Férje halála óta Cassie Robichaud magányosan és szomorúan tölti mindennapjait. Napközben felszolgálóként dolgozik a New Orleans-i Café Rose-ban, esténként pedig egyedül tér haza üres lakásába.
Ám az élete örökre megváltozik, amikor a kezébe kerül egy különös kis jegyzetfüzet, amit egy titokzatos nő felejtett a kávézóban. Egyre jobban magával ragadják a füzet lapjain rejtőző szókimondó vallomások, és a notesz végül elvezeti a S.E.C.R.E.T. nevű különös társasághoz, amelynek célja, hogy valóra váltsa a nők legtitkosabb erotikus fantáziáit.

Cassie hamarosan egy izgalmas utazás kellős közepén találja magát. Tíz mámorító kaland vár rá szívdöglesztő férfiakkal, akik felébresztik benne a szenvedélyt, és olyan élményekkel ajándékozzák meg, amilyenekben sosem volt része korábban. Az átéltek hatására egyre felszabadultabbá és magabiztosabbá válik, és végre arra is el tudja szánni magát, hogy igazán élni kezdjen.

Mámorító, felszabadító és szenvedélyes. A S.E.C.R.E.T. egy olyan világot tár fel előtted, ahol a legtitkosabb fantáziáid is valóra válnak!

Bridget véleménye:

Amikor megjelent a S.E.C.R.E.T., azt hittem, majd a Szürke 56751. árnyalatával kell ismét szembe néznünk, de tévedtem. Eleinte  nem tudtam eldönteni igazán, hogy örüljek- e ennek, vagy sem – pár oldal után meg legszívesebben már be sem fejeztem volna a könyvet. Na nem mintha a Szürke rajongói táborába tartoznék, félre ne értsétek, de ennél még az is jobb lett volna. A kreatív erotikus sztorikat szeretem, és már majdnem felcsillant a remény, hogy végre egy ilyet kapunk, de végül nem vett le a lábamról. Ugyan itt nem a szokásos, ma divatos elemeket kaptuk meg  - a szívdöglesztő, gazdag pasi valamilyen szexuális szolgáltatásokat tartalmazó szerződéssel köti magához a jó csajt, majd végül egymásba szeretnek -, hanem egy titkos társaságot kaptunk, akik segítenek 5 éve cölibátusban élő főhősnőnk szexualitását felfedezni, és különleges élményekkel gazdagítani, hogy így szerezze vissza magabiztosságát. Komolyan, még akár jó is lehetett volna, de maga a sztori és a karakterek olyannyira gyengék voltak, valamint a kis kalandok is olyan ötlettelenek, hogy nem értettem – miért kell ehhez egy egész társaság, hogy megszervezzék?

A főhősnő szerelmébe személy szerint nagyon nem tudtam beleszeretni, így azért sem ejtettem egy könnycseppet sem, hogy milyen nehezen akar összejönni nekik a happy end, és a könyv végén lévő csavartól sem ájultam el, hanem úgy voltam: na igen, és? Nagy cucc!

Úgy általában az egész sztori nem állt hozzám túl közel, eleve nem is szeretem az ilyen gyenge női karaktereket, akiket csak tologatnak jobbra-balra, meg aki hagyja magát megalázni a párja által... Valahol egyébként lehetett volna az a könyv üzenete, hogy ne aggódjatok, van innen kiút, de nekem pont nem jött át ez, szerintem elpocsékoltak több száz oldalt, és még több ártatlan fát, hogy kiadjanak egy ilyen ponyvát. Az ilyen szegényes kis könyvekből elég lenne egy e-book verzió is, de komolyan...

Üzenet a kiadónak: a könyv címe összetéveszthető az eredeti THE SECRET-tel, ami ugye a dolgok bevonzásával kapcsolatos, szóval nem egy jó marketingfogás. Valamint a másik borító, amin egy fekete ruhás nő van, sokkal jobban néz ki.

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/ 0

Jeanne véleménye:

Még friss az élmény, hiszen tegnap végeztem a könyv elolvasásával. Gondolom, sokat elárul róla az a háttér információ, hogy még valamikor a napfényes augusztusban kezdtem bele, és idáig kínlódtam a "történettel".

Nem tudom, mi lenne a megfelelő jelző erre a 19,5 ívnyi papírkötegre, amit borító közé kötöttek, mert azon ritka esetek egyike áll fenn, amikor nem nagyon találom a megfelelő szavakat. Cassie Robichaud története több agysejtemet rombolta, mintha a Björn mackó epizódjait néztem volna szünet nélkül az elmúlt hetekben, én pedig megint csak értetlenül pislogok, hogy ilyenre igény van.

Nincs bajom az erotikával, ha azt jól írják meg, de ebben az esetben sajnos egyáltalán nem erről van szó. Az alaptörténet szerint a félresikerült házasságán kesergő, önértékelési problémákkal küzdő pincérnőt felkarolja egy titkos társaság, akik segítenek neki abban, hogy végre megdugja valaki megtalálja önmagát. A fülszöveget idézve:

Tíz mámorító kaland vár rá szívdöglesztő férfiakkal, akik felébresztik benne a szenvedélyt, és olyan élményekkel ajándékozzák meg, amilyenekben sosem volt része korábban. Az átéltek hatására egyre felszabadultabbá és magabiztosabbá válik, és végre arra is el tudja szánni magát, hogy igazán élni kezdjen.

Tegyük fel, elhiszem, hogy mindegyik férfi szívdöglesztő, hiszen van az a pénz, amiért fel lehet hajtani 10 jó pasit New Orleansban. Összeszorított foggal még azon is tovább tudok lépni, hogy a szerző szerint egy nő attól valaki, és attól lesz majd képes egy normális hosszú távú kapcsolatra, ha előtte egy év leforgása 10 egyéjszakás kalandba bonyolódik és engedi a legkülönfélébb férfiakat a bugyijába bizalmába. Már önmagában ezzel a koncepcióval vitatkozni tudnék, hiszen inkább érzem a nőiesség megalázásának, mint megbecsülésének, de ami bosszantóbb, hogy az egész egy nagy hazugság.

Attól válik magabiztossá, hogy vadidegen férfiak azért közelednek felé, mert ez a feladatuk? Még csak az illúziója sincs meg annak, hogy valakinek önmagáért tetszik meg, mindenki a S.E.C.R.E.T utasítására közeledik hozzá. Nem tudom, én ettől nem érezném magam jobban, sőt, ha kicsit fordítunk az egészen, a társaság tulajdonképpen őt használta prostiként eszközként arra, hogy a férfiak kívánságait teljesítse.

A síoktató esete a legjobb példa arra, amiről beszélek: Cassie folyamatosan bizonytalan volt abban, hogy a férfi "beépített" ember-e... ez ám a pokoli nagy felszabadultság és magabiztosság.
Sok szempontból számomra életszerűtlen volt az egész – hiszen steril, előre megrendezett szituációk tömkelegéről volt szó –, az erotikus jelenetek nem keltették fel az érdeklődésemet, mert hiányzott belőle a vadászat, a csábítás izgalma.

Az előjáték minden esetben annyi volt, hogy

és már bele is csaptak a lecsóba. Természetesen minden együttlét fantasztikus volt, és minden férfi csodálatosnak találta Cassie-t, nem is értették, mi szüksége van a társaság közbenjárására. Na, ez az, ami nekem sem volt egészen világos a fentiek tükrében.

A leírtak mellett volt még egy szerelmi szál is a "sztoriban" (muhhahha), de minek? A többi fantasztikus pasi mellett Will csak egy félszeg mosolyt tudott felmutatni, meg egy terhes exbarátnőt (Hogy ezt a klisét miért nem felejti már el mindenki? ), aki miatt borul a boldog befejezés. Aki aggódna amiatt, hogy Cassie hirtelen megtalált önmaga miként dolgozza fel ezt a traumát, fellélegezhet, mert úton a hasonlóan remeknek ígérkező folytatás. 

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/1.

Régóta nem volt új poszt, mert az utóbbi időben rengeteg változás történt mindkettőnk életében, így megváltoztak a preferenciáink. Az olvasással nem hagytunk fel, de az írásra nem jutott túl sok időnk, így most hatalmas lemaradást kell bepótolnunk. Köszönjük azt, hogy a pihenő alatt is ilyen sokan látogattátok a blogot, reméljük, velünk maradtok, és készültök a karácsonyi könyvdömpinggel járó kritikákra is.

J.G.

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...

Bridget véleménye:

Azon kevesek egyike vagyok, akik a Pokoli szerkezetek sorozatnak hamarabb esett neki Clare könyvei közül. Mivel azok megfogtak, és mivel a Csontváros film is kijött nemrég, aminek a trailere eléggé felkeltette az érdeklődésemet, így elővettem a könyvet is, hogy még azelőtt elolvassam, mielőtt Jeanne-nal beülünk az óriási kivetítő elé, és elmerülünk az Árnyvadászok világában.

Megmondom őszintén, eleinte nem sikerült átéreznem a Csontváros hangulatát, mert a Pokoli szerkezetek olyan magasra tette nálam a mércét. Nem szerettem Claryt, se Jace-t, sem a többieket, de aztán lassan felvettem a fonalat, ráhangolódtam a történetre, és nem értettem, miért vártam vele ennyit? Miért nem olvastam el korábban is?

Azért vannak még fenntartásaim a sorozattal kapcsolatban, mert egyelőre nekem túl sok a hasonlóság az Angyal és e között a kötet között (Clary és Tessa sem tudják az elején, kik is ők valójában, Will és Jace jelleme, a Néma Testvérek matatása a főhősnők fejében stb.), de érdekel annyira a sztori, és megszerettem annyira Clare stílusát, hogy félre tudjam tenni ezeket és folytatni Clary-ék történetét, immár Hamuvárosban.

A cselekményről nem szeretnék sokat elmondani, viszont annyit elárulok, hogy mindkét sorozatot korunk egyik legjobb YA fantasy köteteinek tartom, ami nem kis szó tekintve, milyen elvárásaim vannak, és milyen zsákszámra jelennek meg ezek a könyvek a boltok polcain.

És ha már a könyv is tetszett, a filmet ki ne hagyjátok, én mindig izgalmasnak tartom az ilyesmit – mennyit vettek át a könyvből a készítők? Mi dolgoztak át? Milyenek a színészek? Nektek mi a véleményetek ezzel kapcsolatban?

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen.

Jeanne véleménye:

Cassandra Clare tipikusan olyan szerző, akinek a művei ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem. Egyrészt minden sora olvastatja magát, ugyanakkor nehéz szemet hunyni olyan bosszantó apróságok felett, amik elég sokat az olvasmányélményből.

Olvashattátok már korábbi kritikánkat az Angyalról – mi azzal a sorozattal kezdtük az olvasást, így ösztönösen is összehasonlítottam magamban a két történetet, illetve azok alapmotívumait.

– egy lány, aki tizenévesen tudja meg magáról, hogy nem átlagos földi halandó,

– egy fellengzős, szemtelenül jóképű árnyvadász, aki beleszeret Nem Átlagos Lányba,

– egy mindennél megátalkodottabb főgonosz,

– szerelmi háromszög ("Miért, miért, miért?"),

– áthághatatlan(nak hitt) akadály a szerelmesek útjában,

– Magnus Bane.

Mindezek közül az utolsó pont az, ami ellen semmiféle kifogást nem emelek, a többi egyezés viszont elgondolkodtató. Vajon úgy gondolta Clare, hogy az a klisé, ami egyszer már bejött, majd újra lenyomható az olvasók torkán? Egyébként simán... sőt, nekem az Angyal sokkal letisztultabbnak és kiforrottabbnak tűnt, mint a Csontváros. Örülök, hogy azt olvastam korábban, fordított esetben nem biztos, hogy sor került volna rá.

No, de térjünk vissza New Yorkba! Az alapszituáció az, hogy Clary 24 óra leforgása alatt szemtanúja lesz egy gyilkosságnak (ami után, mint minden jóérzésű ember, hazamegy és lefekszik aludni), elveszíti az anyját, megverekszik egy démonnal, és megtudja, hogy léteznek árnyvadászok, mi több, talán ő is az. Ezek az események azonban nem érintik meg túlságosan Clary lelkét, minden természetfeletti történést úgy akceptál, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha fel sem fogná valójában, mi történik. Mondjuk mit is várunk valakitől, aki nem veszi észre, hogy a "legjobb barátja" mit érez iránta valójában?

Az egymást szédületes sebességgel követő akciók során az olvasó csak kapkodná a fejét (ha lenne rá ideje), mert van itt mindenféle paranormális lény: boszorkány, boszorkánymester, tündér, vámpír, démon, vérfarkas, árnyvadász és természetesen jár hozzájuk némi felfordulás is. A dinamizmus ellenére azt érzem, sok a felesleges epizód, ami helyett inkább a jellemeket kellett volna Clare-nek árnyalnia egy kicsit. Az árnyvadászok világának bemutatását például elég összecsapottnak éreztem, és azt is furcsának találtam, hogy New Yorkban kb. 19 millió ember lakik, és jut rájuk 3 tizenéves árnyvadász. (Hodge most nem számít, hiszen ő nem hagyja el az intézetet.)

Az ehhez hasonló furcsaságok miatt gyakran vonogattam a szemöldökömet, talán csak a folyamatos szájbarágás és a kiszámíthatóság volt az, ami jobban bosszantott. Példa erre Dorothea jóslata, Luke neve (amiből azelőtt levágtam, hogy vérfarkas, mielőtt egyáltalán kiderült volna a könyvben, hogy léteznek), Raphaelről szerintem mindenki tudta, hogy valójában vámpír, Simonról pedig, hogy az lesz.

Ha eltekintünk ezektől a gyerekbetegségektől, egész szerethető a könyv, YA kategóriában legalább is a jobbak közé tudom sorolni.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.

A filmet megnéztük, elöljáróban csak ennyit mondanék róla:

Egy férfi, aki mások szenvedélyével játszik.
Egy nő, aki belemegy a játékba, de nagy árat kér érte.
Damien Stark sportolóból lett milliárdos, akinek nem sokan mernek nemet mondani.
Nikki Fairchild az egyetlen nő, aki felkorbácsolja a szenvedélyét.
Milyen titkokat rejteget Niki, az egykori szépségkirálynő?
És milyen démonok üldözök Starkot?
Ki bírja tovább ezt a kíméletlen játékot?
A Forró rabság szexi, provokatív és lebilincselő.

 

Bridget véleménye:

Julie Kenner Stark-trilógiájának szerencsére még csak az első része jelent meg itthon, így nem kellett átszenvednem magam a másik kettőn. És ezzel körülbelül mindent el is árultam arról, milyen nyomokat hagyott bennem a könyv.

Mint sokan tudjátok, Jeanne-nal az az alapelvünk, hogy minden sorozatot, amit elkezdtünk, be is fejezünk – ezt a szörnyűséget pedig én adtam a listához, ezúton is elnézést kérek érte.

A fülszöveget olvasva kiderül, hogy ez a könyv is a Szürke 50 árnyalatának sémájára készült, nem is tartogat nekünk éppen emiatt túl sok meglepetést.  Gazdag pasi, szerencsétlen csaj (itt éppen lelkileg, nem a viselkedése), piszkos vágyak, erkölcstelen megállapodások, más nem is kell a Szürke rajongóinak, így ők örülni is fognak e könyvnek.

Azok azonban, akik többet várnak egy regénytől, főleg, egy trilógiától, sok örömet nem fognak találni benne. Nem annyira tudom elemezni sem a sztorit, sem a karaktereket, mert mind egysíkúak és elcsépeltek, viszont a fordítást bűntudat nélkül húzom le: egyszerűen borzalmas volt minden egyes oldalon azt olvasni, hogy „vadhús”, ráadásul nem is úgy hívják azt, amire a fordító használta… De ha már rosszul használta, legalább keresett volna valami szinonimát is, hogy ne kapjak folyton hányingert attól, hogy a vadhús így, meg úgy. Értem én, hogy újra nem írhatta meg a könyvet, de ez majdnem akkora bénaság volt, mint Oroszlánkirálynak fordítani a Kings of Leon-t. Ja, lehet, hogy a barátai nem ismerik a google-t, vagy nincs doktorijuk, azért volt ez? (Mint tudjuk, a megboldogult Tótisz András úr is azért fordította Oroszlánkirálynak, mert a barátai nem hallgatnak Kings of Leon-t.)

Összességében dühítő számomra, hogy kiadnak ilyen könyveket, de az még jobban idegesít, hogy van erre igény… még jó, hogy úgy kaptam, és nem kellett érte pénzt adnom, sajnálom a fákat, amiket kivágtak miatta.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

Jeanne véleménye:

Bevallom, Julie Kenner neve eddig számomra tökéletesen ismeretlen volt, pedig a New York Times és az USA Today bestseller szerzője, aki számos könyvsorozatot fémjelez fantáziadús álneveivel (J. Kenner, J. K. Beck). Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a számtalan műfaj, melyben otthon érzi magát: egyaránt találhatunk a repertoárjában romantikus, young adult, urban fantasy és „paranormális anyu” történeteket (gondolom, mindenki epedve várja, hogy bepillantást nyerjen a Demon Hunting Soccer Mom – eddig – 6 kötetből álló sorozatába).

A magyarországi könyvpiacon szerzőnk eddig eléggé alulreprezentált volt, a Stark-trilógia mellett A Givenchy-kódot olvashatjuk tőle, melynek főhőse: „Melanie Prescott vérbeli New York-i csaj, akit egy friss szakítás, a lakbérért való robot és a divatcipők utáni epekedés teljesen kikészít.” Nos, a fenti tények nagyjából prognosztizálták, hogy a rám váró 384 oldalban mire számíthatok, és nem kellett csalódnom.

A Forró rabság annak a Stark-trilógiának a kezdő darabja, mely Kenner definíciója szerint „érzelmekkel megtöltött erotikus-romantikus regény”. Nyílt titok – a fülszöveg is elárulja –, hogy a szerző E. L. James „sikersorozatának” hullámait próbálta meglovagolni, amikor a témát kiválasztotta, s tulajdonképpen egy újabb utánzattal van dolgunk.

Az alapszituáció ugyanaz: Nikki Fairchild, a szexuális téren elhanyagolható tapasztalattal rendelkező, de csodaszép lány közelebbi kapcsolatba kerül Damien Starkkal, a természetesen giga-multimilliárdos, teljesen ellenállhatatlan férfival, aki szereti, ha uramnak hívják, és különös vonzalmat érez a kötelek iránt. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy szerepet kap a cselekményben Damien vagyona, egy tisztességtelen szerződés, Damien vagyona, drága luxusjárgányok, Damien vagyona, némi szex és természetesen Damien vagyona is.

A könyv a prekoncepcióimnak tökéletesen megfelelt, tulajdonképpen azt hozta, amit elvártam tőle: felületesen kidolgozott, sablonos szereplőket (Jamie, Carl, Nikki anyja), látszatkonfliktusokat és drámát. Egyetlen dolog zavart össze: szereplőink csak a 210. oldal körül jutnak el a tényleges nemi aktusig – elnézést, eszelős baszásig – úgyhogy összességében nagyobb hangsúly jutott az érzelmekre, mint az erotikára. A fülszövegben megemlített „szexi, provokatív, lebilincselő” jelzők helyett nekem inkább az unalmas, fantáziátlan, túlírt szavak jutottak eszembe – a regény provokatív értéke talán abban rejlik, hogy bátran használja a fasz és pina kifejezéseket, de ez a szememben különösebben nem emeli az olvasmány színvonalát. A műfaj kedvelői valószínűleg ebben a szériában is megtalálják majd az értéket – ha nem támasztunk elvárásokat és instant lobotómiára van szükségünk, néhány órára segítségünkre lehet a Forró rabság. Egyéb esetekre nem ajánlom.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót.

Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap. 

Egy albumot, tele réges-régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérőlevelet, melyben arról értesítik, hogy édesanyja, akivel több mint egy évtizede megszakított minden kapcsolatot, meghalt.

A képek nézegetése felidézi a fájdalmas múltat, amikor a kilencéves kislány a szüleivel a Balatonnál töltött egy hetet, és édesanyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott. 
Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon.

A csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent.

 

Jeanne véleménye:

Emylia Hall könyve heteket töltött el az éjjeli szekrényemen, mielőtt hozzáláttam volna: mindig megcsodáltam, mennyire szép, aztán pihentettem tovább. Nem volt bennem izgalom vagy kíváncsiság, tulajdonképpen tökéletesen motiválatlan voltam, és ki tudja meddig halogatom az olvasást, ha meg nem egyezünk Bridgettel, hogy akkor erről írjunk most a blogra.
Részemről küzdelem volt ez a javából, pedig a szerző igazán szépen, választékosan ír – talán túl szépen is.

"Hirtelen apám képe jelent meg előttem, ahogy áll a buja devoni kertben, a gyenge szellő fodrozza a futóbabot."

"A kudarcba fulladt napunk utáni sóvárgás rohamában azon kaptam magam, hogy arrafelé jöttem, amerre apámat hozam volna."

Bevallom, engem zavart ez a túlírtság, és egy idő után sokat levont a könyv élvezeti értékéből. Olyan érzésem volt, mintha az írónő kompenzálni szeretett volna, és a soványkára sikerült cselekményt a túlzásba vitt leírásokkal igyekezett volna kiegészíteni.

Szubjektív elbeszélés volt ez, melyből hiányoltam a dinamizmust, az olyan pergő párbeszédeket, melyekből árad az érzelem és előlendítik a cselekményt. Végig azt vártam, hogy végre történjen valami, hogy jöjjön egy lebilincselő fordulat, bármi, ami fenntarthatná az érdeklődésemet, de ez sajnos elmaradt.

Így összességében a Nyarak könyve egy egyszer olvasható, de könnyen felejthető könyv marad, minden pozitívuma ellenére.

Az idegennyelvi környezetbe beágyazott, a külföldi olvasó számára talán egzotikusan ható Erzsi és Marika nevek elgondolkodtattak egy kicsit. Alapvetően semmi bajom nincs velük, de ha olvastam őket, egy fiatal, érzelmes lány helyett mindig ez jutott eszembe:

Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen az egyik kedvenc karakterem is "Erzsi", de mennyivel másképp néz ki Elizának írva. Vajon az angolok mire asszociálhatnak, ha olvassák az Elizabeth nevet?

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 5/3

Bridget véleménye:

Már akkor tudtam, hogy kell nekem Hall könyve, mikor megláttam a borítóját. Annyira, de annyira szép. Igazán, különleges szép. Olyan, mint egy emlékkönyv, és már az, amilyen nosztalgikus élményeket keltett bennem ezzel, elhitette az agyammal, hogy erre a könyvre szükségem van. Szerencsére, úgy alakult, hogy meg is kaptam ajándékba.

Már a könyv keletkezésének története is érdekes, a könyvborítón szerepel is, de amúgy is megéri utána járni a magyar vonatkozásoknak. A magyar kapcsolatok azonban a könyvben magában, a történetben is megjelennek, így számomra ezért is volt különösen kedves Elisabeth és családjának története.

Habár egyből az események közepébe csöppenünk bele, sokáig tart, mire eljutunk a jelenig, és feltárul előttünk a teljes kép. Lassan csepegtetve adagolja nekünk az írónő az információkat, mígnem megtudjuk, mi a nagyon-nagyon szomorú valóság. Néha, már olyan lassan, hogy kicsit csalódott is voltam, és többször is le akartam tenni emiatt a könyvet, de a kíváncsiságom győzött, és végül nem bántam meg, hogy megtudtam, miért olyan ellenséges a kapcsolata Bethnek az édesanyjával, és miért olyan az apja, amilyen.

Számomra nagyon kedves darab, jó ideig fogom még őrizgetni a történetet a szívemben és a polcomon, és remélem, ti is el fogjátok olvasni!

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 5/3,5

Palermo egyik lerobbant negyedében egy kilencéves fiú életében először száll ringbe. Apja Lovag néven a környék leghíresebb bokszolója volt, de nem sokkal a fiú születése előtt meghalt.
Nagybátyjára, a hatalmas Umbertinóra marad hát a feladat, hogy felkészítse a bunyós család legújabb reménységét: Davidúnak el kellene nyernie az országos bajnoki címet, amit korábban az apja és a nagybátyja is elbukott.

Ez a gondolat- és érzelem gazdag regény ötven év történetét meséli el, a második világháború bombázásaitól kezdve a maffia térnyerésén keresztül egészen 1992-ig, a tragikus palermói merényletekig. Kifinomult érzékkel ötvözi a humort a tragédiával. Brutális, ám ugyanakkor magával ragadó világ bontakozik ki az olvasó előtt: a háború után éledező Szicília mindennapjai.

Jeanne véleménye:

Keresem még a szavakat, de nehéz bármit is mondani egy könyvről, ami ennyire jó.

Először az jutott eszembe – és ezért minden nőtársamtól elnézést kérek –, hogy nem lenne szabad a nőknek írniuk; egyszerűen hiányzik belőlük ez a virtuozitás, amit utoljára Pat Conroy műveiben tapasztaltam. Davide Enia nagyjából az első mondatával beszippantott, olyan atmoszférát teremtve, amiből nem akar kilépni az ember. Zseniálisan vezeti a történet fonalát, a megfelelően elhelyezett retrospektív betétek nem felesleges szószaporítások, minden egyes mondat értelmet nyer.

Ahogy oldalról oldalra haladunk, megtanulunk mindent elveszíteni, megtanulunk elesni, majd talpra állni. Átélhetjük /újra/ a felnőtté válás minden édes kínját, az első szerelemtől a barátságon át a szükségszerű hibás döntésekig. Enia mindezt úgy tárja elénk, hogy stílusából hiányzik minden pátosz, a Coelhora jellemző "magvas" életbölcsesség – naturalista egyszerűségével mégis magával ragad. Olvasás közben a csupasz, cicomázatlan szavak bekúsznak a bőröd alá és fájón lüktetnek, amíg sós csíkot húzva végig nem csorognak az arcodon.

Szerettem Davidút és Gerrusót, Umbertinót és Rosariót, sőt, szerettem a "Kurvakirálynőt" is, minden karakter különleges volt számomra a maga történetével és fájdalmával.

Az csak fokozta a hatást, hogy Palermóban játszódott a történet, hiszen többször is jártam ott, s most a leírásoknak hála, újra éreztem a talpam alatt Mondello selymes homokját. Az Úgy a földön is elhozta nekem Szicília semmivel össze nem téveszthető, fűszeres illatát, ami arra kárhoztat, hogy újra és újra visszavágyjak oda.

Túlzások nélkül ez a legjobb könyv, amit idén olvastam – alig várom, hogy újabb műveket ismerhessek meg a szerzőtől, aki mellesleg:

A kép innen.

Értékelés: 5/5
Olvasásra ajánlom: igen.

Bridget véleménye:

Magabiztosan állíthatom, hogy Enia a kortárs irodalom egyik legnagyszerűbb szerzője. Regénye, a Libri Kiadó gondozásában megjelent Úgy a földön is, olyan élmény nyújt, amit legszívesebben megosztanák és kibeszélnék mindenkivel, de leginkább csak azt tudom hangsúlyozni teljes meggyőződéssel, hogy olvassátok el. Nekem egy éjszakámba került ez, de nem azért, mert olyan könnyű lett volna, hanem annyira érdekes volt, hogy a fotelbe szegezett és egyszerűen nem bírtam letenni, képtelen voltam még arra gondolni is, hogy abba hagyjam. Csak ennyire szerettem.

A történetről csak röviden, mert tényleg azt szeretném, ha minden sorát kiélvezhetnétek.

A könyv egy olasz család életét mutatja be, és az ő történetükön keresztül nem csak személyes tragédiájukba leshetünk bele, hanem a kor problémáit is megismerhetjük a szereplők által. Nagyon izgalmas kalandokban vehetünk részt általuk, kóborolhatunk Szicília, azon belül is Palermo gyönyörű, de veszélyes utcáin, de még a világháborúba is betekintést nyerünk, mindezt úgy, hogy egy percre sem tudunk kiszakadni a történetből.

Enia stílusa lehengerlő, és alig várom, hogy újabb kötete jelenjen meg nálunk, mert ő végre olyan, akire ezt mondom: belőle sosem elég. Ugyanakkor kihívás jelenthet neki megugrani, de már csak elérni is azt a mércét, amit saját maga állított fel az Úgy a földön is c. kötettel.

Értékelés: 5/5

Olvasásra ajánlom: igen!

Régi tartozásunk már ez a játék, a Legenda pedig sírva könyörög, hogy végre gazdára találjon, szóval csapjunk bele!

Mivel rengeteg kritikát kapunk szókimondó stílusunk miatt, itt a lehetőség, hogy beolvassatok nekünk, és még ajándékot is kaptok érte! Keressétek ki azt a bejegyzésünket, amivel legkevésbé értettek egyet, és írjátok meg alá kommentben, hogy miért nem. A legfrappánsabb vélemények írói közül választunk nyertest!

Egyetlen szabályunk van: a véleményeket kérjük nyomdafestéket tűrően megfogalmazni. A sértő hozzászólásokat töröljük!

A játékot augusztus 8-án, 20.20-kor zárjuk!

Jó szórakozást kívánunk!

Bridget és Jeanne

Mia tizenhat éves, cinikus, lázadó, határozott, nem fél szembenézni a kihívásokkal, amit az iskola, az osztálytársak és az elvált szülők jelentenek. Viharos a kapcsolata az anyjával, aki mindennél jobban szereti őt, viszont pasiügyekben eléggé hasznavehetetlen.
Mia, amióta az eszét tudja, egy dologra vágyik: hogy bekerüljön a londoni Royal Ballet Schoolba, a világ legnevesebb tánciskolájába. Csakhogy a felvételi vizsga kegyetlen, a tandíj pedig megfizethetetlen egy egyedülálló édesanyának. És csak hogy az élet még bonyolultabb legyen, a lány titokban őrülten szerelmes a legjobb barátnője bátyjába, Patrickba. A fiú annyira fantasztikus és különleges, hogy már-már nem is tűnik egyszerű halandónak, inkább egy angyalra hasonlít.
Mia sosem hitt abban, hogy egyszer minden álma teljesülhet. Arra pedig pláne nem készült fel, hogy amit a sors egyszer már nekiajándékozott, azt el is veheti tőle.

 

Bridget véleménye:

Miután a VP minden sz… akarom mondani: béna dolgot kiad YA címszó alatt, még mindig az Alkonyat széria hullámát meglovagolva, őszintén kíváncsi voltam, mit kezdenek a tiniregényekkel más kiadók – mostani esetünkben a Libri.

Hogy miért a Szerelmem egy angyal? Fogalmam sincs, igazából. Bementem az Allee Librijébe, szép, rendezett halmokban ott voltak egymáson a kötetek, volt egy szabad órám, gondoltam, kezdjük el!

Kicsit furcsálltam eleinte, hogy a cím ellenére sehol egy angyal, sehol semmi természetfeletti történés, már-már becsapva éreztem magam, de aztán jött a csattanó, a függővég, és tádám! Ennél jobban azonban nem akarom lelőni a poént, olvassátok el ti magatok!

A könyvről viszont általában: kezdetben nagyon üdítő volt Bosco stílusa – még élénken élt bennem a Szívritmuszavar és az Enigma okozta trauma, hogy meg tudjam becsülni az olasz írónő sorait. Nem is bántam, hogy kaptunk végre egy olyan történetet, ahol átlagos család, átlagos drámáiba csöppenünk bele, ahelyett, hogy tinik akarnák megmenteni a világot, vagy akár vámpírokba, angyalokba szeretnének bele öngyilkos hajlamú, idegesítő hisztigépek.

Azonban elég sok mindent nem tudtam helyretenni magamban: Nina kettős jellemét (egyik pillanatban ő a legnagyszerűbb teremtés a földön, a következőben hisztis kislány, akinek nem csak a pasik terén van borzalmas ízlése, de egy másodperc alatt képes lemondani a legjobb barátnőjéről, mert az szerelmes a bátyjába…hát…), a sok háborút Mia és az anyja között (én sem voltam egy egyszerű tinédzser, de ennyi hazugságot, játszmát, mint amennyit ez a két ember művel…), valamint Mia anyjának a legjobb barátnőjét, aki folyton kártyát vetve mondja meg a tutit. Így felsorolva talán nem tűnnek idegesítőnek, de olvasás közben egyikkel sem tudtam meg megbarátkozni, kellemetlen ízt hagytak maguk után a számban.

Mindennek ellenére úgy érzem, megérte elolvasni, okozott nekem pár kellemes percet a történet, Bosco stílusa és egyáltalán nem jártam rosszabbul, mintha egy VP-t kellett volna megint elolvasni. Sőt.

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Régen váltott ki belőlem ennyire szélsőséges érzelmeket könyv, mint ez. Az első 50-60 oldalát imádtam, tetszett Bosco szóhasználata, szarkazmusa, pezsgő stílusa, örültem, hogy végre egy olyan "ifjúsági" regény van a kezemben, ami nem vált ki belőlem élből fanyalgást. Hiányoztak a dagályos mondatok, az ömlengések, a korosztályhoz egyáltalán nem passzoló stiláris sajátosságok, volt azonban helyette fanyar humor, nyers őszinteség, minden, ami számomra szerethetővé tette a könyvet.

Ahhoz képest, hogy a cím alapján valami hasonló nyálas borzalomra számítottam, mint az Akit egy angyal megcsókolt, ilyen remekbe szabott mondatokat kaptam:

Az igazat megvallva inkább hánytam az ötlettől, de nem tehettem semmit.

Egészen addig rendben volt minden, amíg el nem kezdődött a konkrét cselekmény, de onnantól a kezdeti lelkesedésem fokozatos gyűlöletbe csapott át. Mia annak ellenére, hogy eleinte értelmes kamaszlánynak tűnik (minden hibájával együtt), a végére meghódítja az irracionális viselkedés Csomolungmáját, és mindent elkövet, hogy kiváltsa az olvasó ellenszenvét. Tudatos szerkesztési eszköz ez, Bosco fokozatosan idegenít el mindenkit Mia mellől, hogy egyedül kelljen megvívnia legnagyobb küzdelmét. Talán azt remélte, hogy empátiát érez majd az olvasó, de őszintén szólva engem mérhetetlenül bosszantott az az idiotizmus, amit Mia produkált.
Mondjuk a többi szereplő sem ment a szomszédba egy kis tökéletesen logikátlan viselkedésért: a "kedvencem" az a jelenet volt, amikor Patrick órákat utazik, hogy láthassa Miát, de nem akarja megzavarni tánc közben, ezért inkább ír neki egy levelet, utána pedig köszönés nélkül visszautazik a bázisra.

A fülszöveg előre vetíti a tragikus véget, így talán nem túl nagy spoiler, ha leírom, hogy a nagy szerelem nem úgy alakul, ahogy azt hősnőnk elképzelte. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen valami következménnyel járnia kell a folyamatos hazudozásnak, és a másokon átgázolásnak. A morális tanulság talán az lenne, hogy nem kell fejjel a falnak menni, és akkor nem törik be a fejünk, de a magvas gondolatokat inkább meghagyom Oravecz Nórának.

A végére még két apró észrevétel:

– A borító grafikája nagyon tetszik, de a felület nemesítése borzasztóan sikerült, ezen a matt fólián minden meglátszik, a saját példányom egy olvasás után úgy néz ki, mintha az Alien-királynő vérével kenték volna be.

– Várom magyartanárok véleményét azzal kapcsolatban, hogy a cím megfelel-e a nyelvhelyességi szempontoknak.

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen

A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb . Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Teslának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

Bridget véleménye:

Igaz az, hogy nem szeretem a rossz könyveket, de azért mégiscsak ezek szülik a legjobb blogpostokat. Emlékeztek még Jeanne Fejős Éva – A mexikói kritikájára? Ha nem, vagy még nem is olvastátok el eddig, most tegyétek meg, megéri! Arról nem is beszélve, hogy jelen kritikám ezzel el is éri csúcspontját.

Elolvastátok? Helyes.

Mert most nem szolgálhatok mással a következő sorokban, csak tömény ömlengéssel Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatának első részéről.

Imádtam, szinte minden sorát, csak úgy faltam a betűket, és amennyire kíváncsi voltam, hová tart a történet, annyira féltem is tőle, hogy véget ér.

Foghatnánk arra, hogy csak azért tetszett, mert rég akadt már a Green blog szerkesztőinek kezébe jó könyv, de szerencsére, ez nem felelne meg a valóságnak.

Tetszett Clare könnyed elbeszélői stílusa, a karakterek összetettsége és kidolgozottsága, a főhősnő cselekvőképessége – nem csak egy zsák krumpli volt, akit pakolgattak jobbra-balra -, és nem okozok vele meglepetést, ha elárulom: nagyon megszerettem Willt is. Amellett, hogy szinte már kötelező jelleggel vonzódom a regények rosszfiúihoz, Will remek humora is kellett ahhoz, hogy letegyem mellé a voksom.

Sok helyen olvastam, hogy Will olyan, mint Jace Clare eredeti sorozatából, a Csontvárosos témából, de őszintén bevallom, azt a sorozatot nem bírtam végigolvasni. Sőt, talán az első kötet első pár fejezetén tudtam csak átrágni magam. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy a Pokoli szerkezetek ennyire jó.

És mivel nagyon szeretem a régebbi korokban játszódó történeteket, így már ez megadta a kezdő lökést ahhoz, hogy kedvem legyen Tessa és az árnyvadászok kalandjaihoz. Nem tudjátok elképzelni, mennyire jó ilyen pozitív érzésekkel letenni egy könyvet. Vagyis de, remélem, el tudjátok. 

Nem akarom tovább szaporítani a szót, és ezerszer leírni még azt, hogy „jó”, vagy a szinonimáit, összegzésül csak annyit mondok: örülök, hogy a Pokoli szerkezeteknek több része is van, és örülök, hogy Jeanne rávett: olvassuk el.

Értékelés: 4,5/5

Olvasásra ajánlom: hatalmas IGEN

Jeanne véleménye:

Úgy tűnik, Cassandra Clare-t nem lehet megkerülni, mostanában mindenhol szembejött velem a közelgő filmpremiere kapcsán. A szerző a "Végzet ereklyéi" sorozatával robbant be az olvasók köztudatába, amiről személy szerint semmit nem tudok, leszámítva azt, hogy 5 részből áll (de lehet, hogy ebben is tévedek). A "Pokoli szerkezetek" gyakorlatilag egy utólag megírt előzmény széria, ami leginkább azt mutatja meg, hogyan lehet lehúzni még némi bőrt (zsetont) az alapötletről (az olvasóktól).

Az angyal alapszituációja szerint Tessa Grey elveszti nagynénjét, és ezek után Amerikából a viktoriánus, borongós Angliába utazik, hogy újra együtt lehessen bátyjával, Nate-tel. Megérkezésekor azonban egy új világban találja magát, amiben kiderül, hogy senki sem az, aminek látszik, és a legnagyobb rejtélyt a saját személye jelenti. Kapunk angyalokat, meg alvilágiakat (démonok, vámpírok, vérfarkasok), ahogy az kötelező egy valamire való YA fantasy történet esetében, és ha sikerül elfogadni ezt az alapállást, egy egész jó történetet tárul elénk.

A Clare által megrajzolt világ kellően komor és borongós, ez a hangulat és az írónő stílusa volt az, ami tulajdonképpen beszippantott. A karakterek többnyire rendben voltak, Tessát is sikerült megkedvelnem, egyedül az nem fért a fejembe, hogy Charlotte és Henry mi a búbánatot keres egymás mellett. A kedvencem természetesen Will volt. Örültem, hogy nem egy széplelkű amorózó áll a középpontban, hanem egy nagy adag cinizmussal és kellő humorérzékkel megáldott fiú, aki nem tökéletes, és nem is akar egy pillantás után örökre összeházasodni Tessával. A párbeszédek során gyakran sziporkázott, és ennek következtében nem egyszer fordult elő velem, hogy hangosan felnevettem.

– Csakhogy te nem vagy hölgy, Jessamine... – kezdte Charlotte.

– Te jó ég! – szólt Will. –Egy ilyen kemény igazság kora reggel biztosan nem tesz jót az emésztésének.

Kifejezetten örültem, hogy a cselekmény nem a szerelmi szálnak volt alárendelve, hanem valóban történt is valami. Tetszett ez a fajta dinamizmus, és az sem vont le sokat a sztori értékéből, hogy sejtettem, ki a Magiszter. Az egyetlen dolog, ami minimálisan zavart, hogy néhány helyen a szöveg  az olvasó előismereteire hagyatkozik, az pedig az én esetemben hiányzott, hiszen a másik sorozathoz nem volt eddig szerencsém. 

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a fentieknél sokkal jobban lelkesedtem a könyvért, de elolvastam a második részét (A herceg), ami összetörte a bennem kialakult pozitív összképet. Hogy mitől dobta le az agyam az ékszíjat, azt hamarosan egy új posztban elolvashatjátok.

Értékelés: 4/5

Olvasásra ajánlom: igen.

KATTINTÁSRA FEL!

Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző.
Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak.
Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek? Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldokol a bűntudattól.
Mélyen magába zárja fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse.
Ám jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty. Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás.
De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal.
Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit...

Jeanne véleménye:

Isten látja lelkemet, én nem akartam, hogy így legyen. Szívem minden rezdülésével pozitív véleményt akartam írni a könyvről, nehogy megint kamuprofilt kelljen készítenie a molyon az elvakult rajongóknak, és személyeskedéssel kifejezniük egyet nem értésüket. Napokig álmatlanul forgolódtam, azon tépelődve, hogyan ne gázoljak Helena Silence érzékeny lelkébe, de elbuktam: az írónő ugyanis házhoz megy a pofonért, én pedig képtelen vagyok megtagadni azt tőle.

Azt azért elmondom, hogy az alaptörténet ígéretesnek tűnt, és bár éreztem ezen az érzős sztorin egy kis Slide-os beütést, ez egyáltalán nem zavart. Aztán elmúlt a kezdeti lelkesedésem, mert megint olyan klisécunamival találtam szemben magam, amivel csak nehezen tudtam megbirkózni.

Aki nem olvasta még az Enigmát, de szeretné, most ugorjon! Következik a dél-amerikai telenovellákat megszégyenítő, fordulatokban és drámában gazdag cselekmény zanzásítva.

Adott a főhősnőnk, Lena, akinek meghalnak a szülei egy balesetben. Lena megakadályozhatta volna, mert különleges képességei révén előre látta a dolgot, mégsem tette, ezzel már meg is alapoztunk párszáz oldalnyi picsogást és önmarcangolást. Mivel Lena kiskorú, az eddig sosem látott, ám pofátlanul gazdag nagybácsi pártfogásába kerül. Természetesen magánrepülővel utazik, és rögtön szerez is magának egy öribarit Zoe személyében. Zoe az a végtelenül szimpatikus fajta, aki úgy használja a "Nyuszkó" megszólítást, mint Gordon Ramsay az F-betűs szót. Gondolom, mindenkit mély meglepetéssel tölt el a tény, hogy Zoe rendelkezik egy végtelenül jóképű fivérrel /Alex/, aki természetesen elnyeri Lena szívét. A szerelmükre vetül azért némi árnyék egy álterhes exbarátnő személyében, nem is beszélve a bűnözőről, akivel Lena összetűzésbe kerül.
A végére azért minden szálat elvarr a szerző: mindenki megússza a kalandokat ép bőrrel, csodák csodájára Zoe is talál magának pasit, és kapunk egy hoszéármándói csavart, amikor kiderül, hogy Lena nagybátyja tulajdonképpen az apja, és Alex anyja érte epekedik titokban.

A lezárás szirupos, a szerző kötelességének érezte, hogy mindenkinek párt találjon. Talán a szakácsnőt kellett volna még összeboronálnia az emberrablóval, hogy senki ne maradjon ki a szórásból... reméljük a folytatásban erre is sor kerül.

Összességében úgy éreztem, mintha egy Paula és Paulinán szocializálódott 14 éves írta volna a könyvet, amibe néhol belejavított az anyukája. Furcsa volt számomra, hogy valaki, aki egész jól bánik a szavakkal, és kitalál egy figyelemfelkeltő alaptörténetet, hogyan blamálhatja magát olyan bugyuta dolgokkal, mint a kamuterhes barátnő, meg az "én vagyok az apád". Arról nem is beszélve, hogy "azért csókoltalak meg, mert azt hittem egy ló hajolt fölém".

Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: rózsaszín lánykaszobákba, 16 éves korig.

Bridget véleménye:

A már szokásos karácsonyra, szülinapra, egyéb alkalomra kapott könyvutalványaimat mindig nehezen költöm el – mindig annyi könyvet vennék egyszerre, irtó nehéz a választás.

Az egyik szerencsés az Enigma volt idén, hiszen a könyvesbolti polcról az enyémre kerülhetett. Tetszett a borítója, tetszett a fülszövege, olvastam is pár jó kritikát róla, és különben is tetszett mindig a Könyvmolyképző azon kezdeményezése, hogy felkutatja, támogatja a hazai, kezdő írókat.

Csak mondja már meg nekem valaki, miért nyúlnak ennyiszer mellé?!

Igazából a baj az Enigma esetében már az írónő álnevével kezdődik – Helena Silence? Legalább annyira giccses, mint a Spirit Bliss… senki nem szólt nekik, hogy ezekkel talán nagyobb sikereket érhetnének el a könyvpiacon kívül, egy sokkal jobban jövedelmező iparban…?

Az alapötlet tényleg tetszett. Az érzők, Lena szüleinek halála, hogy el kell költöznie otthonról Coloradoba… Colorado gyönyörű állam, mindig is az egyik kedvencem volt, szerettem az ott játszódó filmeket, könyveket. És volt pár igen jól eltalált, érdekes karakter, akiket szívesen elfogadnék az én életembe is, a legnagyobb kivétel, persze, Lena maga volt. Hihetetlen, hogy az emberek azt hiszik, hogy csak ostoba, makacs, önfejű, szerencsétlen főhősnőkkel lehet történeteket eladni. Nem tetszik, hogy a fiatalság mindenhonnan ezt a képet látja példaként. Kezdve Miss Bella nyomorék Swannal, de a lista az ő születése óta már kilométeresre dagadt.

Idegesített, hogy ahhoz képest, hogy Lena is, és Zoe is elmúlt már 17/18, hiszen leérettségiztek, és egyetemre készültek, mégis úgy viselkedtek, mintha 14-15 évesek lennének, valahogy nem tudtam beleélni magukat sem a beszélgetéseikbe, sem a gyerekes viselkedésükbe, pedig könyörgöm, nincs sok év köztem és köztük.

És amitől a falnak mentem: az írónő a brazil szappanoperák forgatókönyvíróit is megszégyenítő módon kavarta a szálakat arról, ki kinek a gyereke, vagy nem gyereke, ki kinek tetszik, vagy nem tetszik. És a vége! A mai világban miért kezeli ennyire tabuként mindenki a szexet, és miért erőlteti ennyire azt, hogy az első szerelem az igazi, és annak sírig tartónak kell lennie, meg annak házasság lesz a vége?

A következő részben mi lesz? Megjelenik egy új, titokzatos srác, mondjuk egy másik érző, aki jobban megérti Lenát, mint Alex, és kicsit bekavar a nagy szerelembe egy röpke szerelmi háromszög erejéig, de azért a végén kedvenc párocskánk ismét egymásra talál?

Értékelés: 5/2 (jók a tájleírások)

Olvasásra ajánlom: egyszer elmegy, de annyit nem ér, hogy ott csücsüljön a polcodon

Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad. A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte. De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge.

Bridget véleménye:

Nem kertelek – nem tetszett. Persze, mondhatjátok, hogy első könyves az írónő, ráadásul magyar is, és én ezt mind figyelemben tartottam, mikor olvastam, ezért is voltam hajlandó befejezni. Igen, ennyire nem tetszett.

Tudom, hogy a történetet Viki élete ihlette, de valahogy hozzám nem került közel az egész. Fogalmam sincs, hogy azért, mert már maga a cselekmény sem nyűgözött le, mint ahogy a szereplők (sem a fő, sem a mellék), sem a nagy szerelem, amiről olvashattunk, sem az érzelmek, amiket megpróbált nekünk átadni az írónő. Arról nem is beszélve, hogy nekem az E/2-es elbeszélés annyira nem jött be, hogy a hideg ráz a gondolatától most is.

Igazából belemehetnék pontosan a részletekbe, hogy mely részek voltak azok, ahol le akartam tenni a könyvet, és melyeknél hívtam fel Jeanne-t, hogy „Én ezzel a könyvvel sosem végzek, légyszi ne várj rá, olvass mást!”, de nem teszem. Egy dolgot emelnék ki csak, amit nem értettem. Van a jó fej, öreg tanár úr, akinek férfi főhősünk a kedvence. Utóbbi, mikor meséli az életét, azt mondja, azért nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, mert nem volt megfelelő ismeretségi köre hozzá, de mikor öngyilkos akar lenni, és arról van szó, hogy adják ki élete történetét, a tanár úr egyből ugrik, és segít neki kiadatni etc. Akkor most, hogy is állunk? Eleinte miért nem kérték meg őt? Vagy a tanár nem is olyan rendes, csak azután segít, hogy bajba került a kedvenc diák? Vagy én vagyok ennyire szőrszálhasogató, hogy a legkisebb ellentmondás is kiakasztott? Lehet ez is, annyira…. nem szerettem ezt a könyvet, már az első soroktól sem.

Sajnálom, tényleg igyekeztem megszeretni, de nem ment.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

Ugyanitt: Zakály Viktória – Szívritmuszavar c. könyvem eladó, érdeklődni kommentben vagy üzenetben lehet (budapesti átvétellel).

Jeanne véleménye:

Valamikor év elején találkoztam a Szívritmuszavarral, de csak most jutott időm arra, hogy megírjam a véleményem róla, így részemről nem lesz túl részletes a poszt. Tulajdonképpen egyetlen kérdésbe sűrítve így hangozhatna:

Ezt a történetet komolyan képesek voltak könyvként kiadni?

Sokat háborogtam ezen, mert szerintem sem a szerző, sem a cselekmény nem érett meg arra, hogy ilyen formában manifesztálódjon. Mert miről is van szó? Adott egy első könyves magyar szerző, aki ír egy szívbe markoló szerelmi történetet, ráadásul teljesen egyedi perspektívában, amitől mindenki telesírja majd a párnáját. Hatásmechanizmusa abban rejlene, hogy a történet hősnője – aki pont olyan hétköznapi, mint te vagy – találkozik a Soha Be Nem Teljesülő Nagy Szerelemmel, ami remek témaválasztás, hiszen 14-től 99-ig biztos minden nőnemű lénynek volt ilyen az életében. Az olvasótábor így már adott, látom magam előtt, ahogy nők tucatjai sóhajtoznak a kanapén, mert ők is éppen ilyen érzelmes pillantásokat váltottak a saját SBNTNSZ-ükkel, pont ilyen e-maileket kaptak, és ugyanígy csináltak hülyét magukból/belőlük.

Nincs is ezzel semmi baj, az én életemben is volt ilyen, velem is feltörölték a padlót, sóhajtoztam a kanapén ülve én is. Egy darabig. Aztán kezdett az egész veszettül idegesíteni, mert a könyvben tulajdonképpen nem történik semmi.

Lehetett volna az alaptörténetből egy megindító novellát kerekíteni, de azért, hogy könyv legyen belőle, kár volt akár egy fát is kivágni. (Hát még szegény könyvkötőknek bajlódni a nyomdában – legalább őket megkímélhették volna!) Számomra egy idő után nem jelentett többet, mint egy mártírkomplexussal megáldott, érzelmileg a tinédzserkorban ragadt lány nyári táboros élménybeszámolóját. Hiányzott belőle minden, ami egy kicsit is növelte volna az irodalmi értékét a szememben: nincs benne különösebb stilisztikai bravúr, és a Facebook üzenőfalára posztolható közhelyhalmazon kívül magvas gondolatok sem igen akadtak benne. A mű szerkezetében elég erőteljesen eltolódtak az arányok, a szerző jelentéktelen dolgoknak rengeteg oldalt szentelt, amitől vontatottnak éreztem a "cselekményt", többször is erős volt a kísértés arra, hogy előre lapozzak.

Leginkább azért haragszom a szerzőre, mert a hamis illúziót kelt: el akarja hitetni, hogy megéri éveken keresztül őrlődni, reménykedni, dédelgetni magunkban egy álomképet, olvasgatni az e-maileket, miközben elmegy mellettünk az élet – megannyi lehetőség a boldogságra –, s ez az önfeláldozás majd meghozza méltó jutalmát.

A valóság azonban, kedves olvasó, nem ez. Nincs hepiend évek múlva, a SBNTNSZ pont attól válik meghatározóvá, hogy nem teljesül be, nem tudhatod meg, mi lett volna, ha...
SBNTNSZ nem fog horkolni melletted éjszaka, nem kell összeszedegetned utána a szennyest meg a kávés poharakat, cserébe viszont még hosszú évek múlva is összerezzensz, ha meglátod a Tesco húspultjánál a bevásárlókocsit tologatni, és keserédes bizsergést érezhetsz a szíved táján.

A végére még néhány személyes gondolat, ami nem fűződik szorosan a könyvhöz, inkább a szerzőjéhez. Zakály Viktória blogján a Szívritmuszavarhoz kapcsolódó kritikákkal összefüggésben az alábbiakat olvashatjuk.

"Azt szoktam mondani, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz hülye. Ha valaki nem elég érett vagy felkészült még a regényre, ne a könyvet vagy az írót hibáztassa. Mondja azt, neki nem jött be ez a stílus, nem tudta beleélni magát a főhős helyzetébe, nem értette az utalásokat, unalmasnak találta stb."

Köszönöm az írónőnek, hogy szembesített saját hibáimmal. Régen vágytam már arra, hogy valaki ilyen szofisztikált módon lehülyézzen, és felhívja a figyelmemet arra, hogy a hiba az én készülékemben van. Sikerült önkritikát gyakorolnom és megállapítanom, hogy valóban éretlen és felkészületlen vagyok egy ilyen monumentális remekmű – mondhatni irodalmi mérföldkő – befogadására. Talán el kellene mennem Csöngére, hátha fejlődnék e téren valamit...

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal. A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe. A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait.

 

Bridget véleménye:

Gondolkodtatok már rajta, milyen jövő vár ránk, a gyerekeinkre, unokáinkra? Én néha agyalok ezen, mert a legtöbben akármennyire is nem vesszük figyelembe a tényeket, de igenis vékonyodik az ózonréteg, nagy a környezetszennyezés, mindeközben óriási technológiai vívmányai vannak az emberiségnek, de a Közel-Keleten még mindig háborúk dúlnak… Az utóbbi időben elég felkapottak lettek a disztópiás könyvek, Marie Lu legendája is ilyen témát boncolgat.

Az alapötlet nagyon tetszett: a jövőbeli, szétszakad USA, a helyén létrejött Köztársaság és Kolóniák, a Próba, amin a gyerekeknek részt kellett vennie, a komor, könyörtelen világ, amibe csöppenünk – nem vagyok jövőkutató, nem vagyok jós, de Marie Lu világát egészen elképzelhető jövőnek tartom.

A baj ott kezdődött, hogy mindkét főszereplőt iszonyatosan fiatalnak tartottam azokhoz a tettekhez, amit végrehajtottak, még úgyis, hogy ezerszer elhangzott, milyen kivételesek, milyen tehetségesek, azért elég sok dolgot nem tudtam elfogadni, de spoilerezni nem igazán akarok, szerintem úgy is tudni fogjátok, mire gondolok, ha olvassátok.
Nem vagyok annyira a  két szempontból való történetmesélés híve, sem az Alkonyatban nem tetszett Jacob szemszöge, sem a Tündérkrónikákban Danié (meg vagyok rökönyödve, hogy ez a csaj külön sorozatot kap), de még a Tökéletes kémiában is (az összes részében) volt, hogy az egyik főszereplőt látásmódját különösen utáltam (pl. Brittany). Ez mostanra sem változott, borzasztóan idegesítő volt June agyában lenni, viszont érdekes, mert amint Day szemszögéből láttuk őt, egészen kedveltem, mint karaktert. Ami azért is fura, mert a legtöbb karaktert nagyon nem sikerült megszeretnem, pedig volt pár, aki szimpatikusnak volt beállítva. Talán Day, John, és Eden az, valamint hármójuk anyukája, akik a legközelebb kerültek a szívemhez, de Tess-t például nem is értem, minek kellett belerakni a könyvbe – csak arra tudok gondolni, hogy a többi részben lesz valami szerepe.

Aztán ott voltak a főszereplőink nevei, amiktől kicsit kiakadtam. Kezdjük azzal, hogy Day… most komolyan? Oké, a végén kiderül, hogy miért, meg a személyisége is elég magyarázatul szolgál hozzá, de oldalakon keresztül nem lehetett tudni, hogy ő akkor most lány, vagy fiú. És June? Megvan áldva Marie Lu azzal, hogy a főszereplőinek valami idővel kapcsolatos nevet adjon?

Ami viszont igazán kiakasztott: abban a pillanatba rájöttem, ki June bátyjának gyilkosa, mikor megtudjuk, hogy Metias meghalt. És nem, nem kell hozzá különleges képesség, szerintem ti is ki fogjátok találni egyből.

Összességében egynek elment a könyv, de ha tudom, hogy háromrészes, nem biztos, hogy elkezdem, mert nincs kedvem a folytatásához (és jesszus, még filmet is csinálnak belőle…), másrészt lehet, hogy hiba volt a Tündérkrónikák után olvasni, hiába tudtam, hogy YA, meg minden, de úgy látszik, elszoktam az ilyen kisgyerekes-szereplős könyvektől.

Olvasásra ajánlom: ha 15-16 év körüli vagy.

Értékelés: 5/2.

Jeanne véleménye:

Nem olvastam még disztópiás témájú könyveket, de valahogy az az érzésem támadt, hogy a Legenda nem lehet túl nagy durranás ebben a kategóriában. Nem olyan régen olvastam el, de gyakorlatilag alig emlékszem belőle valamire – nem váltott ki belőlem izgalmat vagy érdeklődést, tulajdonképpen maximálisan hidegen hagyott.

Nyilvánvalóan ennek a műnek sem én vagyok a célközönsége, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a 15-16 éves főhőseink ilyen zseniális képességekkel rendelkeznek, golyó okozta sérülés és késszúrás után könnyedén regenerálódnak, 10 másodperc alatt emeletes házak tetejére száguldanak fel... nincs mese, egyszerűen öreg vagyok én már ehhez.

Az is furcsa volt nekem, hogy az "egyetlen" ember, aki maximális pontszámmal teljesítette a próbát, mennyire szűk látókörű tud lenni, és ne lássa meg a fától az erdőt. Elég sokáig tartott neki, míg rájött, ki melyik térfélen játszik, de addigra – hála a zsenialitásának – megölnek pár ártatlan embert.

Az ilyen ellentmondások miatt nem tudtam különösebben komolyan venni a sztorit – bár a szerző erőltette ezt a háborús-válságidőszakos komor világképet, számomra mégis rágógumis és unalmas maradt. Mintha nem csak a szereplők, hanem maga Marie Lu is tizenéves lenne, aki nem rendelkezik még elég élettapasztalattal ahhoz, hogy ekkora fába vágja a fejszéjét. Ennek köszönhetően a Legenda is egyszerűen egy lett azon könyvek közül, amelyeknek az olvasását megbántam az utóbbi időben.

Olvasásra ajánlom: a harmadik X alatt.

Értékelés: 5/2.

A tizenhárom éves Emmát apja a halála előtt fiatalkori barátja feleségére és hajdani szerelmére, Kóthay Évára bízza. A Balaton parti festői kisvárosban, ahol még jól emlékeznek Emma világszép édesanyjára és az annak idején róla terjengő pletykákra, féltékenységgel vegyes gyanakvással fogadják a fiatal lányt. Emma élete akkor bolydul fel igazán, amikor váratlanul felbukkan a család régóta Párizsban élő, gyermekorvosként nevet szerzett fia, Gábor. A lányban, aki gyerekkorában súlyos titkok tudója lett, és aki a férfit vádolja anyja haláláért, feltámad a gyűlölet. Ám a szerelmet és a gyűlöletet olykor csak egy hajszál választja el egymástól. Lehet, hogy Emmát és Gábort minden félreértés és tragédia ellenére mégis egymásnak szánta a sors?

A fordulatos és megkapó szerelmi történet hátterében ott húzódnak a századforduló eseményei: a magyar millennium, a XX. század beköszönte, majd az első világháború, a Tanácsköztársaság és a Horthy-korszak kezdete. Az események sodrába vetett nem feddhetetlen, de szeretetreméltó és nagyon is emberi hősök sorsa azt bizonyítja, hogy minden személyes tragédiából és történelmi kataklizmából van kiút.

A történész végzettségű fiatal írónő első könyve nyitódarabja egy háromkötetes családregénynek, amely egészen XX. század végéig követi nyomon a Kóthay család több nemzedékének az életét.

Jeanne véleménye:

Elöljáróban – hogy valami pozitívumot is írjak – le kell szögezni, hogy az Ulpiusos kiadás borítója sokkal szebb, mint a korábbi verzió. Hiába, egy kis matt fólia meg formalakk csodákra képes.

A tartalom már kevésbé volt ínyemre, pedig esküszöm, szeretni akartam, hiszen magyar szerző könyve, több helyen romantikus történelmi családregényként harangozták be. Ebből csak két jelző nem illett rá: az én értelmezésemben nem történelmi és nem családregény. Fábián Jankáról – akinek a stílusa valamiért hihetetlenül távol áll tőlem – több helyen is elmondják, hogy történész végzettséggel rendelkezik, művét olyan korba helyezte, melynek hatalmas forrásanyaga és szakirodalma van, és ehhez képest mit kapunk? Egy olyan cselekményt, amit kínosan és kegyetlenül megerőszakolnak pár valós történelmi eseménnyel, személlyel (a királyné látogatása, Diósyék Párizsban, Szamuelyné és még sorolhatnám), de a szálak mögött kibontakozó igazi kor- és társadalmi állapotrajz hiányzott belőle. Ennek egyik oka talán, hogy a szerző túl nagy időintervallumot akart felölelni, de annak egyik részletét sem tudta igazán alaposan kidolgozni, mindenbe csak belekapott – ettől viszont rendkívül felszínes, összecsapott fércmunkának tűnt az egész.

A családregény szó értelmezése többféle lehet, számomra Thomas Mann Buddenbrook háza testesíti meg a kategória archetípusát. Ezt nem fejteném ki részletesebben, ha valaki olvasta, tudja miről beszélek – az Emma szerelme korántsem az a kategória.

Végül érjünk a romantikus szálra! Az Emma szerelmében mindenki halálos szerelembe esik egy pillanat alatt, csak éppen azt nem tudjuk, MIÉRT. Mert az "áldozatoknak" – azon kívül, hogy természetesen mind csodálatosan szépek – rendszerint semmiféle pozitív tulajdonságát nem ismerjük meg, általában nem tudunk róluk SEMMIT, ami miatt szerethetők lennének. Vegyük például Zoltán és Bella vagy ifj. Gábor és Bella esetét, de az sem világos, hogy Emma mi a vihart szeret meg Zách Pistában. Mindezeken még felül is tudtam volna emelkedni, ha a szereplők – Rozika kivételével – nem lettek volna ostoba önsorsrontók, kezdve Évával, aki nem Zoltánhoz ment feleségül, pedig őt szerette; aztán Bellával, aki volt annyira hülye, hogy terhesen is megcsalta a férjét a saját lakásukban egy suhanccal; és, ha már itt tartunk, ifj. Gábor sem volt a logikus döntések mestere.
Emma... Emma meg beleszeret abba a férfiba, akivel az anyja csalta az imádott apját, sőt még teherbe is esett tőle. Persze, mert ezt csak úgy el lehet felejteni, sőt, megbocsátani, hogy féltestvéreket csinált nekik, akik a saját gyerekeinek a féltestvérei is lettek volna. Igen, ez így teljesen normális.

A legdühítőbb számomra mégsem ez, hanem a legkommerszebb klisék halmozása volt: kegyetlen katonai iskola, a gonosz, üres szőke szépség, Hédike és Emma küzdelme az Anna-bál szépe címért, és az, hogy szegény Rozi kövér, csak azért, mert az apja cukrász. Nevetséges sztereotipizálások ezek, melyeknek nem lenne helye manapság az irodalomban. Szerintem.

Bánom, hogy elolvastam, és ezzel magamra/magunkra szabadítottam az egész sorozatot. Bocs, Bridget!

Értékelés: 5/1.

Olvasásra ajánlom: nem.

Bridget véleménye:

Fábián Janka Emma-kötetei folyton ott ülnek a sikerlistán, méghozzá általában elől foglalnak helyet, így mi sem hagyhatjuk ki őket, bármennyire is szerettem volna. A gondom ott kezdődött vele, hogy pont elég részből áll ahhoz, hogy sokáig kelljen Emmával és annak családjával lennünk, habár még mindig nem olyan hosszú ideig, mint amennyire a C&B párossal.
Nehézkesen kezdtem hozzá a könyvhöz, és nehezen is végeztem vele, már a fülszöveg se nagyon csinált hozzá kedvet, de adtam neki végül egy esélyt, és szerintem ez a lényeg.
A történelmi családregényünk nyelvezete meglehetősen egyszerű, nem sok összetett mondatot talál benne az ember lánya, ami az olvasást nagyban megkönnyíti, viszont izgalmassá nem teszi. Ezt már csak tetőzi a cselekmények sorozata, melyet unalmasnak nem mondhatunk, de kiszámíthatónak, és néhol erőltetettnek nagyon is. Eleinte minden nagyon lassan, vontatottan történik, még azt is megtudjuk, milyenek voltak a szerelmi viszonyok Emma születése előtt. A végére azonban az írónő összecsapja az eseményeket, és a gimis történelemkönyv alcímeit csak egy-egy gyermek születésével szakítja félbe.
A legtöbb karakter számomra idegesítő, kidolgozatlanok, felszínesek, nem sikerült egyiket sem megkedvelnem. A címszereplő Emmával nem tudtam azonosulni egy percig sem.
Arra jutottam, ha tényleg ilyen volt a 20. század eleje, nagy szerencse, hogy nem abba a korba születtem.

Olvasásra ajánlom: nem

Pont: 5/2.

MacKayla Lane sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt addigi életében.
A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett.
Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is!
Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár.

Bridget véleménye:

Éppen csak letettem a könyvet, és máris itt ülök, nincs értelme tovább küzdenem, be kell ismernem, hogy vereséget szenvedtem – Moning végül csak lefegyverzett, a padlóra küldött és még jól belém is rúgott.

Nem változott a véleményem, hogy az eddigi kötetek nagyon lassan haladtak, alig történt bennük valami, ami rá is nyomta a bélyegét az utolsó részre: egyrészt a megnövekedett oldalszámon látszik ez, másrészt, hogy most viszont minden lapon történik valami. Valami izgalmas, valami fontos, valami, ami összekuszálja a dolgokat, és a végére nem csak azt nem tudja az olvasó, hogy a kötetben ki kicsoda, illetve micsoda, hanem lassan már magáról sem tudja megmondani, fiú-e vagy lány. De ez kellett ahhoz, hogy végre azt tudjam mondani határozottan és visszavonhatatlanul, hogy ez a történet jó.

Nem akarok nagyon belemenni az eseményekbe, közel 600 oldalt nem is lehetne röviden összefoglalni, de azt kell mondanom, végre mindent megkapunk, amire eddig csak vártunk, a cselekmények, a karakterek, a titkok sodornak magukkal mondatról mondatra, oldalról oldalra.

Amiért odavoltam: Barrons története. Megtudjuk, miért olyan, amilyen, milyen tragédia gyötri sok-sok hosszú év óta, miért keresi a könyvet, és végre látjuk őt. Az ötödik kötet végére Mac ÁS-e (állandó seggfeje) azzá válhatott minden lány számára, amire hivatott már a Keserű ébredésben: mindannyiunk gyenge pontjává. Most már végre megláthattuk az igazi Z-t, az igazi Jerichot az elutasító, mogorva SZT-direktor mögött. És olyat találhattunk, amitől igazán a szívembe zártam.

Végre fény derült Alina gyilkosának kilétére is, mely hatalmas, sokkoló meglepetésként ért, olyan valaki volt, akiről senki nem gondolta volna, de így végre kiteljesedhetett Mac bosszúja, és sikerül neki lezárnia magában szeretett nővére halálát.

És a legfontosabb szál: Mac fényt derít a múltjára, a származására, arra, milyen hatalmas erő lakozik benne, és nemcsak legyőzi a démonait, sikerrel veszi fel a harcot a Könyv ellen, és azok ellen, akik rosszra akarják használni, de Barrons mellett végre békére is lel.

Nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha azt mondom: a könyv vége happy end, hiszen ezt Moning is számtalanszor írta már le, hogy így lesz. De ez a vég, nem könnyű, nem utópisztikus, és ez tetszik, hogy a problémák nem oldódnak meg egyik pillanatról a másikra: Macnek és az életben maradt embereknek még nagyon sok dolga van, ahhoz, hogy helyreálljon a rend a világban.

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: Igen

Jeanne véleménye:

Végére értünk ennek a sorozatnak, ami összességében ambivalens érzéseket keltett bennem, és nem tudom, miképpen nyilatkozzak róla. A negyedik kötet után vártam a befejezést, mint a messiást, aztán – mikor végre megszereztem, és végeztem vele – újra csalódás lett a vége. Na nem akkora, mint a korábbiakban, de az Új nap virrad annyira tömény lett, hogy nehezemre esett megemészteni.

Az első három könyv állóvize után annyi minden történt hirtelen, hogy csak kapkodtam a fejem. A sorozat záróeleme annyira töményre sikeredett, és annyi mindennel próbált lehengerelni bennünket, hogy Jeanine Frost kispályás fantasztikumhalmozónak tűnik Moning mellett.

Félreértés ne essék, alapvetően tetszett az ötödik rész, Moning megvett kilóra, de ott azért erőteljesen felszaladt a szemöldököm, mikor Kajla azt hitte, ő az Undik királya. Persze a végén kiderült, hogy nem, hiszen mindenki tudja, hogy ki is az valójában – engem legalább is nem ért meglepetésként a hír. Az értékítéletem nagyjából rendben van, mert mindvégig utáltam V'Lane-t és Rowenát is, szerencsére mindkettőt sikerült likvidálni. Ez mindenképpen pozitívumként könyvelhető el.

Ha ki kellene emelni valamit, ami nem tetszett, az egyik dolog a Dani-szál elintézése lenne. Ha valaki eltenné láb alól Bridgetet, én bizony a szart is kiverném belőle, nem az indokait latolgatnám, miközben mentségeket keresek a tettére.
A másik a happy end. Azt hiszem, kb. 2-3 oldallal a vége előtt kellett volna lezárni az egészet. Gonosz vagyok, tudom, de én jobban örültem volna, nem sikerül megölni Barrons gyerekét, és marad egy kis "karamellás vödör" a nagy, rózsaszín cukrostakony közepette.

Ettől függetlenül nagyon várom már, hogy film készüljön a sorozatból, és csorgathassam a nyálam a szemtelenül jóképű, sötét hajú, sötét szemű Barronsre, hiszen úgyis ez a típus a zsánerem. 

Értékelés: 5/4.

Olvasásra ajánlom: igen 

Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.
MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V’lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben!

Jeanne véleménye:

Töredelmesen bevallom, hogy elbuktam. A sorozat negyedik részével Moning beszippantott, megrágott, aztán kiköpött – pár óra alatt elolvastam a könyvet, utána pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

A hajnalra várva annyira borzasztó volt, hogy félve kezdtem az olvasáshoz. A Dani szemszögéből bemutatott jelenetek nem is tetszettek különösebben – egyszerűen nem tudtam azonosulni vele –, de később, ahogy kibontakozott a cselekmény, végül engem is meggyőzött. A hangsúly a cselekményen van: végre beindultak az események, érdemleges dolgok történtek, és bár a gyermekbetegségeket nem sikerült teljesen hátrahagyni, mégis egy szerethető könyv született.

Örömmel konstatáltam, hogy elmaradt a számomra bosszantó szájbarágás, az oldalszámnövelő felesleges rizsa, igaz, a rém bugyuta petúniázásról nem sikerült teljesen leszokni az írónőnek. Végre kaptunk valamit a többi szereplőből is (Barrons, Ryodan, Dani), nem csak Kajla egyszemélyes balf.szkodása állt a középpontban, így egyből sokkal érdekesebb, színesebb lett számomra az egész. Rowenát továbbra is utálom, V'Lane eltűnésének – még ha tudom, hogy csak átmeneti is a dolog – viszont kifejezetten örülök. Nem tudom miért kell erőltetni, hogy ő Barrons ellenpontja – egyáltalán, miért kell „szerelmi" háromszög –, mikor egy ilyen titulussal, hogy „halált hozó szextündér" minden értelmes ember kiröhögi.

Összességében tetszettek a fordulatok, az új információk, és végre azt éreztem, hogy igen, kérem a következőt, érdekel, hogy mi lesz az egésznek a vége.

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen

Bridget véleménye:

Nincsen könnyű dolgom, mikor ezeket a sorokat írom. A sorozat előző köteteit rossz szájízzel tettem le, ma már egy vizsgámon is túl vagyok, a következő, befejező rész pedig itt pihen mellettem. Nehéz összeszedni a gondolataimat, főleg, mert már nagyon olvasnék megint – végre olyat, amit nem kötelező, amit nem kérnek számon, és persze azért is, hogy megtudjam *SPOILER* ki-volt-a-szörnyeteg?! *SPOILER vége*
De kezdjük az elejénél.

Az előző könyvek miatti csalódásom után nem vetettem bele magam túl lelkesen az olvasásba, főleg, miután Moningot a szószaporítás istennőjeként ismerhettük meg. Végül azonban jó pár kellemes percet okozott nekem a Rossz hold kelt fel, akármennyire is tiltakoztam ellene a lelkem mélyén.
Eleinte lekötött, az érzelmek, képek hada, amiket ösztönállat Mac mutatott nekünk: nagyon érdekes volt, és valahogy Moning is olyan stílusban tudta átadni nekem, hogy nem csak megrázott, de el is gondolkodtatott.

Nem tetszett azonban az, amikor Dani mesélt. Persze, tudom, kihagyhatatlan dolgokat tudtunk meg általa a történet szempontjából, és végre valahogy el is kezdtek pörögni az események - ami eddig ugye nagyon nem volt elmondható -, mégis kicsit erőltetettnek éreztem azt, ahogy Moning bele próbál bújni egy problémás kamaszlány bőrébe. De szerencsére, visszakaptuk Macet, akinek azonban még mindig megmaradt az a rossz szokása, hogy történetmesélés közben ismétli önmagát – harmincadjára halljuk már, milyen rossz volt a föld alatt, mikor majdnem meghalt Mallucé miatt, ezredik alkalommal olvassuk az apátság történetét, de Mac végre kemény csaj lett. Igaz, hogy engem kicsit zavart, hogy szinte a nulláról vált szuper sidhe-látóvá, de végre hasznos dolgokat csinál, nem csak sodródik az eseményekkel, hanem határozottan kiáll maga és mások mellett, elkezd harcolni. És meg egy óriási pozitívum: már nem őrlődik, hanem választ, és a választása nem másra esik (milyen meglepő), mint Barronsre, akit az olvasónak szintén sikerül végre megkedvelnie, hiszen megtudunk róla pár bizalmas, személyes dolgot, amivel én végre közel tudtam engedni magamhoz.

Megkaptuk Mac és Barrons várva várt fülledt, erotikus jeleneteit is, igaz, csak homályos részletekben, de valahogy, ez így volt jól, így nem zökkentett ki minket nagyon a rideg valóságból: a tündérek ellepték a világot, sokan odavesztek, és ez még közel sem a harc vége.
Azt tudom mondani így a végére, hogy habár nem lett a kedvencem a könyv, még mindig vannak olyan részek benne, amiket simán kihúztam volna a szerkesztő helyében, de egyre kevesebb az ilyen, és most megyek folytatom a következő résszel, hogy megtudjam: *SPOILER* KI VOLT A SZÖRNYETEG?

Ha már csak a csend marad, hallatszik végre az igazság hangja is? Nora Grey nem emlékszik élete elmúlt öt hónapjára. Azután, hogy egy temetőben ébred, és megtudja: hetekig keresték, megpróbálja életét visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Iskolába jár, legjobb barátnőjével, Vee-vel lóg, igyekszik elkerülni édesanyja ijesztő új pasiját. Csakhogy néha megszólal a fejében egy hang, egy idegen gondolat, amelyet nem képes megérteni. Látomásaiban angyalszárnyak jelennek meg és földöntúli lények, akiknek semmi dolguk Nora életében. És ott van az a lerázhatatlan érzés is, hogy egy része mintha hiányozna. Aztán Nora és egy szexi idegen útja keresztezi egymást, és a lányban feltámad a megmagyarázhatatlan vonzalom. Úgy tűnik, minden kérdésére nála van a válasz és nála van Nora szíve is. Minden egyes perc, amit együtt töltenek, egyre hevesebb és Nora végül rádöbben, közel áll hozzá, hogy szerelembe essen. Ismét. 

Bridget véleménye:

Amikor befejeztem a Crescendot, már akkor tudtam, hogy meg kell szereznem a Silence-t, amint lehet. Olyan elvetemült nem voltam, hogy angolul olvassam, a rajongói fordítások, amikre bukkantam, elég gyengék voltak, de végre, így év végére megjelent a boltok polcain is, és Jeanne jóvoltából várt is a karácsonyfa alatt.

Szerencsére, mondhatom azt, hogy nem hiába vártam rá ennyit. Igaz, hatalmas előnnyel indult nálam, hiszem mindig is szerettem Foltot, és ez most csak még jobban megerősödött bennem azzal, ahogy Jevként visszatért: imádtam a jelenteket, ahogy távol akarja magát tartani Gracetől, de még jobban tetszett, ahogy újra egymásra találnak. Jó, jó, néhol nyálas volt, de még mindig inkább őket kettejüket olvasom, mint Cat és Bones szenvedését…

Érdekes volt felfedni a fátylat Grace nyaráról, hiszen egyikünk sem tudta, mi történt vele ennyi idő alatt, érdekes volt, ahogy a körülötte lévők vele bántak az amnéziája után, hozzáteszem: ha a legjobb barátnőm ilyen hazudozó, minden lében kanál lenne, mint Vee… maradjunk annyiba, hogy nem is lenne a legjobb barátnőm, ez egyértelmű.

Azt kell sajna mondjam, hogy Grace anyja egyértelműen hülyén viselkedik, és kicsit megint érzem a YA könyveknél már oly jól ismert „nem tudok, mit kezdeni a szülőkkel, csak ide-oda pakolgatom őket” érzést az írónő részéről, de a végkifejletet tekintve még ezzel sem volt túl nagy bajom.

Scott az, akit nem tudok, hova tenni, kb. az egyetlen karakter, aki közömbös számomra, és ha nem ő lett volna most, aki mesél Gracenek a nefilimekről, most is simán ki lehetett volna hagyni a könyvből. Amilyen kezdeményezéseket tett Grace irányába, az igazi szerelmi háromszögnek elég gyatra volt.

Összességében tetszett a könyv, a történet, az írónő stílusa üdítő, már csak egy kérdésem maradt a végére: milyen mobilhálózat van Ámerikában, hogy Grace a föld alatt sok méterrel is tökéletesen tud telefonálni Scottal?

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Ismét egy olyan eset, amikor a könyvcím szoros kapcsolatban áll a tartalommal. Ahogy a sorozat három része egyre csökkenő hangerőre utal (Csitt, csitt – Crescendo – Silence), mintha úgy csökkenne a mondanivaló és a színvonal is. A Silence valóban elég "csendesre", mondhatni unalmasra sikerült, pedig ebben a kötetben én inkább valami nagy durranásra számítottam.

Az írónő stílusa még mindig élvezetes, ez volt az egyetlen dolog, ami segített gyorsan haladni az olvasással. Na jó, ez nem teljesen igaz: voltak oldalak, amiket egyszerűen átlapoztam, annyira unalmas volt.

A szereplők közül mintha mindenki aprócska mellékszereplő lett volna, akik feltűnnek pár mondat erejéig, hogy aztán félreálljanak: Vee, Scott, Nora anyja, Marcie. Ezek a karakterek mind csak kiaknázatlan lehetőségek maradtak, nyoma sem volt valós feszültségnek körülöttük, pedig mind csavarhattak volna egyet a cselekményen. Az emlékezetkieséses vonal tálalása sem tetszett különösebben: amennyire emlékezni akart Nora a múltjára, annyira nem rázták meg a visszatérő emlékképek. Ha a fejemben lévő nagy büdös semmi után megtudnám, hogy az az ember, akit a legjobban utálok, a vér szerinti apám, talán egy hajszálnyival jobban megrázna.

Az egész könyvet megint Folt/Jev vitte el a hátán, bár ő is sokat veszített már a varázsából. Eltűnt a rosszfiús kisugárzása, inkább csak amolyan mentőövként volt jelen – nekem hiányzott, hogy borsot törjön mások orra alá. Ja, hogy nem voltak mások?

Összességében kaptunk jó néhány felesleges jelenetet és sok feldobott labdát, amit az írónő végül nem csapott le, így a nagy izgalom, fordulat és rácsodálkozás – amiben azért mindvégig reménykedtem – elmaradt. A könyv egyszer elolvasható, könnyed szórakoztatásra alkalmas lehet, de nem fog a kedvenceim közé tartozni.

Még valami, ami nyomot hagyott bennem: mi a fenéért készülnek a tanulók az Öregdiákok báljára? Az véletlenül nem a végzősök bálja akart lenni?

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Minden olvasónknak boldog karácsonyt kívánunk!

Bridget és Jeanne

A félvámpír Catherine Crawfield és élőhalott szerelme, Bones az izgalmakban és véres csatákban bővelkedő évek után némi pihenésre vágyik. Párizsba utaznak, hogy végre gondtalanul élvezhessék egymás társaságát, ám közbeszól a múlt…
Cat egy éjjel lidérces álomból ébred. Egy nagy hatalmú vámpír, Gregor furakszik be az álmaiba, olvas a gondolataiban, s ami a legijesztőbb: azt állítja, Cat az ő felesége, s Bones elrabolta tőle.
A vámpírtörvények rendkívül szigorúak. Ha egy házasság megköttetett, az immár felbonthatatlan. De hogyhogy Cat nem emlékszik semmire? Mi ez a nyomasztó őrület? Gregor hajthatatlan, és semmi sem tántoríthatja el, hogy visszaszerezze, ami az övé…
Őrületes hajsza veszi kezdetét, s persze Cat nem tagadja meg önmagát – jó szándékú, ám gyakran hebehurgya akcióival végveszélybe sodorja mindkettejüket…

 

Jeanne véleménye:

***FIGYELEM, ERŐSEN SPOILERES TARTALOM!***

Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mit fogok Bridgettől kapni ezért, hiszen én voltam az, aki könnyelműen felvetette, hogy olvassuk el ezt a sorozatot. Most itt ülök a negyedik rész befejeztével, próbálok értelmes mondatokat fűzni egymás után, pedig agyam kerekei már kb. a 10. oldalnál ledobták az ékszíjat. Már az előző rész kritikájánál is kifejtettem ellenérzésemet a természetfeletti dolgok túlzott halmozásával kapcsolatban, és ez bizony mostanra sem változott: mert Frostnak megint sikerült összevegyíteni mindent, csak éppen az összetevőkből nem egy isteni tárkonyos raguleves lett, hanem moslék.

Legutóbb azzal hagytuk magunkra hőseinket, hogy összeházasodtak, legyőzték Patrát, aztán boldogan élnek, amíg... meg nem jelenik egy újabb vámpír, aki igényt tart Catre. Gregor persze nem egy mezei vérszívó, hanem igazi mestervámpír, sőt – kapaszkodjatok meg – ÁLOMFOGÓ. Megfog álmodban, aztán egy kocsonyaként reszkető tehetetlen bábként fekszel az ágyában, természetesen meztelenül, mert hát a ruháidat nem képes magához teleportálni. Mikor mindezt elolvastam, egyetlen szó jutott eszembe, a KÍNOS, és ez kísértett végig a továbbiakban.

Frost érezhetően nagyot akart alkotni megint, és a cél érdekében mindenkit beáldozott: Catből – akit amúgy sem bírtam túlzottan – egy végtelenül hisztérikus, irracionális véglény lesz, Bonest gyakorlatilag kasztrálja, egy impotens anyámasszonykatonáját csinál belőle, akinek azt kell bizonygatnia, hogy nem feküdt össze senkivel, és szó nélkül tűri, hogy kedves felesége márványasztalokat törjön szét a fején. Mencheres a szemünk előtt válik nagy tiszteletű mestervámpírból egy képességeit vesztett vén hülyévé, Cat anyjából vámpírt csinálnak – nem is számított erre senki, csak kb. az első rész óta –, szerencsétlen Rodney pedig meghal. Spádéról még a negyedik kötetben is kényszeresen el kell mondani, hogy miről kapta a nevét, hátha olyan hülye az olvasó, hogy nem jegyezte meg eddig. És mikor már azt hiszed, hogy ennél lejjebb nem süllyedhetünk a hülyeség posványába, jön egy magasröptű anya-lánya párbeszéd Cat és Justina között:

– Ne is emlegesd Gregort, vagy…
Elhallgattam, s anyám lebiggyesztette a száját.
– Vagy mi lesz, Catherine?
Tényleg, mi? Elvégre ő az anyám. Sosem fenyegetném azzal, hogy megütöm, megölöm vagy csúnyákat mondok rá. Próbáltam kiagyalni valamit, amivel kellőképpen megijeszthetem anélkül, hogy újra szóba hoznám az Álomfogót.
– Vagy gruppenszex-rajongó leszek – mondtam.

Kínos. Szánalmas. Jutott még eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de az már nem képernyőre való.

Mivel eddig is durván spoilereztem, talán nem gond, ha megemlítem még azt a "megdöbbentő", "zseniális", "lélegzetelállító" fordulatot, hogy Cat végre beadja a derekát, vámpír lesz belőle, amolyan vámpírvért ivó "szuperkülönleges" fajta, aki ezáltal szert tesz azok képességeire, akikből iszik. Welcome, pirokinézis!

A befejezés, a végső párbaj, a nagy dráma annyira gyengére sikeredett, mintha egy általános iskolás fogalmazta volna: a szerző az esemény- és hülyeségcunami után a feszültséget annyival oldotta fel, hogy Gregor párbajsegédje elszólja magát azzal kapcsolatban, hogy csaltak. Ennyi, nem több, mindenki mehet, amerre akar.

Összességében kijelenthetem, hogy számomra ez a rész a sorozat paródiájává nőtte ki magát. Képtelen voltam akár egy percig is komolyan venni, nem tudott kikapcsolni, szórakoztatni, inkább csak bosszantott. Nehezen birkózom meg a gondolattal, hogy lesz még folytatása, és rettegek attól, hogy Frost képes lesz felül- vagy inkább alulmúlni az eddigieket.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem.

Bridget véleménye:

Cat és Bones története olyasmi, amitől még egy jó ideig nem lesz nyugtom, de ha már az az alapelvünk – és ezt már mondogattuk párszor -, hogy minden sorozatot befejezünk, amit elkezdtünk, akkor ennyi, nincs mit tenni.

Szóval ott tartunk a történetben, hogy félvámpír-vámpír párocskánk megvívta nagy csatáját a gonosz Patrával, végre élvezni próbálják a házas életet, de náluk ez sem egyszerű, ugyanis, mint kiderül Cat már férjhez ment korábban máshoz is (természetesen egy másik szupererős vámpírhoz, aki még Bonesnál is öregebb, és tapasztaltabb és veszedelmesebb), és az első ura visszatér, hogy megszerezhesse őt magának.

Itt vesztettem el az érdeklődésemet.

Nem érdekel még egy ostoba vámpír valami hülye szupererővel, akinek bejön ez a bige, mert egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy azon túl, hogy biológiailag ennyire furán lett összerakva és ez kelt egyfajta kíváncsiságot a jónépben, miért hever mindenki a lába előtt.

Bones – aki még mindig az egyetlen szerethető karakter számomra, bár egyre többet veszít az általam oly kedvelt jelleméből –, Vlad, most ez a Gregor… Oké, tudom, kiderül, hogy ez utóbbi csak ki akarja majd használni Cat jövendőbeli képességét, de akkor is megáll az eszem.

Az általános tendencia sem változott. A legtöbb karakter idegesítő vagy érdektelen, olykor lendítenek valamicskét a sztorin, de az alapszituáció mindig ugyanaz, és ez a séma is untat már, nem tudok mit kezdeni vele: minden happy – valaki bekavar, mert Cat kell neki – Bones és Cat összevesznek – Cat csinál valami hülyeséget – békítőszex – győznek, de nem simán persze, valami kis gubanccal, hogy legyen újabb kötet.

Szánalmas az is, hogy Cat még vámpír sem lehet normálisan, ezt is meg kellett csavarni, de hát valahol értem én Frostot, hogy kell a pénz, kell az oldalszaporítás, meg hát nyilván így is elég sokan rajonganak a sorozatért, szóval valakinek bejön a hülyeségek halmozása a köbön.

Már a könyv felénél éreztem, hogy inkább megyek és felvágom az ereimet egy kiskanállal, talán az, hogy kivérzek, jó kifogás lett volna Jeanne-nak is, hogy ne kelljen végigolvasnom ezt a… khm… Nem tudom, hány kötet van még hátra, de nem is akarom, mert tuti elvenné a kedvem az élettől. Akkor már inkább még egy Tündérkrónikák!

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: ha eddig nem vettük el a kedved, akkor remélem, most sikerült.

MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb.

Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér.
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons között.

Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben...

 

Jeanne véleménye:

Értetlenül állok a tény előtt, hogy ez a könyv a Moly olvasóinak értékelése alapján a fantasy kategóriában a 8. legjobb. Mikor ezt az olvasás előtt megláttam, bevallom, arra számítottam, hogy a középlangyos első két rész után Moning végre összekapja magát, belecsap a lecsóba, és olyan sztorit kerekít, hogy még egy magamfajta vérbeli kötekedő is csendben maradjon.

Átfutottam pár spoilermentes kritikát is, amiben csak szuperlatívuszokban áradoztak a könyvről, itt már gyanakodhattam volna. Tudhattam volna, hogy ami az átlagolvasónak örömet okoz, az nekem olyan, mintha baltával próbálnám ritkítani a szemöldökömet: cseppet sem szórakoztató, cserébe kifejezetten fájdalmas. Végül így volt ez most is.

A hajnalra várva minden tekintetben csalódást okozott, egyetlen dologra használható: megmutatja, hogyan kell 5 részes, egyenként 300 oldalas könyvekből álló sorozatot írni különösebb erőfeszítés nélkül. Vegyük sorra a kulcselemeket:

Használjunk a lapmérethez képest nagy betűméretet!

Az első 18 oldalt töltsük meg pofátlanul térképekkel, idézetekkel, ajánlással és az előző két rész alapos összefoglalásával! (Érdekes, hogy annak, aki képes valódi tartalommal megtölteni a lapokat, erre 7 kötet esetén sem volt szüksége. Igaz, J. K. ?)

Szaporítsuk az értelmetlen oldalak számát olyan felesleges elemekkel, mint új hajszín, a Dodge Viper forgatónyomatéka, míg a fontosabb izgalmasabb jeleneteknél alkalmazzuk az „inkább nem írom le” formulát!

Néhányszor ékeljünk még be a szövegbe visszaemlékezéseket, szigorúan többszörösen összetett mondatokban!

„A sötét, fűszeres arcszesz halvány illatát megérezve, egy pillanatra ismét a Burren alatt voltam, ahol majdnem meghaltam a múlt héten, amikor a vámpír Mallucé elrabolt, magával hurcolt a labirintusszerű alagúthálózatba, és halálra kínzott, hogy bosszút álljon hátborzongató sérüléséért, amelyeket nem sokkal azután okoztam neki, hogy Dublinba érkeztem.”

Kedves Karen Marie! Képzeld, magasabb intelligenciával rendelkezem egy amőbánál, így ezek az események már az első két kötet elolvasása után is megragadtak az emlékezetemben! Ha mégsem így lett volna, a jó néhány oldalas összefoglalásod a mű elején rögzítette az ismereteket, teljesen felesleges a "cselekmény" további részében hosszú sorokat áldozni erre. Egyrészt, mert rettentő unalmas, másrészt gyűlölöm, ha hülyének néznek.

Ennek a résznek az érdemleges momentumait 50 oldalban össze lehetett volna foglalni, és a sok felesleges szószaporítást kihagyva hozzácsapni a második könyvhöz. Szerintem jobban jártunk volna vele, én legalább is biztosan. Ez a megbízhatom-e Barronsben feszkózás már kezd untatni, mint ahogy az is, hogy minden pasi iszonyatosan szexi, és természetesen mindenki Kajla bugyijába akar bejutni. A folytatást csak azért fogom elolvasni, mert alapelv, hogy végigolvassuk a sorozatokat, a sokak által zseniálisnak tartott függővég nem hagyott bennem mélyebb nyomot. Inkább elszomorított, hogy egy reményteli sorozat ilyen mélyrepülésbe csapott. „Kár érte, kiváló ügynök volt."

Értékelés: 5/1,5

Olvasásra ajánlom: nem.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Bridget véleménye:

Amikor valamitől sokat vársz, akkor csalódhatsz benne a legjobban – ez egy általános igazság. Én pedig nagyon sokat vártam ettől a kötettől, ez volt a fény a vizsgaidőszaknak nevezett alagutam közepén, ez volt a menekülés a Cat és Bones-tól, ez volt minden reményem. És a nagy várakozásért cserébe nem kaptam semmit.

Visszavonom azt, amit Macről mondtam a korábbiakban. Azt hittem, érettebb lett, felelősségteljesebb, azt hittem, lehet rá számítani, de tévedtem: a „melyik női főszereplő csinál folyton hülyeséget" listámon simán verekszik az első helyért. Ezer példát hozhatnék fel rá, de csak egyet fogok, méghozzá a kedvencemet, a többiért olvasd el a könyvet. Tehát, képzeld magad Mac helyébe. Az a lány – elnézést, nő – vagy, aki megmentheti a világot a csúnya, rossz tündérektől. Nálad van az a fegyver a kettőből, ami képes végezni velük, de te mit csinálsz, mikor azok elözönlik a várost, megtámadnak mindenkit, és jön a világvége? Eszel a csúnyarossz tündérek húsából… Persze, ettől szupererős leszel, de a fegyvered most már rád is életveszélyes, így hát gratulálok, sok értelme volt! Tudod, hogy ledőlnek a világokat elválasztó falak, hogy te vagy az egyetlen, hogy nincs tovább, csak reménykedsz benne, hogy mégis, de nem tudod biztosra, és te nem csinálsz semmit. Igaz, már nem is tudsz, mivel a fegyvered használhatatlanná vált számodra. Gratulálok, Mac, ha jönne a világvége, tuti nem bíznám rád az életem.

Barrons. Most komolyan, mit isteníti őt mindenki ennyire? Helyes? Mondjuk, kinek, mi. Intelligens? Hát, ha az, akkor baromi jól leplezi. De ez még mind semmi ahhoz, hogy egyáltalán ne érdekeljen, mi van vele, vagy micsoda ő: az ő történetéből apró kis morzsákat kapunk csak, mindezt úgy szétszórva, hogy általában el is felejtem, hogy létezik, valamint Moning annyira erőszakosan próbálja belénk tuszkolni a tényt, hogy Barrons egy „seggfej”, hogy már csak ezért sem hiszem el. És ez, hogy Mac folyton mentegeti őt maga előtt, mert dugni akar vele… elég szánalmas.

Amitől falnak tudnék menni az a sok, semmire nem való, elvarratlan szál… valami történik, valami, ami fontosnak van beállítva vagy veszélyesnek vagy ijesztőnek, és utána köteteken keresztül nem is történik semmi azzal kapcsolatban, csak rángatjuk magunk után fejezetről fejezetre! Elképesztő, Moning milyen jól fossa a szót a semmiről több száz oldalon keresztül, hogy aztán a végén még egyszer megkavarja a karamellás vödröt(!), és megvegyük a következő könyvet, hogy végre már legyen valami, de aztán megint jön az arcon ütés, és rájövünk, hogy három ezer forint ment a levesbe – újra.

És mindezek mellett Moning folyamatosan ismétli önmagát, egy-egy jelenetet, vagy mondatot szó szerint olvashattunk tőle már egy vagy két résszel hamarabb, ami így, hogy eléggé egymás után olvasom őket, különösen azt az érzést kelti bennem, hogy ötévesként kezel.

Sajnálom, de amennyire bizakodó voltam, annyira nagy az elégedetlenségem, és az élmény, amit a Tündérkrónikák nyújt, az kötetről kötetre egyre rosszabb (nem, komolyan, még a gruppen szex sem tetszett benne a végén, egy Romana jobban átadja a dolgot…).

 Ja, és észrevettétek már, hogy Írországban nem létezik ronda pasi?

Értékelés: 2/5

Olvasásra ajánlom: Most már ne add fel, ha kaparod is a falat, de várd ki velem, mi lesz ebből! Ha eddig tetszett, akkor most is fog.

Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén. Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni.

Egyetlen rövid hónap alatt sikerül a város minden mágikus erővel bíró lényének a tyúkszemére lépnie. Egyre több veszély leselkedik rá, de szerencséjére Barrons mindig kéznél van, hogy kimentse ellenségei karmaiból.
Csak egy kivétel van: V’lane, a halált hozó szextündér, aki olyan intenzív szexuális vágyat kelt Macben, hogy a puszta látására a lány vetkőzni kezd.
És V’lane többnyire váratlanul tűnik fel Mac közelében. Ahogy most is.

Egy meztelen tündérherceg láttán minden más férfi örökre háttérbe szorul.

Vajon hol lehet most Barrons? Képes-e mégis legyőzni a veszedelmes szextündér vonzerejét és mesterkedését, s megmenteni a lányt a halálos ölelésből?

Bridget véleménye:

Nem kellett sokáig noszogatni, és nem is kellett nagyon erőt vennem magamon, hogy folytassam Mac és Barrons történetét, habár mint az előző kritikámban említettem, először nem ragadott magával teljesen a sztori, de összességében tetszett. Így mentem is a Könyvudvarba (ez a reklám helye) a második részért (Álom és valóság), hogy Jeanne-nal ezt is minél hamarabb olvashassuk (na meg azért, mert el akartam odázni a Cat és Bonest…).

Mac unalmas kisvárosi életét végleg maga mögött hagyta, mikor betette a lábát az írek földjére, azóta ugyanis nincs megállás, folyton történik vele valami. Az első részben tudta meg, hogy ki is ő valójában, hogy nem csak az a világ létezik, amelyről eddig tudott, hanem egy másik, sokkal sötétebb és veszélyesebb is, ahol az élet nem mindig fenékig tejfel, sőt! Olyannyira nem, hogy minden nap történik vele valami, ami fenekestül forgatja fel a terveit, elképzeléseit, mindig akad egy gonosz figura, akivel ujjat kell húznia azért, hogy megbosszulja a nővére halálát, és megmentse a világot, és persze ezt a másik fél sem hagyja szó nélkül. Így keveredik folyton bajba önmaga, vagy Barrons miatt hősnőnk, ami nem egyszer majdnem az életébe is kerül.

Ezekkel az elemekkel azonban már az első kötetben is találkozhattunk, miben különbözik akkor a második? Sokkal sötétebb hangulatú, borúsabb az egész történet (igen, még lehetett fokozni), viszont kapunk új karaktereket, akik visznek egy kis színt ebbe a morcos, tündérek által lassan elfoglalni látszó világba – én már alig várom, hogy megtudjuk, mi velük az írónő terve.

Kaptunk azonban még több tündért is, akiktől irtózhatunk, és akikkel főhősünknek naponta szembe kell néznie, sőt, kaptunk tündérhús-evő féltündéreket is, amik nálam már jóval átlépik a gusztustalanság határát – néha el is gondolkodom, hogyan lehet egy nőnek ennyire sötét képzelete, mint Moningnak. Habár hatalmas Írország rajongó vagyok, de nem ez az a könyv, amelyik kedvet csinál az olvasónak ahhoz, hogy odalátogasson, hiszen csak a sötét oldalát látjuk: megállás nélkül szakadó eső, kietlen sikátorok; még jó, hogy a valóságban nincsenek tündérek, mert nagy ívben kerülném el azt a helyet, nemhogy tervezgetném az odautat...

És még valami, amit nem hagyhatunk szó nélkül: Mac jellemének fejlődése, személyiségének átalakulása fontos szerepet kap a kötetben, és nem csak a sötét tündérek legfőbb ereklyéjét tudja majd ezáltal megtalálni, de Barrons-szal való kapcsolata is megváltozik. Az amerikai naiv, gondtalan kislány kezd egyenrangúbb szerephez jutni, és egyszer már majdnem eljutnak odáig is, hogy feszültségüket egy dühös, vad szexszel vezessék le, csak megjelenik a Nagyúr… mindenesetre kíváncsi vagyok, meddig kell még várnom erre a bizonyos szexre (ne, légyszi ne mondjátok meg akkor sem, ha ti már olvastátok :-) ). És persze, hogy megtudjuk végre, mi is Jerciho Barrons valójában. Gondolom, ez sem következik be túl hamar. :D

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 4/5

Jeanne véleménye:

Kedves Mari!

Tudom, legutóbb azt írtam, nem leszünk öribarik, s ez talán rosszul eshetett neked. A második részt olvasva már-már meggondoltam magam, de akkor jöttél megint a petúniákkal és kicsit újra megharagudtam rád. Ha az első részben nem tudatosítottad volna eléggé, hogy Kajla déli neveltetést kapott – ott pedig a "csinos lányoknak nincs mocskos szájuk", helyette petúniának hívják a segget, karamellás vödörnek a szart, békának a baszd meget –, akkor most megtetted újra, én pedig hisztérikusan felnevettem. Most komolyan, Mari, mi szükség volt erre? Miért kellett ez a karamellás vödör már megint?

Esküszöm, majdnem szerettem ezt a könyvet, de akkor fogod magad, és agyonbékázod ilyen hülyeségekkel a pozitív élményeimet, és marad helyette a keserű szájíz, meg a kétség, hogy akarom-e a folytatást. Az sem lett volna gond, ha egy kicsit kevesebbet sugallod, hogy Malluce talán mégsem halt meg. Akkor talán elgondolkodhattam volna rajta, hogy ki lehet a csuklyás a sikátorban, de így még ezt a lehetőséget is elvetted tőlem. Aztán ott volt még örök kedvencem,  WLan, a "halált hozó szextündér" – újabb hisztérikus nevetés –, akinek a fülszöveg szerint fontos szerep jut, de valójában simán elhagyhattad volna. Gondold el, Mari, hány nőt tettél örökké elégedetlenné az életben! Kajlának orgazmusa lett annyitól, hogy WLan társaságában hasra fordult a homokos tengerparton, míg mások pöröghetnek kedvesük jelenlétében fel-alá, mint ribanc a retiküllel, nem fog történni semmi. Hány férfit döntesz majd alkoholizmusba amiatt a lenéző mondat miatt, hogy  "Nem vagy egy WLan!"?

Mielőtt azt hinnéd, csak a rosszat látom meg a munkádban, elmondom, hogy egyes részek kifejezetten tetszettek. Az akciójeleneteid egyre jobbak, végre több a feszültség, az izgalom, amit az első részből hiányoltam. Örülök, hogy hagytál pár elvarratlan szálat, és nem erőlteted a romantikát Barrons és Kajla között. Igazából én azért drukkolok, hogy ne jöjjenek össze soha, de sejtem, hogy ez a kívánságom nem teljesül. A könyv második fele  – onnantól, hogy Kajla visszatért a kis kiruccanásából – szinte teljesen hibátlan volt, úgy olvastam végig, hogy eszembe sem jutott letenni.
Látod, egész jó író vagy te, ha megerőlteted magad, még azt is elérted nálam, hogy kíváncsi legyek a folytatásra.

Szóval hamarosan újra találkozunk, addig a petúniamentes folytatásban bízva maradok tisztelettel:

                                                                                                            Jeanne

Értékelés: 5/3,5

Olvasásra ajánlom: igen

MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.

A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.

A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre fi gyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.

Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.

Bridget véleménye:

A sokat emlegetett, és még annál is többet dicsért Tündérkrónikák sorozat végre a Green lányok hosszú listáján is sorra került – kíváncsiak voltunk, miért is kedvelitek annyian, a könyv méltán tett-e szert ekkora hírnévre. Megevett lassan a fene: Barrons tényleg olyan jó pasi, mint mondják? Újabb guilty pleasure?

Miután megvettem a könyvet még egy jó darabig nem nyithattam ki, tudtam, hogy ha elkezdem, akkor nem bírom majd letenni: vagy azért, mert annyira jó, vagy azért, mert olyan rossz, hogy alig várom, hogy Jeanne is elolvassa, és utána minél hamarabb kikerülhessen a blogra a véleményem. Nos, minden Moning és Barrons rajongónak üzenem megnyugtatásul: nem utóbbi történt.

Ugyanakkor már most közlöm, hogy engem a Keserű ébredés még nem győzött meg teljesen.

Mivel egy sorozat első kötetéről van szó, nem kell meglepődnünk azon, hogy most bontakozik ki előttünk a történet, a karakterek személyisége, viselkedése is idegen még nekünk, az elénk tárt világ furcsaságaival meg kell barátkoznunk. S habár Moning bevet minden jó írói fogást, könnyed stílusa, egyszerű fogalmazásmódja, a történetbe bevitt csavarok miatt a könyv igenis olvasatja magát (én egy nap alatt végeztem vele), azért bőven akadtak dolgok benne, amik valahogy még nagyon távol állnak tőlem. Viszont senki kedvét nem akarom elvenni, és mivel alapvetően érdekesnek ítéltem meg a tündérek és Mac világát, természetesen adok esélyt a sorozatnak, olyannyira, hogy már a második könyvet is elkezdem, amint befejeztem ezt a postot.

Spoilerezni nem szeretnék, azért mégis kiemelnék pár számomra fontos dolgot. Az első: az előzetes ismeretim alapján Macet rosszabbnak képzeltem el (idegesítő, hülye p**ának, tudjátok, olyannak, mint amilyen az Alkonyat Bellája, vagy Grace a Fekete bárányból), üdítő jelenség végre egy olyan hősnő fejében lenni, aki habár olykor fejjel megy a falnak, és okoz is ezzel egy-két galibát, alapvetően tud gondolkodni. Nagyon közel éreztem magamhoz azokat az érzelmeket, amiken átmegy a testvére meggyilkolása miatt, és amiatt, amilyen világba csöppen váratlanul, és fenekestül felfordul az élete.

És persze Barrons. Ő az, aki a könyv második legfontosabb szereplője, a sorozat rajongóinak imádottja, aki nálam még nincs a top listás pasik között eddigi olvasmányaim alapján, de látom benne a potenciált. A jó alapanyag megvan hozzá: fantasztikus külső, titokzatosság, intelligencia, a különleges képessége, hogy mindig jókor bukkanjon fel jó helyen, magabiztosság, arrogancia… Szinte érzem, hogy a második könyvben végleg meggyőz engem róla, hogy kell nekem.

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Glosszárium Jeanne naplójából:

KAJLA:  MacKayla Lane
SZÉLI: Seelie
UNDI: Unseelie
WLAN: V'lane, a halált hozó szextündér (muhaha)
SZIR-SZAR: Sinsar Dubh

Tudom, tudom, egy megkeseredett vén hülye vagyok, aki folyton csak fanyalog, de képtelen vagyok osztozni az elragadtatásban, ami ezt a könyvet övezi. Nem rossz, sőt, az utóbbi idők olvasmányai közül talán ez tetszett a legjobban, de...

MacKayla Lane, meg Jericho Barrons? Most komolyan? Moning minden bizonnyal summa cum laude végezte a hogyan adjunk idióta neveket a karaktereinknek tanfolyamot, a két központi szereplő legalábbis ezt igazolja. Mindenesetre nem csodálom, hogy egyikük sem hívatja magát a saját keresztnevén: Kajla a Macet erőltetné, míg Barronst szinte folyamatosan csak a vezetéknevén említik.

Sajnos Kajlának nem a neve a legidegesítőbb. Valamiért az ilyen "lányközpontú" történetek szerzői mindenáron  – már-már kényszeresen – meg akarnak győzni bennünket valamiről. Bella Swan folyton azt hangoztatta, hogy ő mennyire hétköznapi, átlagos lány, Kajla meg mindenáron a buta szőke sztereotípia ellen harcol olyan komoly észérvekkel, mint a "rózsaszínre van festve a körmöm, de azért okos vagyok". Aha. Engem nem sikerült meggyőznie a birtokában lévő szellemi potenciálról, de amíg nem akar agysebész lenni, végül is mindegy. Ja, hogy neki kell megmenteni a világot? Akkor azért kevésbé rózsás a helyzet.

Az alapsztori egyébként tetszett, a hangulat is kellően nyomasztóra sikeredett: passzolt a testvére gyilkosát kereső lány lelkivilágához, aki a provinciális életéből hirtelen belecsöppen a Szélik (szép tündérek) és Undik (csúnya, gonosz tündérek) világába. Egyetlen kulcsa a megoldáshoz, ha megtalálja a Szir-szart, a Szélik szent könyvét, ebben a küldetésben pedig Barrons segít neki.
Mindez jó is lehetne, Moninggal mégsem leszünk öribarik, attól tartok. Érthetetlen számomra, hogy az, aki ilyen zseniálisan kitalálta az árnyakat, O'Bannion megölését, a Szürke Ember figuráját, az miért csapja agyon az egészet a "halált hozó szextündérrel". Számomra WLan egyértelműen a vicc kategóriába tartozott, sőt az, ahogy Moning a szexualitás témakörét kezeli, nevetséges volt. Ha egy huszonéves lány nem képes feldolgozni, hogy a szülei szeretik egymást, és le is fekszenek egymással (pfujj), az meg is érdemli, hogy egy zsúfolt múzeum előtt térdre kényszerítse WLan.

Barrons engem egyelőre nem győzött meg, kíváncsian várom, mit mutat majd a továbbiakban.

Még egy kötekedés a végére: talán a legnagyobb ellenérzést a tördelés váltotta ki belőlem. Az lapmérethez képest a betűméretet nagynak, az alsó és a külső margókat viszont aránytalanul kicsinek találtam. Az ujjam belelógott a szövegbe, ez pedig számomra sokat levont az olvasásélményből. A törzsszöveghez is a glosszáriumban használt betűméretet kellett volna alkalmazni szerintem... csak akkor nem lett volna 300 oldalas a könyv.

Értékelés: 5/3.

Olvasásra ajánlom: igen.

Elizabeth napközben olyan, mint a legtöbb New York-i nő: nyilvánosság előtti élete zökkenőmentesen, érdektelenül zajlik.
Estétől reggelig azonban egy másik világban él: egy férfi játékszereként, boldogan vállalt keserédes rabszolgasorsban, hol gyötört, hol kényeztetett, akarat nélküli lényként, az erotika és a szexualitás egyszer langyosan simogató, másszor izzóan perzselő légkörében…
„A könyvet olvasva oldalról oldalra erősödik bennünk az érzés, hogy itt nem elképzelt, hanem percről percre átélt élményekről mesél nekünk valaki…” – írja a Newsweek.
És valóban: igazi naplót, igazi napló alapján készült művet tart kezében az olvasó, az egyik legerotikusabb, legszebben megírt szerelmi történetet, amely nő tolla alól valaha is kikerült.

Bridget véleménye:

A szürke ötven árnyalata óta a könyvesboltok polcai hemzsegnek a túlfűtött erotikát tartalmazó könyvektől, melyekről ki-ki maga dönti el, tényleg annyira izgalmasak és szexik, mint amilyennek beharangozzák őket. Mi ezt már korábban kiveséztük, ez a mai poszt nem önmagunk ismétlése lesz, hanem egyfajta emlékeztető/ajánló. Ugyanis, mi ismerünk egy könyvet (igazából Jeanne-nak jutott eszébe A szürke ötven… kapcsán, így jutott el hozzám), amely hasonló témájú, valaha, nem is olyan sok évvel ezelőtt hatalmas sikernek örvendett (a történelem ismétli önmagát?), és még film is készült belőle. Igen, ez a 9 és ½ hét.

Az alapszituáció ismerős lesz: adott egy fiatal nő, belebotlik egy titokzatos, ámde nagyon jóképű férfiba, akiről fokozatosan derülnek ki fura – vagy inkább a normálistól nagyon is eltérő – szexuális szokásai. Mondhatnátok, hogy minek is olvassátok el akkor? A válasz egyszerű: mert sokkal, de sokkal jobb, mint az, amiket már olvastatok.

A könyv mindössze 90 oldal, igazán vékonyka, és még kis alakú is (és őszintén remélem, hogy még fellelhető antikváriumokban, vagy a szüleitek polcán – igen, tuti olvasták), de mégis többet ér, mint E. L. James ezer oldala.

A 9 és ½ hét tényleg egy beteg embert, egy beteg kapcsolatot mutat meg nekünk. A könyv egész hangulata ennek megfelelően kissé depresszív, és mivel az írónő saját, valóban átélt gondolatait olvashatjuk papíron, kicsit kaotikusak is a sorok, de ettől csak még jobban át tudjuk érezni az a kettősséget, ami benne is tombolt: szeretem ezt a férfit, élvezem, amit csinálunk, de ez nem normális, basszus! Azonban az olvasást nem könnyíti meg az időben ide-oda ugrálás, ergo ne tévesszen meg titeket a könyv rövidsége, jó pár órára le tudja foglalni az olvasót.

Nem fogom elárulni, hogy végződik a történetük - szerintem úgy zárul, ahogy annak lennie kell, és számomra ez a zárás nagyon pozitív (igazán jó sztorikat tényleg csak az élet tud írni). Nagyon szerettem azt is, hogy mivel nem kitalált szereplőkről van szó, ennek megfelelően az írónő keze sem lódult meg, mikor a főhősnőnek az ostobaságot osztogatta, tehát ha ti azokat a könyveket szeretitek, ahol a főszereplők nem tudnak gondolkodni, akkor egyértelműen nem nektek való ez az olvasmány. Azt is tökéletesen meg tudtam érteni, mit szeret Elizabeth a férfiban, mi vonzza annyira, és mi az, ami miatt egyszersmind távol is akarja magát tartani tőle – plusz egy pont a könyv mellett.

Még egy: a filmet valószínűleg sokan ismeritek, legalábbis egy bizonyos jelenetet belőle. Aki még nem látta, annak nagyon tudom ajánlani, habár nem adja vissza a könyv érzelmi értékét, sokkal, de sokkal lájtosabb, mint az eredeti történet. Egyébként a főszereplőket olyan neves színészek alakítják, mint Kim Basinger, és Mickey Rourke (itt egy személyes megjegyzés még: számomra Mickey Rourke megmaradt olyannak, mint ebben a filmben volt, egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a Vasember 2-ben is ő van!). Íme, az a híres-hírhedt jelenet:

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Nem tegnap történt, amikor elcsentem ezt a könyvet nagynéném polcáról, majd éjszaka a takaró alatt faltam a lapokat, nehogy lebukjak vele. Fiatal voltam még és rettenetesen kíváncsi, mitől is lehet olyan nagy szám ez a történet, és miért volt korhatáros a belőle készült film, amely után a Bigott Amerikai Szűzlányok /BASz/ nevű okkultista szervezet tagjai megátkozták a szemtelenül jóképű Mickey Rourke-ot, hogy így nézzen ki:

Nos, nem emlékszem már, mire számított a Büszkeség és balítéleten szocializálódott ifjonti lelkem, de arra semmi esetre sem, amit kaptam. A fülszöveg ajánlásával ellentétben nem ez a "legszebben megírt szerelmi történetet, amely nő tolla alól valaha is kikerült", viszont mindenképpen impresszív és elgondolkodtató sztori. Bár a szexualitás központi szerepet kap a cselekményben, engem mégis az események lélektani oldala fogott meg leginkább. Az az őrlődés, ami valóban átérezhető a sorokból; hogy a szerzőnek nem az a legnagyobb gondja, hogy milyen a dugás utáni haja, hanem hitelesen leírja a vívódásait. A kettősség, a se veled-se nélküled viszony kézzel fogható bemutatása arra késztetett, hogy "egy szuszra" végezzek vele, utána pedig még sokáig gondolkodjak a fejemben zsongó kérdéseken.

A konfliktusok és karakterábrázolások hitelesek, olvasás közben szinte az orromban éreztem a bőrcipő illatát, láttam magam előtt John Grey mosolyát. Minden hibája és perverziója ellenére szerethető karakter volt számomra, próbáltam megérteni, mi motiválja, és el akartam hinni, hogy kettejük kapcsolatának lehet jövője.
Ugyanezt éreztem a könyvvel kapcsolatban is: bár a történetvezetés néhol zavarosnak tűnt, és nem egy világirodalmi remekművel van dolgunk, én szerettem.

Nem titok, a Szürke kapcsán kapartuk most elő ezt a könyvet, hogy lássátok, van élet a gésa golyókon, a bivalyvér színű ülőgarnitúrán és a szürke nyakkendőn túl. Kedves olvasók, ha van lehetőségetek, olvassátok el ezt a rövid kis önvallomást is. Komolyan kíváncsi lennék, hogy az adott témában ki melyik művet tartaná jobbnak/szórakoztatóbbnak/érdekesebbnek.


Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Amikor Grace úgy döntött, hogy Daniel szerelmét választja, akaratlanul is kiszolgáltatta bátyját, Jude-ot a farkasnak. Grace mindenre hajlandó, hogy bátyját megtalálja, még arra is, hogy egy jóképű idegennel összefogjon, aki megígéri, hogy segít neki. De ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, úgy éled fel Grace-ben a farkas, és kapcsolata Daniellel egyre inkább széthullik.

 

Bridget véleménye:

Tékozló fiú. Veszélyes szerelem. Halálos titok. Grace Divine a helyi lelkész lánya mindig is tudta, hogy valami rettenetes történt azon az éjszakán, mikor Daniel Kalbi eltűnt, bátyja, Jude pedig vérbe fagyva tért haza. Most, hogy Daniel visszajött, Grace-nek választania kell iránta érzett növekvő vonzalma és bátyjához való hűsége között. Ahogy Grace közelebb kerül Danielhez, megtudja az igazságot arról a rejtélyes éjszakáról és arról, hogyan mentse meg szeretteit, ám ezért talán legféltettebb kincsével kell fizetnie: a lelki üdvével.

Jeanne véleménye:

Olyan régen olvastam már vérfarkasos könyvet, ráadásul a téma is unikumnak számít, gondoltam hiánypótlásként elolvasom Bree Despain sorozatkezdő kötetét, a Fekete bárányt. Na jó, a korábbi értékeléseimből kiderül, hogy egyáltalán nem áll hozzám közel a téma, így eleve fanyalogva vágtam bele az olvasásba, és nem mondhatnám, hogy pozitív élménnyel fejeztem be.
Bátran kijelenthetem, mind közül ez a leggagyibb farkasos sztori, amit eddig olvastam. Adott egy lány, akinek az apja lelkész, az anyja meg szimplán csak hülye, aki ollóval vagdossa a szőnyeg rojtjait egyforma hosszúságúra. Ezek után talán senki sem lepődik meg azon, hogy főhősnőnk, Grace Devine (igen, valóban Isteni Kegyelem a neve) is rendelkezik némi defektussal. Mit neki globális felmelegedés, éhező afrikai gyerekek, a legnagyobb gondja az, hogy öreg a kocsijuk és a szülei nem vettek neki mobilt. Ok, elismerem, ez utóbbi tényleg felér egy világégéssel, már a dinoszauruszok is a mobiltelefon hiányába pusztultak bele (bizonyítottan öngyilkosok lettek miatta), szóval abszolút megértem a folytonos picsogást.
Mellé jön a tékozló fiú, Daniel, akinek legfontosabb ismérve, hogy olyan a szeme, mint a sársüti. Nyilván őrülten szeretik egymást, bár nem derül ki számomra, hogy az érzések miből fakadnak. Mindegy, lépjünk ezen tovább, hál' Istennek ezek ketten szeretnek szenvedni, megfelelően ki is töltik vele az oldalakat. Ha valaki bírja ezt a küszködést, az könnyen felül tud emelkedni azon, hogy közben sokáig nem is történik semmi, ráadásul még a szerző is teljesen hülyének nézi. Bree Despain kényszeresen szájba rág mindent, mintha egy ötévessel szeretné megértetni a cselekményt (ezúton kérek elnézést minden ötévestől), ráadásul egy fejezetet sem képes homogén módon megírni, mindenképpen széttördeli azokat egy-két hely- vagy időmegjelöléssel.
Rövidre zárva: Daniel vérfarkas, aki megharapta Grace bátyját, Jude-ot, majd Jude megharapta Grace-t. Grace az igaz szerelem nevében leszúrja Danielt, így Sársüti kigyógyul a szőrmekórságból, míg a lányból várhatóan farkas lesz a következő részben (Hol is volt már ilyen? Csak nem a Shiverben?) Látjátok, el sem kell már olvasni a folytatást!

Értékelés: 5/2.
Olvasásra ajánlom: nem kifejezetten.

Bridget véleménye:

Vannak könyvek, sorozatok, filmek, melyeknek a sztorija úgy jó, ahogy van, önmagukban alkotnak maradandó, kellemes élményt, olyat, melyhez akár később is szívesen visszanyúlunk. És van A fekete bárány. Amely tipikus esete a sok különálló jó történet összemixelésének – nem kell túl nagy kreativitás hozzá, kicsit belekapunk ebbe-abba, kivesszük a kedvenc jeleneteinket, összegyúrjuk úgy, hogy logikailag minimálisan stimmeljen, és tádáááám, már van is egy kiadott könyvünk.
Ami persze, a fent említett egyértelmű okok miatt eléggé megosztja az olvasók véleményét, mint ahogy én sem tudtam gondtalanul élvezni, de mégsem mondanám egyértelműen negatív élménynek. Hiszen a könyv nem adott sem többet, sem kevesebbet, mint amilyet a legtöbb fiction, amelyet a 13-15 (nagyon max. 18) éves korosztálynak szántak.
Volt itt minden: a Hetedik mennyországból megismert vallásos család, melyet személy szerint eleinte nagyon kedveltem, buta főhősnő, gyerekkori szerelem, vérfarkasok, nem sok izgalom, még kevesebb igazi történés, szerelmi háromszög hosszú oldalakon keresztül.
Mégsem bántam meg, hogy elolvastam – pár óra alatt végeztem vele, egy hideg őszi estén a takaróba burkolózva tökéletesen eltelt vele az idő, olyannyira, hogy utána, a második részt is hamar kivégeztem.
Amit nem értek: sokan dicsérik a borítót… hát komolyan emberek, mi szép rajta? Még, ha a lábak lennének a gyengéim, sem hiszem, hogy tetszene a hulla fehér, göcsörtös pálcikaláb… most komolyan? És mindkét rész borítóján? Mondjátok, hogy a harmadikon nem ez lesz, please!
A cselekményről, és a szereplőkről most nem szeretnék sokat írni, inkább olvassátok el, merthogy a rövid értékelésem a következő:

Pont: 5/3.
Olvasásra ajánlom: igen

Calla Tor, a félig ember, félig farkas tizenéves lány sorsa szinte a születésekor megpecsételődött: miután befejezi az iskolát, Ren Laroche, a szívtipró vérfarkas társa lesz. Alig néhány héttel a kitűzött esküvő előtt azonban Calla, az Őrzők törvényeit áthágva, megmenti egy kiránduló fiatalember életét. És Shay Doran ellenállhatatlanul vonzza őt... A lány kételkedni kezd kijelölt sorsában, és egész addigi életének értelmében. Ugyanakkor azt is tudja, ha a szívére hallgat, elveszíthet mindent. Még az életét is. Megéri-e a tiltott szerelem a legnagyobb áldozatot?

Bridget véleménye:

Amikor először olvastam a könyvről, kicsit kétkedve tekintettem rá: újabb alakváltós könyv, még egy szerelmi háromszög – kell ez nekem? Aztán olvasás közben nagyon sok csalódás ért, mind pozitív, mind negatív értelemben, de összességében mégis sikerült úgy letennem a könyvet, hogy el akarjam olvasni a folytatásokat is.
Amit szerettem:
Tetszett a történet, könnyen olvasatta magát, túl sok minden ugyan nem történt benne, vagy túl sokkoló dolgok, de azért legalább nem olyan volt, amit már láttunk máshol, nem volt lerágott csont az egész. Teljesen egyediek voltak a karakterek, sokukat könnyen megszerettem, és soknál elérte az írónő a szándékát, és sikerült megutáltatnia velem őket. Az alakváltón kívül szerepeltett többi lény is újdonság volt számomra, ezért az alaphangulatom egészen jó volt olvasás közben. Különösen tetszett, hogy a farkasok nem érzik tehernek az alakváltást, tetszett a falka hierarchiája, és érdekesek voltak a párválasztási szokásaik és törvényeik. Calla egyéniségével is jó darabig tökéletesen elvoltam, jó alfa, jó testvér, kicsit dacos, makacs tinilány, mint általában a korabéliek, de bár ez lett volna vele a legnagyobb baj… viszont nem ez volt, hanem az, hogy egyáltalán elgondolkodott azon, hogy ne Rennel járjon.
Mert Ren az végre egy valamire való srác, magabiztos, kicsit öntelt is, de vág az esze, szereti és védelmezi a falkáját, és nem utolsó sorban baromi szexi. Ezek után nem is értem, hogy jöhetett képbe Shay…

Amit nem szerettem:
…aki ugyan kulcsfigura (hehe) a történetünkben, de a személyisége nem túl érdekes, semmi izgalommal nem jár a feltűnése, sőt, inkább bosszantó, ahogy ráerőlteti magát Callara és a többiekre. Köztük egyáltalán nem éreztem a szikrákat, nem úgy, mint Ren és Calla között, kettejük közös jelenetei vittek egy kis színt a sztoriba, ha már Shayjel ugyanez nem sikerült. Sőt, Calla első csókja olyan szánalmasra sikeredett, hogy nem is értem, miért nem járt utána hónapokig pszichológiai tanácsadásra.
Ebből gondolhatjátok, mennyire idegesített a szerelmi háromszög, főleg, hogy igazából Shay nem ért annyit, hogy Calla ezt csinálja Rennel. Kezeket fel, aki Shay rajongó lett, létezik ilyen egyáltalán?

Értékelés: 5/3
Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Töredelmesen bevallom, miattam késett az újabb poszt, mert egyszerűen képtelen voltam haladni a Nightshade-del. Csak becsületből fejeztem be végül, nem akartam új könyvhöz kezdeni, míg végére nem értem ennek a négy hónapja tartó rémálomnak.
Minden igyekezetem ellenére képtelen voltam befogadni a világot, amit az írónő tárt elénk. Biztos bennem van a hiba, de sok más egyéb mellett nehezen tudtam akceptálni, hogy alakváltó főhősnőnk képes volt farkas testből habos estélyibe transzformálódni. Persze korántsem ez volt a legnagyobb gondom Callával, és a történettel, sokkal idegesítőbb volt a "szerelmi háromszög", ami a történet egyik alappillérét képezte. Őszintén szólva sajnálom szegény lányt, hogy egyetlen valamire való srác sem akadt a környezetében csak a halvérű, könyvmoly szőke (Indiana Jones reinkarnációja), meg a k*rógép, ösztönlény barna. Ha nekem is a két díszpéldány közül kellett volna választani, valószínűleg világgá megyek, és nagy ívben teszek a falkára meg a kötelességre. Nos, a mi Callánk nem tette meg ezt az egyetlen ésszerű lépést, inkább belekezdett, a csókolj meg-ne csókolj meg parádéba, amiről Puzsér Róbert egyik nagybecsű írása jut eszembe (18+ tartalom). Aztán jó néhány oldalnyi "feszült" várakozás után persze lesz csók is:

Értékelés: 5/2
Olvasásra ajánlom: nem.