Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad. A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte. De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge.

Bridget véleménye:

Nem kertelek – nem tetszett. Persze, mondhatjátok, hogy első könyves az írónő, ráadásul magyar is, és én ezt mind figyelemben tartottam, mikor olvastam, ezért is voltam hajlandó befejezni. Igen, ennyire nem tetszett.

Tudom, hogy a történetet Viki élete ihlette, de valahogy hozzám nem került közel az egész. Fogalmam sincs, hogy azért, mert már maga a cselekmény sem nyűgözött le, mint ahogy a szereplők (sem a fő, sem a mellék), sem a nagy szerelem, amiről olvashattunk, sem az érzelmek, amiket megpróbált nekünk átadni az írónő. Arról nem is beszélve, hogy nekem az E/2-es elbeszélés annyira nem jött be, hogy a hideg ráz a gondolatától most is.

Igazából belemehetnék pontosan a részletekbe, hogy mely részek voltak azok, ahol le akartam tenni a könyvet, és melyeknél hívtam fel Jeanne-t, hogy „Én ezzel a könyvvel sosem végzek, légyszi ne várj rá, olvass mást!”, de nem teszem. Egy dolgot emelnék ki csak, amit nem értettem. Van a jó fej, öreg tanár úr, akinek férfi főhősünk a kedvence. Utóbbi, mikor meséli az életét, azt mondja, azért nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, mert nem volt megfelelő ismeretségi köre hozzá, de mikor öngyilkos akar lenni, és arról van szó, hogy adják ki élete történetét, a tanár úr egyből ugrik, és segít neki kiadatni etc. Akkor most, hogy is állunk? Eleinte miért nem kérték meg őt? Vagy a tanár nem is olyan rendes, csak azután segít, hogy bajba került a kedvenc diák? Vagy én vagyok ennyire szőrszálhasogató, hogy a legkisebb ellentmondás is kiakasztott? Lehet ez is, annyira…. nem szerettem ezt a könyvet, már az első soroktól sem.

Sajnálom, tényleg igyekeztem megszeretni, de nem ment.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

Ugyanitt: Zakály Viktória – Szívritmuszavar c. könyvem eladó, érdeklődni kommentben vagy üzenetben lehet (budapesti átvétellel).

Jeanne véleménye:

Valamikor év elején találkoztam a Szívritmuszavarral, de csak most jutott időm arra, hogy megírjam a véleményem róla, így részemről nem lesz túl részletes a poszt. Tulajdonképpen egyetlen kérdésbe sűrítve így hangozhatna:

Ezt a történetet komolyan képesek voltak könyvként kiadni?

Sokat háborogtam ezen, mert szerintem sem a szerző, sem a cselekmény nem érett meg arra, hogy ilyen formában manifesztálódjon. Mert miről is van szó? Adott egy első könyves magyar szerző, aki ír egy szívbe markoló szerelmi történetet, ráadásul teljesen egyedi perspektívában, amitől mindenki telesírja majd a párnáját. Hatásmechanizmusa abban rejlene, hogy a történet hősnője – aki pont olyan hétköznapi, mint te vagy – találkozik a Soha Be Nem Teljesülő Nagy Szerelemmel, ami remek témaválasztás, hiszen 14-től 99-ig biztos minden nőnemű lénynek volt ilyen az életében. Az olvasótábor így már adott, látom magam előtt, ahogy nők tucatjai sóhajtoznak a kanapén, mert ők is éppen ilyen érzelmes pillantásokat váltottak a saját SBNTNSZ-ükkel, pont ilyen e-maileket kaptak, és ugyanígy csináltak hülyét magukból/belőlük.

Nincs is ezzel semmi baj, az én életemben is volt ilyen, velem is feltörölték a padlót, sóhajtoztam a kanapén ülve én is. Egy darabig. Aztán kezdett az egész veszettül idegesíteni, mert a könyvben tulajdonképpen nem történik semmi.

Lehetett volna az alaptörténetből egy megindító novellát kerekíteni, de azért, hogy könyv legyen belőle, kár volt akár egy fát is kivágni. (Hát még szegény könyvkötőknek bajlódni a nyomdában – legalább őket megkímélhették volna!) Számomra egy idő után nem jelentett többet, mint egy mártírkomplexussal megáldott, érzelmileg a tinédzserkorban ragadt lány nyári táboros élménybeszámolóját. Hiányzott belőle minden, ami egy kicsit is növelte volna az irodalmi értékét a szememben: nincs benne különösebb stilisztikai bravúr, és a Facebook üzenőfalára posztolható közhelyhalmazon kívül magvas gondolatok sem igen akadtak benne. A mű szerkezetében elég erőteljesen eltolódtak az arányok, a szerző jelentéktelen dolgoknak rengeteg oldalt szentelt, amitől vontatottnak éreztem a "cselekményt", többször is erős volt a kísértés arra, hogy előre lapozzak.

Leginkább azért haragszom a szerzőre, mert a hamis illúziót kelt: el akarja hitetni, hogy megéri éveken keresztül őrlődni, reménykedni, dédelgetni magunkban egy álomképet, olvasgatni az e-maileket, miközben elmegy mellettünk az élet – megannyi lehetőség a boldogságra –, s ez az önfeláldozás majd meghozza méltó jutalmát.

A valóság azonban, kedves olvasó, nem ez. Nincs hepiend évek múlva, a SBNTNSZ pont attól válik meghatározóvá, hogy nem teljesül be, nem tudhatod meg, mi lett volna, ha...
SBNTNSZ nem fog horkolni melletted éjszaka, nem kell összeszedegetned utána a szennyest meg a kávés poharakat, cserébe viszont még hosszú évek múlva is összerezzensz, ha meglátod a Tesco húspultjánál a bevásárlókocsit tologatni, és keserédes bizsergést érezhetsz a szíved táján.

A végére még néhány személyes gondolat, ami nem fűződik szorosan a könyvhöz, inkább a szerzőjéhez. Zakály Viktória blogján a Szívritmuszavarhoz kapcsolódó kritikákkal összefüggésben az alábbiakat olvashatjuk.

"Azt szoktam mondani, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz hülye. Ha valaki nem elég érett vagy felkészült még a regényre, ne a könyvet vagy az írót hibáztassa. Mondja azt, neki nem jött be ez a stílus, nem tudta beleélni magát a főhős helyzetébe, nem értette az utalásokat, unalmasnak találta stb."

Köszönöm az írónőnek, hogy szembesített saját hibáimmal. Régen vágytam már arra, hogy valaki ilyen szofisztikált módon lehülyézzen, és felhívja a figyelmemet arra, hogy a hiba az én készülékemben van. Sikerült önkritikát gyakorolnom és megállapítanom, hogy valóban éretlen és felkészületlen vagyok egy ilyen monumentális remekmű – mondhatni irodalmi mérföldkő – befogadására. Talán el kellene mennem Csöngére, hátha fejlődnék e téren valamit...

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem