezt csinálták a kerítésen belül is mindkét könyvben? Először lekaszabolták az Önfeláldozókat, aztán megritkították a Bátrakat, majd a Művelteket... egyedül a betépett hippinépség menekült meg a balhétól, mert ők inkább fákat simogattak helyette. Tipikusan "ez meg mi a ..." érzésem volt, még jó, hogy Bridget előrendelte már a záró kötetet, és nem kell sokat várni a remekül felépített, döbbenetes meglepetéssel záruló második rész folytatására.

És végül a kedvencem:

"Ez életem utolsó beszélgetése volt vele." – mondja ezt Tris Christináról a 264. oldalon. Ehhez képest az elkövetkező majd 200 oldalon többször is beszélgetett vele. Ezt azért valaki megmagyarázhatná nekem...

Értékelés: 2/5

Olvasásra ajánlom: igen

 

Bridget véleménye:

A megannyi sorozat után, amit elkezdtünk, egyre kevesebb lelkesedéssel fogok bele egy újabba, tartva a csalódástól és attól, hogy ez a csalódás végigkísér majd köteteken át.

Miután elolvastuk Jeanne-nal a Beavatottat, a Lázadótól már nem sokat vártam, de azért tudni akartam, mi lesz a vége – a kíváncsiság fog a sírba vinni, oh, nagyon-nagyon korán.

A történetben ott tartunk, hogy a Műveltek cselszövése után a társadalom a darabjaira hullott, azoknak, akik szembeszálltak a Műveltekkel, szintén menekülnie kell, ugyanúgy, mint az Elfajzottaknak. Közben a Csoporton kívüliek sem tétlenkednek, megerősödtek, befogadják a menekülőket és haditervet kovácsolnak a Műveltek rémuralma ellen. Hogy, hogy nem előkerül Négyes (Tobájösz – a mozifilm után szabadon) édesanyja is, aki nem halt meg (micccsoda fordulat), nem kevesebb szerepet tölt be, mint a Csoporton kívüliek vezetőjéét. Itt azonban nem ér véget a kavarás, Tris és Marcus egy titok után kutat, ami mindent megváltoztathat, ezért nem hajlandóak megtámadni a Művelteket (egyedül ők őrzik ezt a tudást), oh, de a Csoporton kívüliek sem olyan jó fejek, mint mutatják, mert egyedüli uralmat akarnak, nem osztoznak senkivel – tekinthetjük ezt akár bosszúnak is az évekig tartó szenvedésükért és kirekesztettségükért.

Mindamellett, hogy így röviden összefoglalva elég izgalmasnak tűnik a történet, azért olvasva ez sokkal, de sokkal lassabb, oldalakon keresztül unatkoztam: unalmas volt a szerelmi szál, a cselszövés, a taktikai megbeszélés és a nagy fordulatok (nem, nekem ne mondjátok, hogy egészen eddig egy másodpercre sem gondoltátok Calebről, hogy áruló…).

 Amit még mindig nem értek, és ez alapvető problémám a legtöbb YA-val: miért szerettek egymásba a főszereplők? Komolyan nem találom a lapokon, vagy akár a sorok között sem a nagy, igaz szerelmet, és még azt sem mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra. De igazából egyiküknek sincs olyan tulajdonsága, amitől hanyatt dobnám magam és így még ezzel sem tudom magyarázni a semmiből jött szerelmüket.

És végül, de nem utolsó sorban, valaki magyarázza már meg nekem, hogy mégis mi ez a világkép, amiben vagyunk? Volt egy nagy háború, ami miatt lekerítették Chicagót, kasztokat hoztak létre azért, hogy majd egy nap, akik másképp kezdenek gondolkozni (tehát ugyanúgy, mint a régiek, akik a nagy háborút okozták, hiszen az emberek akkor sem voltak olyan egysíkúak, hogy csak egy viselkedési mintát kövessenek), megmentik a világot…? Most miazistenvan?

 

Értékelés: 2/5

Olvasásra ajánlom: nem

Veronica Roth – A beavatott

beavatott.jpg Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

 

 

Bridget véleménye:

Már szemeztem egy ideje a könyvvel a Moly-on, és a fülszöveg elolvasása után annyira akartam, hogy jó legyen, hogy még Rémálom kritikája sem vette el tőle a kedvem.

Azonban, minden lelkesedésem ellenére, rengeteg hibája van a könyvnek.

Először is, a világ, amiben vagyunk, annyira kidolgozatlan, hogy az bántó. A történet Chicagoban játszódik, nem tudni mikor, és mi történt, hogy ilyen csoportok alakultak ki a társadalomban és ez miért is jó (azt hiszem, csak egy vagy két kósza utalás volt rá), csak tudjuk, hogy vannak, és hogy a 16 évesek dönthetik el, melyik csoportba akarnak kerülni. Én ezt értem, de miért? És miért csak Chicagoban? Mi van a városon kívül? Miért van bekerítve a város, ha nem tudjuk, mi van azon kívül? Mitől védik a Bátrak a várost, miért van így elszigetelve?

Ha ezektől eltekintünk, jön a következő bosszantó dolog, a csoportok. Mindegyik csoport annyira, annyira gonosz! És olyan erőltetettek, és egyáltalán nem is azt a tulajdonságot képviselik, amiről a nevüket kapták. Most ez vagy direkt van, és azt akarja mutatni, mennyire elzüllöttek, vagy Roth felfogása elképesztően fura... A Bátrak például, ahová Tris önként jelentkezik, ahelyett, hogy önfeláldozó legyen - kegyetlenek, felelőtlenek, és még meg is ölnék a másikat, ha azzal nyerhetik meg a lehetőséget a csoportban maradásra. És az a legrosszabb, hogy ezek nem csak a feszültséggel teli és kieséstől rettegő felavatottak, hanem egyetlen olyan Bátrat sem találtam, aki szimpatikus lett volna. Tobiasnak is csak egy-egy jelenetét szerettem, de legtöbbször olyan bizarr módon "tett jót" Tris-szel, hogy nem... nekem nem tudta megmagyarázni, hogy ő csak jót akart, hiába próbálta Roth a szánkba rágni.

A könyv szerkezete is aránytalan, több száz oldalon keresztül olvashatunk az edzésekről, végül az utolsó 30 oldalon kitör a lázadás a rendszer ellen, és a viszály a csoportok között. És ami a legelképesztőbb, hogy az egyik legjobb barátját Tris gondolkozás nélkül lelövi. Értem én, hogy csak életben akar maradni, és ezért mindent megtesz, de még szinte bűntudata sincs utána, és ezzel nagyon NEM tudtam azonosulni. Tris egy számító, önző dög, nem Bátor.

Azt sem értettem, Roth miért emeli ki annyiszor, hogy Tobias mennyivel öregebb, mint Tris, és akkor miért kezd vele... Jóég, Tobias 18, Tris meg 16... hű, ez ám a nagy korkülönbség! 

És végül, de nem utolsó sorban, olyan egyszerű tőmondatokkal áraszt el minket az írónő, hogy néha természetesen egybeolvasta őket az agyam, mert külön-külön természetellenesek voltak.

Ezek után azonban el kell olvasnom a második részt, mert választ kell kapnom arra a sok dologra, amit nem sikerült megértenem.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: van ennél sokkal, de sokkal jobb disztópiás regény is. Komolyan.

 

Jeanne véleménye:

A disztópiás regények, meg én – nos nem kerültünk túl közel egymáshoz. Valószínűleg én nem választottam eddig túl jól, és a Beavatott sem javított a helyzeten.

Kezdjük először is a címmel: hogy lehet a 'divergent' szót beavatottnak fordítani? Igazán érdekelne, mi volt a fordító célja ezzel, mert én hiába próbáltam megfejteni, nem találtam értelmes magyarázatot. Egészen a végsőkig vártam, hogy majd értelmét nyerje a címválasztás, de csalódnom kellett.

Sok olyan részlet volt, ami zavart olvasás közben, gyakran szembesültem a logika teljes hiányával, a kidolgozatlanság érzésével. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, valahogy nem állt össze a háttértörténet, és hiteltelen-hihetetlen volt így az egész. Nem éreztem komfortosan magam ebben a világban, és csak remélni tudom, hogy a következő részekben ez javulni fog.

Az alaptörténet szerint valamikor történt valami, aminek hatására az emberek toltak egy jó kis LSD trip-et, hogy kiderítsék, melyik tulajdonság a leginkább domináns bennük. Némi hallucinogén cucc hatására választanak 5 kaszt közül, ami már eleve hülyeség, hiszen több, mint 5 emberi kulcstulajdonság van, ráadásul ezek kizárólagossága is erősen megkérdőjelezhető (különösen úgy, hogy a kasztok választása egyéni döntés alapján történik, tehát az azonos értékrend továbbörökítése sok esetben megszakad, így a szelekció is tökéletlen). Anélkül, hogy nagyon akadékoskodó lennék, igencsak kétségbe vonom ennek az egész háttértörténetnek a létjogosultságát, és ezáltal a fő konfliktusforrást is, miszerint a főhősnő, Tris több domináns tulajdonsággal is rendelkezik, és ettől ő különbözik a többiektől.

Mindegy, tulajdonképpen nem ez a lényeg, biztos nagyon sokan fogják imádni ezt a regényt is, hiszen – ha csak képzeletben is, de – eljutottunk abba a világba, ahol nem fájnak a tetoválások, és gyorsan gyógyulnak a sérüléseid, csak mert bátor vagy. Extrém frizurákat, feszes bőrruhákat hordhatsz, és több fém lehet benned, mint a Vasemberben, mert bátor vagy.

Az őszinték is rendkívül szimpatikusnak tűnnek, álomszerű lehet mondjuk egy családi vacsora a köreikben, mert ők bizony minden körülmények között igazat mondanak:

– Hogy ízlik a vacsora, drágám?
– Pont olyan szarul főzöl, mint anyád, édesem.

 Láthatjátok, elég sok bajom volt ezekkel a kategóriákkal, és azzal a sztereotípia dömpinggel, ami velük járt, egyetlen dolog lendített tovább: a romantikus szál. Kaptunk egy igazi mistery guy-t, Négyest, aki kiképzőként tevékenykedett a bátrak soraiban, és ott figyel felt Trisre. Az elejtett megjegyzésekből esküszöm, arra következtettem, hogy itt valami tiltott románc lesz kialakulóban, és Roth elég "tökös" ahhoz, hogy tabukat döngessen (pl. korkülönbség, "tanár"-"diák" viszony). Ehhez képest Négyes csupán két évvel idősebb Trisnél, ráadásul minél többet tudtam meg róla, annál érdektelenebb lett számomra a személye. Az egyetlen dolog, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet, tökéletesen ellaposodott.

Összességében egy kusza, se eleje, se vége történet volt ez, mintha a szerző nem döntötte volna el, mit is akar az olvasó felé közvetíteni.Tényleg csak bízni tudok abban, hogy a sorozat következő kötete jobb lesz, mert legalább 3 hete várja, hogy elolvassam, de eddig még nem volt kedvem hozzáfogni.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen

Becca Fitzpatrick – Finale (Végjáték)

finale.JPGNora és Folt azt hitte, immár maguk mögött hagyták a bajokat. Hank nincs többé, a csúf vendettának véget vethetnek. Ám Hank – akaratlanul – után Nora válik a nefilek vezetőjévé, és be kell fejeznie, amit előde elkezdett. 
Vagyis el kell pusztítania a bukott angyalokat. El kell pusztítania Foltot. 

Nora ezt sosem tenné meg – így hát tervet készítenek Folttal. Elhitetik a világgal, hogy szakítottak, és belülről alakítják át a rendszert. Nora meggyőzi a nefileket, hogy hibát követnek el, ha a bukott angyalok ellen szállnak hadba, Folt pedig megtud mindent a másik oldalról, amit csak képes. Megállítják a háborút, mielőtt egyáltalán elkezdődne. 

Azonban még a legalaposabban kidolgozott tervek is sokszor félresiklanak. Norát mindenestől igénybe veszi új szerepe, és az addig sosem tapasztalt hatalom vonzásába esik.

Bridget véleménye:

Szeretem az évnek ezt az időszakát – karácsonyra mindig könyveket kérek és kapok, és utána is még a nyugiban rengeteg időm van olvasni, amit ki is használok.

A Finálét is a fa alatt találtam, és nagyon örültem neki – egyrészt, mert rettentően örülök, mikor le tudok végre zárni egy sorozatot, másrészt kíváncsi voltam, mit lehet még ebből a sztoriból kihozni. Utóbbitól kicsit féltem is, mert már a harmadik résznél is azt éreztem, hogy csak egyszerűen le kellett volna zárni a sztorit, nem elhúzni négy részen keresztül.

Nem is tudom, mit szerettem ebben a részben, volt-e egyáltalán ilyen. Talán csak azt az emléket, milyen volt a Csitt, Csitt-et olvasni anno.

Az előző részig legalább az tartotta bennem a lelket, hogy Folt az volt, aki, a mostaniban viszont már annyira nyálas lett, ami az én ingerküszöbömnek már sok, így ez nekem nagy csalódás volt.

A másik az, hogy elvileg Nora nem egy különleges szépség, Foltig rá sem nézett senki, mióta vele jár, azonban kétszer is megpróbálták beleerőltetni a szerelmi háromszöget a sorozatba, egyszer Scott-tal, egyszer Dantéval... csak fogtam a fejem, mert már a 20. oldalnál sikerült felhúzni ezzel.

Aztán az a sok logikátlanság, meg az a sok felesleges jelenet, amit esküszöm, csak azért kellett megírni, hogy legyen, amivel teljen a lap – volt, aminek meg sem tudtuk, mi a lényege később, csak ott lógott a levegőben. A végén ezektől én már a falat kapartam, esküszöm.

A karakterek is logikátlanul viselkedtek, és ez még semmi, mert azt mondja már meg nekem valaki, mióta tud megszállni egy bukott angyal egy másik bukott angyalt???

Jobb lett volna, már a 2. résznél befejezni a sorozatot, mert így csak azt érte el az írónő, hogy kiszerettem a történetből és a karakterekből.

Nem akarok nagyon spoilerezni, de felsorolok pár dolgot:

  • Minden vészhelyzetre az a válasz, hogy Noráék elmennek bulizni
  • Veeből nefil lesz...
  • Folt megint rejtélyeskedik, de kb. a semmiről titkolózik, mert egész idő alatt nem csinál semmit (ja, de, "kutat", meg "megfigyel" – elnézést)

És ami a legjobb! Habár két korrektor is látta a könyvet, annyi az elütés a magyar kiadásban, hogy szégyen, hogy ehhez a nevüket adták... Akkor gurult el a gyógyszerem, mikor már egy m betű helyett is vesszőt találtam.

Ó és persze, még egy zseniális, elengedhetetlen húzás – az igaz szerelmet csakis házassággal lehet megpecsételni... mert olyan nincs, hogy esküvő előtt szexelhess, így inkább már 18 évesen férjhez mész. 

A prológus pedig halál unalmas volt, komolyan kellett bele? Nagyon nem érdekel, hogy Vee férjhez megy-e, vagy sem, sosem szerettem igazán, Becca.

 

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: ha már eddig eljutottál, fejezd is be

Jeanne véleménye:

Valószínűleg egyedül leszek ezzel a véleményemmel, de számomra a Finale olvasása kínszenvedés volt. Iszonyatosan lassan haladtam vele, mert néhány oldal után rendszerint meguntam és félre tettem a könyvet. Hogy végül befejeztem, az csak a "kötelességtudat" miatt volt: le akartam zárni végre ezt a sorozatot, ami eleinte jóval többet ígért, mint ami kisült belőle.

A Csitt, csitt nálam erős közepes értékelést kapott, és ami leginkább elnyerte a tetszésemet, az Becca Fitzpatrick stílusa, szövegszerkesztése volt. Az a varázs az utolsó kötetre sajnos megkopott, így az olvasónak nem maradt más, mint egy fantáziátlan, butácska történet lecsupaszított csontváza.

A csalódásom oka leginkább abban keresendő, hogy a végjátéktól valami igazán grandiózus akciót vártam, olyat, ami összhangban van a téma komolyságával (nefilek vs. bukott angyalok), hiszen számomra a cím is azt sugallta, hogy itt most minden eldől, "csak egy maradhat" stb. Ehhez képest megint megkapjuk Norát, aki hatalmas teherként a "főnefilséget" is megörökölte Hank halálakor – és mit tesz ő ebben a felelősségteljes helyzetben? Na mit? A legkritikusabb helyzetben is iskolába jár, azon agyal, hogy PMS-re vagy töppedtiker-szarkómára hivatkozva lógjon meg óráról, miközben a nefilek érdekében képtelen eljárni. Fondorlatosan kitalálja, hogy a Folthoz fűződő kapcsolatáról eltereli a figyelmet egy Dante Materazzihoz fűződő álrománccal. Csak egy gond van, kb. sehol nem jelennek meg együtt a nyilvánosság előtt, így aztán valóban hiteles az egész.

A követhetetlen izgalmakat Fitzpatrick tovább fokozza olyan vadonatúj elemekkel, mint:

– Marcie szándékosan keresztbe tesz Norának,

– Nora ok nélkül féltékeny Dabriára,

– Nora vitatkozik az anyjával Folt miatt,

– Nora bajba kerül, mert nem hallgat a jó tanácsra.

Mivel ezek a motívumok az előző 3 kötet egyikében sem szerepeltek (DE), nyilván nem is unatkoztam egy percig sem. Sőt, majd lerágtam a körmöm, amikor hosszú oldalakon keresztül Nora edzéseiről olvashattam, s azt kívántam, ezek az epizódok bárcsak sosem érnének véget. Az a minimális akció, amit sikerült a végére összehozni, messze elmarad az általam várttól, a végső összecsapás elég rövidre és fantáziátlanra sikeredett.

A szerzőnek sikerült teljes mértékben kiiktatnia és kasztrálnia az egyetlen szereplőt, aki értékes volt a szériában. Foltról akkor mondtam le igazán, amikor Nora bevallotta, hogy napokon át hazudott neki – és nem ám arról, hogy zavarja-e a reggeli szájszag – erre Folt jóformán még meg is dicséri, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mert ez a világ legtermészetesebb dolga, és teljesen tulajdonképpen örülni kell annak, ha életünk szerelme hülyének néz.

Nem ragozom tovább, tulajdonképpen nagyon örülök, hogy ennek a történetnek itt most vége, még egy részt nem tudtam volna elolvasni.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem.

Cassandra Clare – Hamuváros (A végzet ereklyéi 2.)

hamuváros.jpgClary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz, ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

 

 

Jeanne véleménye:
A legnagyobb előnye annak, ha valaki megkésve kezd egy sorozatot, kétségkívül az, hogy egyszerre el tudja olvasni az összes kötetet. Így jártam én is, így gyors egymásutánban ledaráltam az Árnyvadász széria minden darabját, nem kellett sokat várnom a folytatásra.

A Hamuváros a sorban a második, de nekem még mindig prototípusszerűnek hatott. A Csontváros hibáit sajnos nem sikerült magunk mögött hagyni, úgyhogy számomra ezúttal több volt a bosszúság, mint az élvezet.

Az alapszituáció az, hogy Hodge nyomtalanul eltűnik, Valentine igazi főgonoszhoz méltóan gonoszkodik, Clary anyja még mindig öntudatlan, és a világ megmentése még mindig 3 és fél tizenéves árnyvadászra meg Simonra van bízva. Hurrá!

A legbosszantóbbnak még mindig a "karakterhiányt" tartom. A kézzel fogható, hús-vér szereplők száma elenyésző, ahhoz képest, hogy milyen grandiózus dolgokról van szó. Mindenki telepakolja a gatyáját, ha a Klávét megemlítik, de a Klávé nagyon sokáig nincs sehol az igazán kritikus helyzetekben. Valentine-nak nincsenek "emberei", csak démonok, mintha Clare tudatosan kerülné a perszonalizálást.

Talán furcsán hangzik, de sok dolgot túlságosan kézenfekvően alakít Clare: amikor szükség lenne egy összekötőre a tündérekkel, kiderül, hogy Isabelle pont egy tündérrel kavar. Nahát, micsoda meglepetés! És sajnos nem ez az egyetlen ilyen szituáció.

Az is érthetetlen volt számomra, hogy a néma testvérek halálát milyen könnyedén veszi mindenki, a csúnya, gonosz félelemdémont Jace simán lenyomja, Simon is "meghal" párszor, de az is teljesen természetes – sokkal fontosabb a tesó-románc és az Alec–Magnus páros szenvedése. Úgy érzem, az arányok igencsak eltolódtak, és ezt a sok felesleges epizód és jellegtelen leíró rész sem oldja fel. Kicsit kiábrándítónak tartom azt is, hogy senkinek sincs normálisan működő, egészséges párkapcsolata – nem tudom, hogy vagytok vele, de én nem szeretnék egy ilyen világban élni.

 A szájbarágás sajnos továbbra is szerves összetevője a regénynek, ezért fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó egy idő után unatkozni fog és nem kiált fel meglepődve, hogy "Ó, mi lett Simonból?" vagy "Nahát, nem is gondoltam volna, hogy Jace az ő unokája!"

Az első kötet után nekem mindenképpen visszalépés volt a Hamuváros, kíváncsi vagyok, tud-e még újat hozni Clare a sorozat többi részében.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen

 

 

Bridget véleménye:

Azon kevesek közé tartozunk a tesómmal, akik a Pokoli szerkezetet kezdték hamarabb olvasni – így kötöttünk ki a Végzet ereklyéinél. Alapvetően nem sok lelkesedéssel kezdtem el, de miután átszenvedtem magam a Csontváros első 30 oldalán, megindultam én is a lejtőn. Csak úgy faltam Clare könyvének minden sorát, és akkor sem álltam le, mikor az első kötet véget ért, ugrottam is a Hamuvárosra.

A történet ezen stádiumában Clary és Jace még nem lehet egymásé, hiszen nemrég kiderült, hogy testvérek, azt hiszem, ez jót tesz a történetnek, nem szeretem, mikor az alapvetően jó sztorikat az elcsépelt nyálas-romantikus szálak ütik agyon. Nagyon szeretem Clare stílusát, a karakterek humorérzéket, tulajdonképpen ez, és a karakterek azok, amik miatt attól is hajlandó vagyok eltekinteni, ha a cselekmény maga nem túl pörgős (meg hogy létezik Simon… vele nem tudok megbirkózni, kb. annyira utálom, mint Peetát szegényt, az Éhezők viadalában). Azonban azt észrevettem, hogy a Végzet ereklyéi kötetekben még mindenkinek éles nyelve és jó humorérzéke van – sokszor megnevettetett Alec, Jace, Clary és Magnus is, míg a Pokoli szerkezetekben ez nagyrészt inkább Will-re jellemző, és valahogy ettől jobban üt ez a fanyar humor, mint mikor mindenki ilyennel van megáldva.

Összességében szerettem a kötetet, és már a következő részeket olvassuk Jeanne-nal, és mindenkit csak bátorítani tudok, hogy kezdje/folytassa!

Még egy: szerintem a film is egészen jól sikerült (azt nem tudom megbocsátani, hogy Claryt ez a csaj játssza, nem túl szimpatikus… és az Izzyt játszó színésznőt sem 17 évesnek nézném, hanem legalább 30-nak).

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen

 

Jennifer Probst – Érdek házasság

érdekházasság.jpgÉdesapja elnyúló kórházi kezelése miatt Alexa kínos anyagi helyzetbe kerül. Lassan nem marad más választása, mint eladni a régi otthonukat. Végső elkeseredésében úgy dönt, szerelmi mágia segítségével szerez vagyonos férjet magának. Arra azonban nem számít, hogy épp legjobb barátnőjének milliárdos bátyja lesz a megmentője... aki egyszer már összetörte a szívét. Nicholas nem hisz a szerelemben, de hogy megörökölhesse nagybátyja vállalatát, meg kell nősülnie, mégpedig gyorsan. Ezért merész ajánlattal áll elő: érdekházasság. Szigorú szabályokkal. Mind közül a legfontosabb: érzelmekről szó sem lehet. Színtiszta üzlet, amit a felek pontosan egy évre kötnek. Csakhogy a sors képes fenekestül felforgatni még a leggondosabban kidolgozott tervet is.

 

 

 

Bridget véleménye:

Az Érdekházasság tipikusan azon könyvek kategóriájába tartozik, amelyik után mindig megkönnyebbülve sóhajtok fel: De jó, hogy nem adtam érte pénzt!

Ha valaki olvasott már életében valaha romantikus ponyvát, akkor egyetlen meglepetést sem fog okozni ez a könyv, illetve maximum, annyit, hogy 1, hogy lehetett ilyen sok lapot megtölteni a történettel illetve 2, hogy lehet ennek folytatása?

Azonban aki szerette is ezeket a fent említett ponyvákat, az szeretni fogja Probst regényét is, az információim szerint, elég jól fogyott a polcokról… Meglepően jól. Ilyenkor vagyok elképedve, hogy mire van igénye az embereknek. De sebaj.

Alapvetően a sztori ismerős lesz mindenkinek – gazdag pasi, szegény lány, a lánynak kell a pénz, így hozzámegy a pasihoz, mert a pasinak meg feleség kell… csodák csodájára, hihetetlen váratlan fordulat következik be: egymásba szeretnek!

Őszintén, nem tudom, hány bőrt lehet még lenyúzni az ehhez hasonló sztorikról – én személy szerint szeretnék már valami kreatívat is látni ebben a műfajban (lehet, hogy ez ellentmondás?).

Olvasásra ajánlom: egy nehéz nap után, mikor ki akarsz kapcsolni, és nem akarsz gondolkodni a cselekményen

Értékelés: 5/2

Jeannne véleménye:

A Libri kiadónak hála a szórakoztató "irodalom" egyik újabb remek darabjával ismerkedtem meg, bár a szórakoztató jelző ebben az esetben új értelmet nyert. A Milliomosfeleségek címet viselő, sokat ígérő sorozat első része üde színfoltot jelentett az év végi monoton túlórák és stresszes napok világában – rég nevettem akkorákat, mint olvasás közben.

Bár a megszokott klisékre épülő történetet romantikus-erotikus kategóriába sorolhatjuk, számomra az egész inkább komikusnak hatott, legfőképpen a szóhasználat miatt. A főhősnő, Alexandria különféle testrészei rendszeresen, oldalakon keresztül duzzadtak, különösen igaz volt ez a rubinvörös ajkaira. Ezt látva a vad férfiállat Nicholasból folyamatosan nyers szexualitás áradt, miközben Alexa szemérme nedvességtől patakzott.
A fogalmazásmódot sokszor régimódinak éreztem, valahogy idegen volt a mondanivalótól.

A regény dinamikája a két főhős végletekig kihangsúlyozott ellentétére épül, egy feminista maszlag az egész: a feszültséget nem közös kompromisszumok oldják fel, a férfi az, akinek mindenben engednie kell, akinek áldozatokat kell hoznia minden szituációban – a legfőbb mérce az, hogy melyik csapatnak drukkol, OMG! –, azon csodálkozom, hogy a végén a golyóit nem nyújtja át tálcán Alexának. Ezek után csak az a kérdés, hogy ha ekkora változáson megy keresztül – nevezzük jellemfejlődésnek – ugyanaz a vad férfiállat marad-e, vagy csak egy marionettbábu.

A cselekmény egyébként elég kiszámítható, Alexa váratlanul bekövetkező terhessége annyira sulykolva volt már az elejétől kezdve, hogy csak az volt kérdés, meddig várnak vele. A szereplőkkel nem igazán tudtam mit kezdeni (azonosulni meg pláne nem), a sekélyes jelző nem is fedi tökéletesen azt a jellegtelenséget, ami őket jellemezte. Nicholason kívül senki sem változott semmilyen irányba, bár a könyv értékén ez már nem sokat rontott.

Olvasásra ajánlom: csak saját felelősségre

Értékelés: 5/2

 

Samantha Young – Dublin Street

dublinstreet.jpgNégy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.

Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…

Bridget véleménye:

Mostanában úgy látszik, csak erotikától túlfűtött, szerelmes, női könyvek akadnak a kezem ügyébe, de nem bírtam ki, hogy ne tegyek egy próbát az Arany pöttyös könyvek eme darabjával. Rengeteg kritikát elolvastam róla előtte Moly-on, és kicsit távolságtartóan is kezeltem őket bevallom, főleg azokat, amelyek halálra ajnározták a könyvet. Korábbi tapasztalataimból kiindulva talán ez nem is csoda – nem túl sok ilyen témájú könyvbe botlottam eddig, ami tetszett volna.

Örültem neki, hogy a történet Skóciában játszódik, mert jómagam nagy skót-ír fan vagyok, így nem volt nehéz elhitetnie velem az írónőnek, hogy Braden jó pasi, azt már annál inkább, hogy mit eszik főhősnőnkön, aki annyira jelentéktelen volt az állandó hisztijein kívül, hogy őszintén, már a nevére sem emlékszem (talán Joss). Ne értsetek félre, végre Joss (Jenine, Jane, Julia, vagy akárki….) olyan problémával küzdött, amit át tudtam érezni – elvesztette a szüleit és a kishúgát egy autóbalesetben, és ez tényleg egy szörnyű-szörnyű dolog – de miért kellett beleerőltetni már megint a pénzt? Az ilyen regényekben miért mindenki trilliárdos? Vagy most az lett volna a tanulság, hogy a pénz nem boldogít? (Nem.) Mert ez a: jaj, nagyon gazdag vagyok, bármit megtehetek, csak azért dolgozom, mert olyan kedvem van, én vagyok a világ közepe mentalitás sokszor tette nekem antipatikussá az egész karaktert. Egyetlen előnye volt: végre nem a pasi pénzéért hagyta magát hanyatt dönteni a csaj. Ezt már-már hívhatjuk fejlődésnek is, nem?

Azonban: egy idő után már nem tudtam értékelni Josephine, vagy ki mocskos száját, ha létező ember lenne, felajánlottam volna neki, hogy kimosom szappannal. Óh, na meg az abszurd kifejezések, mint bugyingó, szubbasszus, meg még volt pár, amitől a falat kapartam.

Azért azt is be kell vallanom, hogy hazudnék, ha azt mondanám, nem volt pár vicces momentum is a könyvben, de talán Young-nak a fantasy könyveknél kellene megmaradnia.

Olvasásra ajánlom: jobban, mint a Szürkéket

Pont: 5/3

Jeanne véleménye:

Ez a Dublin Street – ahol aktuális könyvünk cselekménye játszódik – igen furcsa hely lehet, ezt már néhány oldal után megállapítottam. Valami különös paranormális jelenség hatására minden szereplőnek "vasvilla szeme" van, amivel nagyon, nagyon csúnyán és fenyegetőn tudnak nézni – nekem minden egyes alkalommal inkább mosolyogni támadt kedvem, ha erről olvastam.
Másrészt a szerzőnek, vagy a művet magyarra fordító Molnár Editnek valami szakmunkás fétise lehet, mert ennyi szerszámot még az Ezermester ABC-ben sem találtok, mint ebben a könyvben. Komolyan.

manny mester.jpg"Kirángattam a szerszámot..."


Mindez csak két olyan gyakran előforduló kifejezés, ami miatt a szöveget laposnak és fantáziátlannak éreztem: sokszor azon kaptam magam, hogy unatkozom, és többször lapoztam is.

A sztorival és a szereplőkkel is volt bajom, pedig nem támasztottam komoly elvárásokat:

– Miért kellett Joss gyerekkori legjobb barátnőjét kinyírni, nem volt elég, hogy a családja meghalt?
– Ha Adam annyira tökös gyerek, miért kell Braden engedélye ahhoz, hogy Ellie-vel legyen?
– Amúgy is minek kellett bele ez az "Ellie beteg" mellékszál?
– Miért kell MINDEN szereplőnek valami defektussal rendelkeznie? Nem lehetne legalább az egyik normális?

Nekem kicsit sok volt a közhely, a kiszámíthatóság, az olyan cselekedet, ami nem felnőtt emberekre vall, mintha a szerzőnek valami tizenéves korában készült love story-ját turbózták volna fel néhány szerszámmal és fütykössel. Persze ezt is csak úgy finomkodva (egy-két kivételtől eltekintve), hiszen a borítón is az szerepel: "Cseppet sem szürke!". Ennek értelmében az erotikus jelenetekben nincs semmi meglepő, a helyszínek is konvencionálisak, olyan lagymatag az egész.

Túlzónak tartottam a 400 oldalt, küzdelmes volt átverekednem magam rajta, sajnos sokkal kevesebb szórakozást nyújtott, mint vártam.


Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: végső esetben

 

süti beállítások módosítása