A félvámpír Catherine Crawfield és élőhalott szerelme, Bones az izgalmakban és véres csatákban bővelkedő évek után némi pihenésre vágyik. Párizsba utaznak, hogy végre gondtalanul élvezhessék egymás társaságát, ám közbeszól a múlt…
Cat egy éjjel lidérces álomból ébred. Egy nagy hatalmú vámpír, Gregor furakszik be az álmaiba, olvas a gondolataiban, s ami a legijesztőbb: azt állítja, Cat az ő felesége, s Bones elrabolta tőle.
A vámpírtörvények rendkívül szigorúak. Ha egy házasság megköttetett, az immár felbonthatatlan. De hogyhogy Cat nem emlékszik semmire? Mi ez a nyomasztó őrület? Gregor hajthatatlan, és semmi sem tántoríthatja el, hogy visszaszerezze, ami az övé…
Őrületes hajsza veszi kezdetét, s persze Cat nem tagadja meg önmagát – jó szándékú, ám gyakran hebehurgya akcióival végveszélybe sodorja mindkettejüket…

 

Jeanne véleménye:

***FIGYELEM, ERŐSEN SPOILERES TARTALOM!***

Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mit fogok Bridgettől kapni ezért, hiszen én voltam az, aki könnyelműen felvetette, hogy olvassuk el ezt a sorozatot. Most itt ülök a negyedik rész befejeztével, próbálok értelmes mondatokat fűzni egymás után, pedig agyam kerekei már kb. a 10. oldalnál ledobták az ékszíjat. Már az előző rész kritikájánál is kifejtettem ellenérzésemet a természetfeletti dolgok túlzott halmozásával kapcsolatban, és ez bizony mostanra sem változott: mert Frostnak megint sikerült összevegyíteni mindent, csak éppen az összetevőkből nem egy isteni tárkonyos raguleves lett, hanem moslék.

Legutóbb azzal hagytuk magunkra hőseinket, hogy összeházasodtak, legyőzték Patrát, aztán boldogan élnek, amíg... meg nem jelenik egy újabb vámpír, aki igényt tart Catre. Gregor persze nem egy mezei vérszívó, hanem igazi mestervámpír, sőt – kapaszkodjatok meg – ÁLOMFOGÓ. Megfog álmodban, aztán egy kocsonyaként reszkető tehetetlen bábként fekszel az ágyában, természetesen meztelenül, mert hát a ruháidat nem képes magához teleportálni. Mikor mindezt elolvastam, egyetlen szó jutott eszembe, a KÍNOS, és ez kísértett végig a továbbiakban.

Frost érezhetően nagyot akart alkotni megint, és a cél érdekében mindenkit beáldozott: Catből – akit amúgy sem bírtam túlzottan – egy végtelenül hisztérikus, irracionális véglény lesz, Bonest gyakorlatilag kasztrálja, egy impotens anyámasszonykatonáját csinál belőle, akinek azt kell bizonygatnia, hogy nem feküdt össze senkivel, és szó nélkül tűri, hogy kedves felesége márványasztalokat törjön szét a fején. Mencheres a szemünk előtt válik nagy tiszteletű mestervámpírból egy képességeit vesztett vén hülyévé, Cat anyjából vámpírt csinálnak – nem is számított erre senki, csak kb. az első rész óta –, szerencsétlen Rodney pedig meghal. Spádéról még a negyedik kötetben is kényszeresen el kell mondani, hogy miről kapta a nevét, hátha olyan hülye az olvasó, hogy nem jegyezte meg eddig. És mikor már azt hiszed, hogy ennél lejjebb nem süllyedhetünk a hülyeség posványába, jön egy magasröptű anya-lánya párbeszéd Cat és Justina között:

– Ne is emlegesd Gregort, vagy…
Elhallgattam, s anyám lebiggyesztette a száját.
– Vagy mi lesz, Catherine?
Tényleg, mi? Elvégre ő az anyám. Sosem fenyegetném azzal, hogy megütöm, megölöm vagy csúnyákat mondok rá. Próbáltam kiagyalni valamit, amivel kellőképpen megijeszthetem anélkül, hogy újra szóba hoznám az Álomfogót.
– Vagy gruppenszex-rajongó leszek – mondtam.

Kínos. Szánalmas. Jutott még eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de az már nem képernyőre való.

Mivel eddig is durván spoilereztem, talán nem gond, ha megemlítem még azt a "megdöbbentő", "zseniális", "lélegzetelállító" fordulatot, hogy Cat végre beadja a derekát, vámpír lesz belőle, amolyan vámpírvért ivó "szuperkülönleges" fajta, aki ezáltal szert tesz azok képességeire, akikből iszik. Welcome, pirokinézis!

A befejezés, a végső párbaj, a nagy dráma annyira gyengére sikeredett, mintha egy általános iskolás fogalmazta volna: a szerző az esemény- és hülyeségcunami után a feszültséget annyival oldotta fel, hogy Gregor párbajsegédje elszólja magát azzal kapcsolatban, hogy csaltak. Ennyi, nem több, mindenki mehet, amerre akar.

Összességében kijelenthetem, hogy számomra ez a rész a sorozat paródiájává nőtte ki magát. Képtelen voltam akár egy percig is komolyan venni, nem tudott kikapcsolni, szórakoztatni, inkább csak bosszantott. Nehezen birkózom meg a gondolattal, hogy lesz még folytatása, és rettegek attól, hogy Frost képes lesz felül- vagy inkább alulmúlni az eddigieket.

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem.

Bridget véleménye:

Cat és Bones története olyasmi, amitől még egy jó ideig nem lesz nyugtom, de ha már az az alapelvünk – és ezt már mondogattuk párszor -, hogy minden sorozatot befejezünk, amit elkezdtünk, akkor ennyi, nincs mit tenni.

Szóval ott tartunk a történetben, hogy félvámpír-vámpír párocskánk megvívta nagy csatáját a gonosz Patrával, végre élvezni próbálják a házas életet, de náluk ez sem egyszerű, ugyanis, mint kiderül Cat már férjhez ment korábban máshoz is (természetesen egy másik szupererős vámpírhoz, aki még Bonesnál is öregebb, és tapasztaltabb és veszedelmesebb), és az első ura visszatér, hogy megszerezhesse őt magának.

Itt vesztettem el az érdeklődésemet.

Nem érdekel még egy ostoba vámpír valami hülye szupererővel, akinek bejön ez a bige, mert egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy azon túl, hogy biológiailag ennyire furán lett összerakva és ez kelt egyfajta kíváncsiságot a jónépben, miért hever mindenki a lába előtt.

Bones – aki még mindig az egyetlen szerethető karakter számomra, bár egyre többet veszít az általam oly kedvelt jelleméből –, Vlad, most ez a Gregor… Oké, tudom, kiderül, hogy ez utóbbi csak ki akarja majd használni Cat jövendőbeli képességét, de akkor is megáll az eszem.

Az általános tendencia sem változott. A legtöbb karakter idegesítő vagy érdektelen, olykor lendítenek valamicskét a sztorin, de az alapszituáció mindig ugyanaz, és ez a séma is untat már, nem tudok mit kezdeni vele: minden happy – valaki bekavar, mert Cat kell neki – Bones és Cat összevesznek – Cat csinál valami hülyeséget – békítőszex – győznek, de nem simán persze, valami kis gubanccal, hogy legyen újabb kötet.

Szánalmas az is, hogy Cat még vámpír sem lehet normálisan, ezt is meg kellett csavarni, de hát valahol értem én Frostot, hogy kell a pénz, kell az oldalszaporítás, meg hát nyilván így is elég sokan rajonganak a sorozatért, szóval valakinek bejön a hülyeségek halmozása a köbön.

Már a könyv felénél éreztem, hogy inkább megyek és felvágom az ereimet egy kiskanállal, talán az, hogy kivérzek, jó kifogás lett volna Jeanne-nak is, hogy ne kelljen végigolvasnom ezt a… khm… Nem tudom, hány kötet van még hátra, de nem is akarom, mert tuti elvenné a kedvem az élettől. Akkor már inkább még egy Tündérkrónikák!

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: ha eddig nem vettük el a kedved, akkor remélem, most sikerült.