Miután megmenekültek az Evernight Akadémiáról, a bentlakásos vámpíriskolából, ahol megismerkedtek, Bianca és Lucas a Fekete Keresztnél talál menedéket. Biancának titkolnia kell különös örökségét, máskülönben az életét kockáztatná a fanatikus vámpírvadászok között. De hamarosan értelmetlenné válik a titkolózás, és újból menekülni kényszerülnek, de ezúttal nem csak a Fekete kereszt üldözi őket, hanem az Evernight vezetősége is. Nem számít, milyen messzire szöknek, Bianca nem futhat el a végzete elől. Vajon a szerelem erősebb a végzetnél is?

Bridget véleménye:

Újra itt vagyunk, méghozzá Claudia Gray Örökéj sorozatának harmadik részével, a Homokórával. Az előző vegyes tapasztalataim után (aki nyomon követ minket, az tudja, hogy az első könyv nagyon nem tetszett, a másodikat viszont alig bírtam letenni) kissé kétkedve ugyan, de túlnyomórészt bizakodva vettem a kezembe a harmadik kötetet. Féltem kicsit a színvonalcsökkenéstől, és abból, mit is fog ebből a lidérces-vámpíros sztoriból Gray kihozni.
A könyv elején a Fekete Kereszt mindennapjaiba csöppenünk bele, megismerhetjük gyökértelen életüket, ami másról sem szól, csak a vámpírok levadászásáról, amiért a vadászok mindent feladnak – nincs normális otthonuk, nem esznek normális kajákat, nincsen magánéletük, sem barátaik, csak ők vannak egymásnak, a bajtársak, és ők sem mindig jönnek ki túl jól egymással a rájuk nehezedő nyomás és a sok feszültség miatt. Habár nem sikerült megkedvelnem sem a szervezetet, sem a tagjaikat (pedig próbáltam legalább Danát, de még őt sem ment), összességében úgy gondolom, az írónő jól felépítette őket, teljesen logikusak a cselekedeteik, és remekül visszaadja egy ilyen földalatti szervezet hangulatát. Egészen addig vagyunk velük, míg hőn szeretett főhőseinknek meg kell szökniük, ugyanis lelepleződik titkuk, miszerint Bianca vámpírgyermek.
Tehát egyedül maradunk Lucas-szal és Biancával, akiknek valahogy pénzt kell szerezniük és egy helyet, ahol lakhatnak, persze mindezt jó messze a Fekete Kereszttől. Eleinte kicsit féltem ettől a résztől, ugyanis számomra mindketten olyan érdektelen karakterek még most is, és annyira unalmas az ömlengésük, hogy majd kiugrottam örömömben a boldogságtól, amiért felkeresték Balthazart és Vicet. Mert Vic az még mindig, akinek vicces beszólásai, laza viselkedése viszi nálam a prímet, jobban megérdemelne egy önálló kötetet, mint Balthazar, akinek sikerült lesüllyednie ismét a lagymatag középszerűségbe.
Mindenesetre, hál istennek Gray nem szúrja ki a szemünk pár csókjelenettel, akad itt izgalom bőven, mikor újra színre lép Charity és vámpírrá akarja változtatni Biancát, vagy mikor újra feltűnnek a lidércek, akikről hullámzó viselkedésük miatt egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy most ők akkor jó vagy rosszfiúk, és ha őszinte akarok lenni, még most sem teljesen sikerült.
Összességében élveztem a könyvet, habár volt jó pár dolog (megint), ami idegesített. Voltak jelenetek, amiket totál feleslegesnek ítéltem, kavarások, amik nem oldódtak meg, de valószínűleg a negyedik részben kiderül, hogy ezek tulajdonképpen miért is történtek. Idegesít, hogy még mindig nem tudom Mrs. Bethany miért vadássza a lidérceket, de az is, hogy volt egy-egy szereplő, akiket csak azért láttunk, hogy tudjuk, ő még megvannak. Zavart az is, hogy egy lassúcska kezdés után a könyv végére nagyon felpörögtek az események, csak kapkodtam a fejem, hogy két nap alatt mennyi minden történt, és kicsit soknak éreztem, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok egy csettintésre megoldódtak.
És még egy, ami nagyon idegesített, főleg, mert már az első könyvtől kezdve kísért minket: az állandó „léteznek jó vámpírok is, ne öljük meg mindent” Bianca szöveg, aminek a vége persze 90%-ban az, hogy megtámadják őket, alig élik túl, vagy rájuk akaszkodik egy pszichopata vámpír, lásd Charity.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.

Jeanne véleménye:

A sorozat harmadik része nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Gyorsan elolvastam, de ez nem a lendületes cselekménynek volt köszönhető, hanem az egyszerű nyelvezetnek, a gondolkodást vagy érzelmi reakciót nem kiváltó történetvezetésnek. Na jó, hazudtam. Voltak gondolataim az olvasás közben, de ezeket inkább nem írnám le.

Kezdjük azzal, hogy a borító rettenetes, de legalább ezzel nem lőttek nagyon mellé, mert tökéletesen harmonizál főhősünk, Bianca jellemével. Ez a drága teremtés sajnos a harmadik könyv végére is éppolyan bárgyú, mint volt, veszélybe sodor maga körül mindenkit a hülyeségének köszönhetően, és ráadásul még meg is hal, hogy aztán lidérc legyen belőle. De nem ám mezei lidércecske, ő annyira különleges, hogy minimál gyakorlás után képes arra, amire a "nagyok": testet ölt, helyet változtat stb. Hogy mire megy mindezzel, az már más kérdés...
A szerelmi szenvedéstől szálanként téptem ki a hajam, ez a "Vámpírrá változol a kedvemért?", "Nem minden vámpír gonosz!" kérdéskör körüli folytonos vekengés a létbizonytalanság szélére sodort, csak akkor tértem vissza az agóniából, amikor vízipisztollyal lőtték a szenteltvizet Baltazárra. Ennél viccesebb jelenetet vámpíros könyvben még nem olvastam, azt hiszem.

Kiemelhetném a szövegből a dilettánsan megírt, következetlen epizódokat, a tökéletesen életszerűtlen helyzeteket, de nem fogom ezzel szaporítani a szót. Ez a könyv tulajdonképpen a büdös nagy semmiről szólt sok-sok oldalon keresztül, amivel nyilvánvalóan a befejező részt készíti elő a szerző. Kérdés, hogy ezek után valaki érez-e még kedvet ahhoz, hogy elolvassa?

Értékelés: 5/1.

Olvasásra ajánlom: nem.