Amikor letettem a Fekete bárányt, még nem tudtam, mikor jön ki a folytatása. Igazából pont az a fajta történet volt a szememben, ami nem igényelt második részt, a karakterek, és a cselekmény is olyanok, melyeket egyszer még élvez az olvasó, na de második, vagy akár harmadik alkalommal már nem szívesen esik neki még egyszer.
Aztán megláttam a könyvesboltban, és valahogy minden észérvem ellenére sem tudtam engedni a csábításnak… felkerült a karácsonyi könyvlistára, és mivel a Jézuska intézkedett, szépen el is olvastam még aznap éjjel.
Még mindig nem volt tökéletes, még mindig gyakran volt rossz szájízem olvasás közben, de most már ide veled harmadik rész! (Már azért is, mert Jeanne szerint minden sorozatot be kell fejeznünk. És nagyon remélem, hogy ezzel most nem juttattam eszébe a C&B sokadik részt, amiben ha nem limuzinnal a kezükben repülnek majd a mestervámpírok, akkor tengeralattjáróval - OFF vége.)
Ebben a részben túl sok meglepetés megint nem nagyon éri az olvasót, előkerülnek a fictionökből már jól ismert fogások, de most azért kicsivel jobb stílusban, mint azt az első részben kaptuk. Sikerült felhúznom ugyan magam helyenként, például azon, hogy lehet valaki ennyire rossz anya, mint az Grace-é (oké, írók, ha nem tudtok mit kezdeni a felnőtt karakterekkel, én tök megértem, de azért vannak határok). Vagy kiakadtam rajta, hogy a legtöbb probléma az valójában nem is probléma, mindössze abból ered, hogy az emberek nem hajlandóak beszélni egymással (pedig megsúgom, a kommunikáció az egy olyan alapvető cselekedet, mely sok bajtól megkímél bennünket), és már meg sem lepett, hogy megint bele lett erőltetve a sztoriba egy szerelmi háromszög. Értem én, hogy nincs már fiction anélkül, hogy össze ne vesznénk életünk értelmével, és ezt az időszakot ne használná ki egy harmadik, de nem lehetne, hogy végre ez a szál úgy érjen véget, hogy nincs visszatérés a nagy szerelemhez? Hm? Én kipróbálnék végre egy olyat is. „Nem beszéltél velem? Kavartál egy másikkal? Csezdmegennyireszerettél? Akkor menj utadra!”
És végül a kötet zárása… nademost komolyan! Nem akarok spoilerezni még az eddigieknél is jobban, ezért nem fejtem ki ezt jobban annál, mint hogy: NE MÁR! Ezek után persze, hogy el kell olvasnom a harmadik részt!

Olvasásra ajánlom: igen
Pont: 5/3

Jeanne véleménye:

Eltelt pár hónap, mióta Jude elhagyta az Isteni házat, de a cselekmény különösebb szálakkal nem bővült ez idő alatt. Na jó, talán annyival, hogy Isteniné, miután az összes szőnyegrojtot nyílegyenesre vágta, a konyhapultokba pedig már gödröket sikált, legújabb hobbiként híradókat néz egész nap. Felvételről. Az, hogy van 3 gyereke, akit el kellene látnia, miközben a férje az országot járja, eszébe sem jut. Nem tudom eldönteni, ki nagyobb idióta: a karakter vagy aki megalkotta?

Eközben Grace Daniellel próbálja felszínre hozni a képességeit, közben teret engednek korhatáros képzelgéseiknek, és enyelegnek a csillagok alatt. Persze ők sem hisznek a házasság előtti szex intézményében, feltétlenül el akarják szúrni az életüket egy 17 éves korban kötött esküvővel, hogy 5-6 év múlva rájöjjenek, mekkorát hibáztak, mikor nem a szomszéd Hufnágert választották, de akkorra már késő legyen, mert három gyerek visít az alagsori szuterénlakásban.

Mielőtt erre sor kerülne, azért történik még egy s más, Grace végre kap egy mobilt, amit a templomba nem vihet magával, mert a szülei nem feltételeznek neki akkora intelligenciát, hogy ki-be tudja kapcsolni, ha szükség lenne rá. Jó, ebben talán lehet valami, én se várnék sokat valakitől, aki a legjobb barátnőjét folyton egy spániellel azonosítja.

A lényeg, hogy mindenki próbálja megtalálni Jude-ot a saját módszereivel. April és Grace például lotyónak öltözve megy a rossz hírű Raktár nevű klubba, hogy nyomozzon, aztán felháborodnak, ha valaki annak is nézi őket, és egy numerára vágyik. Ilyen idilli környezetben találkoznak Talbottal, aki alaposan megkeveri a dolgokat, és ázott kutyaszagával mély benyomást tesz a Danieltől egyre jobban eltávolodó Grace-re. Van a történetben minden, amit egy igazi tinirománc manapság megkövetel: szerelmi háromszög, gonosz teremtmények gyilkolása, szupererő, véres végső küzdelem, nagy rácsodálkozások és váratlan fordulat a végére. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek durva Alkonyat/Shiver utánérzése van még mindig, Despain nem tudott szabadulni ebből a csapdából. Egyetlen érdeme, hogy Grace személyében sikerült egy olyan végtelenül hülye karaktert alkotnia, akit legszívesebben saját kezemmel fojtanék meg, és ásnék el a kert végében. Még szerencse, hogy nem vagyok egy agresszív típus.

A könyv elolvasása után maradt még egy égető kérdés bennem, amire szeretnék választ kapni. Anatómiailag hogyan lehetséges, hogy valakire jó legyen az a ruha, ami 7 évvel korábban volt a barátnője farsangi jelmeze?

Olvasásra ajánlom: a műfaj kedvelőinek

Értékelés: 5/2