Ivy gyászolja balesetben elhunyt szerelmét, Tristant. A fiú halála után elvesztette hitét az angyalokban, ezért egy hónappal a túlvilágra költözése után Tristan még mindig nem képes a lány tudtára adni, hogy nem hagyta el. Figyelmeztetni akarja arra, hogy az, aki őt megölte, a lánnyal is végezni akar. Ivy egy alkalommal csak hajszál híján menekül meg a gyilkos elől, ekkor jön rá az igazságra, hogy Tristan vele van, és hogy az angyalok mégis léteznek. Tristan a túlvilágról, egy másik angyal segítségével próbálja kideríteni a bűnügy részleteit, és megtalálni a gyilkost, aki most Ivyra vadászik.

Bridget véleménye:

Angyali szerelem 2-3.
Miután elolvastam az első részt, nem sok késztetést éreztem arra, hogy a többivel is így tegyek, de ha egyszer már kivettem a könyvtárból…

A folytatásban sajnos Chandler semmilyen írói fejlődést nem mutat (maradnak a tőmondatok, az ugrálás átmenet nélkül egyik cselekményről a másikra, sőt, most kapunk pár összevisszaságot is, ami még az én képzelőerőmnek is sok volt), és amit három könyvön keresztül végigszenvedünk, azt le lehetett volna zavarni egy részben, emiatt arra sem vagyok képes, hogy külön-külön írjak róluk.
Ivy nálam sikeresen átvette a Csitt, csitt-es Nora Grey helyét a „Ki a legbutább YA főhősnő?” listámon, talán erre volt jó ez a két könyv. A legrosszabb az, hogy várnánk a nagy csattanót, amit eddig kellett húzni, de az csak nem jön, ugyanis a „főgonosz” kilétének felfedezéséhez nem kell nyomozónak lennünk, igaz, az ok, amiért elkezdett szemétkedni tényleg végig rejtve marad előttünk.
Kedvenc karakterem nem volt, hacsak nem Ivy macskája, Ella, de sajnos őt meg jól megölik benne, mint ahogy szinte mindenkit, aki egy kicsi is színt vitt a könyvbe.

Pont: 5/1
Olvasásra ajánlom őket: nem.

Jeanne véleménye:

Még ki sem hevertem a sokkhatást, amit a sorozat első része okozott, máris hozzá láttam a második kötethez. Megrögzött idealista vagyok, végig reménykedtem, hogy lesz majd benne valami jó is, de nem így történt.

A cselekményszálak vezetése továbbra is zavaros, és bár az idősík most nagyjából lineáris, gyakran összezavarodtam attól, hogy kinek az érzéseit próbálja közvetíteni felém az írónő. A szereplők még mindig sekélyesek, semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem, egy tál pacal jobban felzaklatna, mint a vélt vagy valós konfliktusaik.

Az egyedüli, ami szórakoztató volt számomra az olvasás során, hogy képzeletben Suzanne-t és Ivy-t versenyeztettem a könyv legnagyobb szajhája címért. A verseny szoros volt, de végül a főhősnőnk, Ivy nyert, aki ugyan még csak 4 hete (!) veszítette el élete szerelmét, Tristant, mégis több ízben önfeledten csókolózik mostohatestvérével, Gregoryval. A gyászolásnak ez a különös módja volt az egyetlen, ami nyomot hagyott bennem, továbbra sem értem, hogyan jelenhetett meg önálló kötetben ez a történet. Azon már csak nevetni tudtam, hogy a könyv egy "hatalmas" cliffhangerrel zárul, majd pedig (lapozni sem kell!) rögtön elolvashatod a következő rész előzetesét, amiből kiderül, hogy újra nem történik semmi. A dilettantizmusnak ez a szintje néha megrémít.

Végezetül: az előző rész kritikájában leírtam, hogy túl árulkodó a borítón lévő ajánló, és gyakorlatilag mindent elmond, ami a könyvben szerepel. Ezt a hibát újra elkövette a kiadó, egy apró kivétellel: "Ivy egy alkalommal csak hajszál híján menekül meg a gyilkos elől, ekkor jön rá az igazságra, hogy Tristan vele van, és hogy az angyalok mégis léteznek." - nem, ebben a részben nem jön rá, továbbra sincs fogalma róla, hogy Tristan vele van. Ez gondolom a következő kötet témája lesz, de azt már nem fogom elolvasni.
 

Értékelés: 5/0

Olvasásra ajánlom: nem.

Ivy nehéz időszakot él át: anyja újra férjhez megy, de a lány nem érzi magát otthon az új családban. Aztán megismeri Tristant, akiben megtalálni véli élete szerelmét. Mikor a fiú tragikus balesetben meghal, a lány elveszti hitét az angyalokban. Ez megnehezíti, hogy Tristan, aki a védőangyala lesz, felvegye vele a kapcsolatot. A lány nem érzi a jelenlétét, és a fiú minden próbálkozása, hogy érintkezésbe lépjen vele, balul sikerül, ami csak erősíti a lány elutasító ítéletét. Tristan egy mellészegődő, kissé bohókás angyal segítségével próbál rájönni, hogy milyen feladat vár rá új szerepében.

Bridget véleménye:

Újabb angyalos könyv, újabb YA regény, még egy, amely nem hagy az olvasóban túl mély nyomot. Pedig próbálkoztam, tényleg. Még a nyitás tetszett is – a lány barátja meghal az autóbalesetben, amit a lány túlél. Oké, ez izgisen hangzik, de! Az első fejezetben, kezdetben össze-vissza ugrálunk az időben, fogjuk rá, ki lehet következtetni, épp mikor és hol vagyunk a történetben, aztán nagy nehezen helyreáll a rend, megmaradunk a fél évvel korábbi múltban.

Azt hinnénk, de jó! Megismerjük Tristant és Ivyt, az ő nagyszerű szerelmüket, innen egyenes út vezet majd ahhoz, hogy mikor az időben eljutunk oda, hogy elveszítsük Tristant, akkor majd jól sírunk. De nem így lesz! Mert sem a tőmondatok, sem a hiányos/nem létező karakterleírások, és a rohanó cselekmények (értsd: ugrálunk egyik fontos eseményről a másikra, és közöttük meg nincs semmi) nem segítenek minket effajta élményhez. Sőt, szinte alig ismerjük meg a mi kis párocskánk szerelmi életét. Az egész olyan, mint ha egy könyv elő vázlatát tartanánk a kezünkben, melyben az író összeszedte, miről/kiről akar majd írni.

Mindezek mellett engem igazán bosszantott, hogy a fülszöveg előre lelőtte a csattanót, azt, amit 126 oldalon keresztül bontott ki a szemünk elé Chandler. Ha azt vesszük alapul, hogy a könyv csak 178 oldal, akkor ez elég rossz arány. A maradék 50 oldal sem hoz több izgalmat, inkább csak bemutatja nekünk, milyenek Chandler világának elfuserált angyalai. Akik nem igazán állnák meg a helyüket semmilyen angyalmitológiában.

Mégis azt mondom, egy olvasást megér – szárnyalásra nem kell számítani, arra viszont pontosan megfelel, mint a többi könnyed kis limonádé regény, hogy 2-3 órára lekössön.

 Értékelés: 5/2

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Mielőtt nagyon lehúznám a könyvet, egy dolgot feltétlenül le kell szögeznem: a borítója nagyon szép. Bár azt mondhatnám, hogy a tartalom és a külső harmóniában áll egymással, de sajnos nem tehetem. Próbáltam mentségeket keresni arra, hogy miért ilyen rettenetesen rossz ez a könyv, mégsem találtam egyet sem. Mert ha fel lenne tüntetve rajta, hogy 13 éven felüliek számára nem ajánlott, akkor megérteném, miért ilyen a történet, de alaposan megnéztem, ez a figyelmeztetés sehol sem szerepel.

Így viszont becsapva érzem magam.

A borítón található ajánló tulajdonképpen mindent elmond, a regény 178 oldalán különösebb új információval már nem találkozik az olvasó. Az már csak hab a tortán, hogy  olvasás közben úgy ugrálunk az idősíkok és a nézőpontok között, mintha jedi lovagok lennénk, néha nehezemre esett követni, hogy hol is tartok éppen a nagy semmiben. Mert azon kívül, hogy az ötödik oldalon autóbalesetet szenved a két főhős, Ivy és Tristan, a könyv maradék részében nem történik tulajdonképpen semmi. Visszatérünk a múltba, hogy a szerző kifejthesse, a két fiatal egymásba szeret: nagy meglepetés nem ér bennünket, és a körmünket sem fogjuk lerágni az izgalomtól, hiszen ez már az ajánlóból is kiderül. Ráadásul rettenetesen erőltetett az egész, a karakterek mesterkéltek (különösen Gregory és Suzanne) és számomra idegesítőek. A történetet felszabdaló epizódok (Tristan az esküvőn, a macska stb.) közhelyesek, és igazából azt sem értem, az angyalokat minek kellet belekeverni ebbe az egész katyvaszba, hiszen az egész könyvben tulajdonképpen csak egy-két utalás volt rájuk.

A regényben megjelenő angyalábrázolás számomra szintén zavaros volt, de őszintén szólva, ezen már meg sem lepődöm. Az egyetlen vigaszom az lett volna, ha valamiképpen lezárult volna a történet, de Elizabeth Chandler minden írók legkegyetlenebbike, és ezt is megtagadta tőlem. Értem én, hogy sorozat, de valóban nagy elvárás az, hogy az egyes részek önmagukban is megállják a helyüket?

Értékelés: 5/1

Olvasásra ajánlom: 13 éves kor alatt.

Fordul a kocka. Rajtad a sorS!
A családból egyedül Ever élte túl a szörnyű balesetet. A lány arra eszmél a kórházban, hogy látja az emberek auráját, hallja a gondolataikat és egyetlen érintésből kiolvassa élettörténetüket. Egy másik városba, új iskolába, idegen társak közé kényszerül. Retteg minden érintkezéstől, nehogy fény derüljön különös adottságaira, így aztán hamarosan ki is közösítik, mint afféle magának való csodabogarat. Aztán egy napon Damen mellé sodorja a sors szeszélye. Ever döbbenten észleli, hogy nem látja a fiú auráját, nem hallja a gondolatait, és hiába érinti meg, Damen őrzi titkait. Márpedig titka rengeteg van.
Valaki megpróbálja megölni Evert.
Mi köze az ármányhoz Damennek? Mióta jár a fiú a fény és a sötétség határvonalán? Mitől olyan sorsszerű a köztük kibontakozó szerelem? Tudd meg a titkukat! Örökké emlékezni fogsz rá.

Jeanne véleménye:

Ha egy szóval kellene jellemezni a könyvet, azt tudnám mondani rá, hogy FURA. Már maga a borító is bizarr ezzel a lila-vörös színpárosítással (jó-jó, mielőtt bárki is lehurrogna, értem a szimbolikáját, de akkor is ez az egyik legpocsékabb VP borító), ráadásul nem értettem, miért sötét hajú a lány rajta, mikor a főhősnő, Ever szőke és kék szemű.

Maga a cím és az ajánló is elég sokatmondó, így gondolom, nem fogok nagy titkot elárulni azzal, hogy Ever – aki természetesen láthatatlan akar maradni és sosem kezdene Damennel – beleszeret a halhatatlan fiúba. Ez a kapcsolat azonban nem az a rózsaszín, habos álom, amire a tinilányok vágynak, mert bár Damen az a pasi, akiről minden lány (és fiú) álmodik, azért különös dolgokban ő sem szenved hiányt. A könyv olvasása során azt éreztem, hogy az írónő minden paranormális, különös, érdekesnek tűnő momentumot (aura, szellemek, halhatatlanok, vámpírok, gondolatolvasás, reinkarnáció, "szimpatikusmelegsrác",  "kapcsolatfüggőbarátnő" és még hosszan sorolhatnám) erőszakkal akart belesűríteni háromszáz oldalba, ettől viszont pont a lényeg tűnt el a sztoriból: az izgalom. A végére már annyi fantasztikummal találkoztam, hogy untam a történetet, a befejezés pedig kifejezetten laposra sikeredett, mintha Alyson Noel maga is belefáradt volna az egészbe. A gyenge zárásnak köszönhetően a halhatatlanság magyarázata, bemutatása több sebből vérzik, ezzel kapcsolatban komoly hiányérzetem volt. Ezek után kíváncsian várom, a folytatásban mire számíthatunk még.

Végezetül két dolog, ami bosszantott az olvasás során:
- nem szeretem a jelen idejű, egyes szám első személyben elmondott sztorikat
- Damen nevét meglátva mindig az jutott eszembe, hogy német ajkú területeken a női mosdók ajtajára is gyakran ez van kiírva, ettől pedig képtelen voltam álompasiként tekinteni rá.

Értékelés: 5/2.

Olvasásra ajánlom: fenntartásokkal.

 Bridget véleménye:

Nem tudom, hol is kezdjem, fura érzések kavarognak bennem, mióta csak letettem a könyvet.

Sorra vettem magamban, mit adott nekem ez a könyv, gondoltam, megosztom veletek is. Természetesen, mint a legtöbb YA-ban, itt is felfedezhettük a már szinte kötelező jellegű elemeket – volt itt minden:

-       nagyon kirekesztett lány, különleges képességgel (mely nincs megmagyarázva, hogy honnan lett, és miért, csak az, hogy mikor, és engem ezzel is teljesen összezavart Noel, főleg, ha azzal állítom szembe, amit a végén megtudunk a lányról),

-     nagyon halott, vagy nagyon nem törődöm szülők/felnőttek (csak azért, mert nem tud mit kezdeni velük az író),

-         nagyon új, nagyon magányos és sötét, sok titkot rejtegető ugyanakkor mindenben szupertökéletes fiú, aki emellett olyan szeszélyesen viselkedik, hogy az ember feje belefájdul a csapongó kapcsolatába főhősnőnkkel,

-         tini alkoholizmus,

-         vámpírutánzat halhatatlanok, akikre tudományos válasz van: az új fiú nagyon régen alkímiával foglalkozott, és összehozott egy halhatatlanság italát, vagy mi, ezt a részt bevallom, pontosan nem értettem… Érdekes, amennyire hangsúlyozták, hogy nem vámpírok, annál több tulajdonságukban hasonlítottak rájuk. És egyébként is rengeteg logikátlanságot éreztem az egész paranormális vonalban.

De ami a legjobban idegesített, hogy sok résznél úgy éreztem, ezt már olvastam valahol. A harmadik ilyen után jöttem rá, hogy valószínűleg tényleg, csak más könyvben, más szereplőkkel – Noel párszor összeollózta a legjobb jeleneteket a többi YA-ból.

Arra már ki sem térek, mennyire bosszantott a fura névválasztás, vagy a magyar borító ízléstelensége.

Ó, és még ott volt az, hogy jelen időben írt, szinte végig, KIVÉVE, mikor belekavarodott, és elkezdett múlt időben írni, vagy az például, mikor kiszólt hozzánk, és csevegett velünk, majd mintha mi sem történt volna, ismét sodródtunk az eseményekkel.

Összességében, nekem nem tetszett a könyv, inkább olvasom azokat, amikből kimásolta a kedvenc jeleneteit Noel.

Előre rettegek a sorozat többi részétől, mivel azokat is felírtuk az olvasmánylistánkra… Csak remélni tudom, hogy ennél már jobb lesz, és végre kihoz valamit ebből a sztoriból A.N. És azt is remélem, végre megtudjuk, mitől is olyan extra nagy szám Damen, hogy bele kelljen zúgnunk, mert nekem ez eddig nagyon nem jött át.

Pont: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem

Sylvia túl sokat tud, de nem eleget ahhoz, hogy megállítsa a gyilkost. Sylvia Bell egy dologban teljesen biztos - húgának barátnője, Sophie nem önkezével vetett véget életének. Valaki meggyilkolta. Vivi tudja, mert tanúja volt. Mindenki azt hiszi róla, hogy narkolepsziás, de valójában nem elalszik, mikor elveszti az eszméletét. Ilyenkor valaki más elméjébe jut, és az ő szemével látja a világot. Így csusszant bele a húgába, mikor puskázott a matek dolgozat közben, vagy egy tanárába, aki titokban iszik az órák előtt. Nagyot kellett csalódnia állítólagos legjobb barátnőjében az iskolai bálon. De semmi sem készíthette fel arra, ami egy októberi éjjel történik vele. Hogy egy véres kést szorongató, titokzatos alak elméjébe csúszik, aki Sophie véres teste fölött áll. Vivi nagyon szeretné megosztani valakivel a titkát, de ki hinne neki? Olyan őrültségnek hangzik, hogy még legbizalmasabb barátjának, Rollinsnak sem meri elmondani, hát még a rendőrségnek. Még ha meg is bízhatna Rollinsban, a fiú az utóbbi időben távolságtartóan viselkedik vele, különösen, mióta Vivi több időt tölt egy másik fiúval, Zane-nel. Vivi, aki titkok, hazugságok, veszélyes helyzetek szörnyű hálójába keveredik, nem fordulhat senkihez, egyedül kell lelepleznie a gyilkost, mielőtt újra lecsaphatna.

Bridget véleménye:

Világpremierként tarthattuk kezünkben a könyvet az Egmont Dark jóvoltából, mely egyszerre töltött el izgalommal és félelemmel. Egyrészt, mert mindig irritált, ha egy jó külföldi könyv fordítására hónapokat/majd egy évet kellett várnom (de e téren az Egmont már jó párszor lenyűgözött), másrészt, arra is gondoltam, mennyire látszik majd meg, hogy siettették a könyv kiadását.

Természetesen volt benne hiba - elírások, gépelési hibák –, nem is egy. Mind bántotta a szemem, de csak egy másodpercig tartott, mert egyre csak az lebegett előttem: VILÁGPREMIER. Ennek tükrében azért, kevésbé idegesítő, mint mikor ülnek rajta egy fél évet, és úgy kapjuk meg tele hibával… (Khm, azért sem emlegetek itt egy bizonyos kiadót, aki imádja a sajtóhibákat.)

Személy szerint, nekem nehéz volt hozzászoknom az írónő stílusához – folyamatosan jelen időben ír, és hihetetlen rövid tőmondatok sorából áll a könyv (ami miatt máskor a falat kaparnám), mégis volt benne valami, ami ezt is el tudta velem feledtetni. Talán a karakterek, talán az, ahogy megismerjük, milyennek látja az írónő a mai világot, a kegyetlen őszinteség, mellyel egy-egy témát boncolgat a szereplőkön keresztül, vagy úgy egyáltalán csak maga a cselekmény. Gyakran éreztem, hogy Vivi (aki az angol kiadásban Vee, és nem nagyon értettem, miért kellett átírni) mintha az én szememmel látná a dolgokat. Vagy talán csak nagyon akartam, hogy tetsszen nekem a könyv, már akkor, mikor először láttam meg a borítóját a libri oldalán.

Szóval a fent említett hibák és azon tény ellenére, hogy egy-egy résznél icipicivel hamarabb kapcsoltam, mint főhősnőnk (azért nem kell félreérteni, nem annyira bugyuta, mint pl. a Jóslatok hálójában Ada, aki előtt több száz oldalon keresztül felvillan az igazság, és mégsem jön rá akkor, mikor az olvasó, csak ezer oldallal később), én nagyon élveztem, és várom Hathaway újabb könyveit (hátha majd azokban kicsit több szót zsúfol a mondatokba). Ó, és neki hála van egy új kedvenc fiú karakterem, aki végre nem nyálas, és nem ugrál Sylvia kénye-kedve szerint, egyszersmind nem is az a tipikus rosszfiú: Rollins.

Még annyit, hogy habár volt benne romantikus szál, nem az vitte a hátán az egész sztorit, és ettől csak még inkább tetszett.

Értékelés: 5/3
Olvasásra ajánlom: igen.

Jeanne véleménye:

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, talán mert elég friss az élmény, szinte ebben a pillanatban fejeztem be az olvasását. Az alaptörténet nagyon tetszett, az írónőnek sikerült egy olyan "képességgel" felruháznia hősnőjét, ami érdekes, izgalmas és egyáltalán nem elcsépelt. Végre nem egy olyan sztorit tartottam a kezemben, amiben a lány beleszeret egy csodás tulajdonságokkal rendelkező srácba, hanem ő maga a különleges, és abba nyerünk bepillantást, hogyan birkózik meg ennek terhével.

A történetszál vezetése hagy némi kívánnivalót maga után: néhány momentum teljesen felesleges, néhol kicsit szájbarágós a szöveg, így elég korán kiderül az olvasó számára, ki az, aki "sáros". A feszültséget ettől függetlenül sikerül fenntartania a szerzőnek, csak az a fajta katarzis hiányzik, amikor az olvasó meglepetten rácsodálkozik a végkifejletre. Az utolsó oldalakat egyébként is kicsit összecsapottnak érzem, ráadásul számomra a főhősnő is karakteridegenné válik. A jelen idejű elbeszélés számomra zavaró volt, de hatalmas pozitívum, hogy a cselekmény időintervalluma szűk, így nincs lehetőség arra, hogy elnyúljon az egész, mint a rétes.

A szereplők kapcsolatrendszere átlátható, bár a jellemeket lehetett volna árnyalni még egy kicsit, akkor könnyebben azonosulhatna velük az olvasó. A szerelmi szál elsikkad a történetben, ezért aki romantikára vagy heves érzelmekre vágyik, ne válassza ezt a könyvet. Kriminek viszont kiváló, bár a nyomozás stílusa eltér a szokványostól, és inkább lélektani síkon mozog.

Értékelés: 5/3
Olvasásra ajánlom: igen.

Nora tudhatta volna, hogy az élete messze nem tökéletes. Bár a barátja, Folt, egyben a szó szoros értelmében vett őrangyala is (aki a rangja ellenére minden, csak nem angyali), a dolgai mégsem állnak jól. Először is ott a nyári iskola, és mintegy rémálomban, régi ellensége, Marcie Millar lesz a laborpartnere. Aztán meg Folt is mintha minden ok nélkül egyre távolabb kerülne tőle. Mindennek a tetejébe Norát lidércálmaiban és különös látomásaiban újra és újra kísérti apja meggyilkolása.
Ahogy Nora elveti józan esze tanácsait, és egyre mélyebbre ás apja halálának rejtélyében, felmerül benne a kérdés, hogy Nephil vérvonalának is köze van-e a dologhoz - azonban ez csak még sötétebb árnyékot vet a kapcsolatára (vagy inkább annak a hiányára) Folttal. Vajon Folt többet tud, mint amit elárul? Miért tűnik mindig úgy, hogy meg szeretné akadályozni Norát a válaszok kiderítésében? És ha Folt valóban az őrangyala, miért van Nora élete mindig veszélyben?

Bridget véleménye:

Becca Fitzpatrick második regénye, a Csitt, csitt folytatása, mely nem csak abban tér el előzményétől, hogy ennek végre normális címe van, és vastagabb - nem, itt végre Becca ír. Normális leírásokat, használhatóbb karaktereket, izgalmasabb eseményeket láthatunk. Mintha az első könyv csak gyakorlás lett volna arra, hogy ebből valami jót hozzon ki. Vee végre nem csak fogyózik, Marcie még idegesítőbb, mint eddig, de persze, ez a lényeg benne, Folt ugyanolyan „ragasztó”, egyszerűen nem tudod letenni a könyvet, mert egyre többet és többet akarsz belőle. Ráadásul, ebben a részben megkapjuk Rixont is, Folt barátját, akit szintén hozza a rosszfiús formát, remélem, a harmadik részben is kapunk belőle jóóó sokat.

És ami az egyik legjobb volt, számomra végig jótékony homály fedte az ártó szándékú karakterek kilétét. Arról nem is beszélve, hogy végre, a közeledő veszély is tényleg súlyosabbnak tűnik, de a Silence-re vár majd, hogy ezt bizonyítsa.

Valami azonban most sem változott: már az első rész borítóját is imádtam, és ez megmaradt ennél a kötetnél is, de sajnos megmaradt Nora is annak, aki volt – hiába van ránk erőltetve, hogy ő az okos, megfontolt, érett lány, cselekedeti teljesen ellentétben állnak ezzel. Ettől eltekintve a regény olvasatja magát, és szerintem bőven megér egy próbálkozást. Azoknak, akiknek már a Csitt, csitt is nagyon tetszett, ez még jobban be fog jönni.
Pont: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen.

 Jeanne véleménye:

Határozott fejlődés figyelhető meg a Csitt, csitt után, ez kétségtelen, mintha Becca Fitzpatrick felnőtt volna a feladathoz, hogy könyvet írjon. Persze nem tudta tökéletesen levetkőzni a hibáit, megmaradt az az idegesítő szokása, hogy nem aknázta ki teljesen a karakterekben rejlő lehetőségeket, ráadásul a főhősnő idegesítőbb mint korábban.

Ami jó hír, hogy a cselekmény árnyaltabbra és izgalmasabbra sikerült, mint az előző részben. A Crescendoban a konfliktusok mélyebbek, több kreativitás és frissesség van benne, nem egy erőltetett folytatás hatását kelti.  Ezek után remélem, hogy a tendencia folytatódik, és a  harmadik rész még nagyobbat üt majd.

Bár az események sodrásában Folt és a romantikus vonal kissé háttérbe szorult, a legnagyobb hangsúlyt Nora nyomozása kapja, mégis az őrangyallá előléptetett "rosszfiú" az, aki újra elviszi a hátán a sztorit. Le merném fogadni, hogy a többséget hidegen hagyja, hogy ki a lány apjának gyilkosa, sokkal inkább azt várják, hogy mikor mosolyog szívdöglesztően és mond valami nagyon-nagyon piszkosat.

A könyv vége jól előkészített, bővelkedik az izgalmakban és számtalan kérdést vet fel hőseink további sorsával kapcsolatban. Érdemes elolvasni, de közepesnél jobbat még mindig nem tudok rá adni. Talán majd a következő részre...

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

A sötét herceg. Éjjeli látogató, aki azonnal a hatalmába kerít. A vonzódás mély, sötét és halálos. A testére vágyódsz, de a lelked rabolja el. A fény asszonya. Hajnalban jön, amikor a férfi legyengül. Halovány fénysugár, ami áthatol a sötétségen, és lángra lobbantja a rejtőzködő vadállatot. Egy különleges képességgel megáldott nő... Egy titokzatos idegen, aki felfedi szerelmének a több ezer éves titkot... Fanatikus gyilkosok, egy különös és egyre fogyatkozó faj, és mindehhez Havasalföld vészjósló árnyai. Christine Feehan a New York Times bestsellerszerzője. Több mint negyven regénye került fel eddig a sikerlistákra. A Sötét herceg a paranormális-romantikus műfaj egyik legtöbbet díjazott alkotása. Az írónő közkedvelt médiaszereplő, sorozatai számos országban eladási rekordot döntöttek.

Bridget véleménye:

Vámpírosérdekes-Kárpátos – tudod meg már a borítójáról, és az a kép is kellően felcsigáz, már majdnem meg akarod venni, de ne tedd! Komolyan ne.

Tudom, hogy Ulpius-ház, tudom ám, hogy a külsőségek mellette szólnak, de csak gyötrődnél 428 (!) oldalon keresztül. Életem egyik legrosszabb könyvélménye, ha nem sajnáltam volna az érte kidobott pénzt (mind az 500 Ft-ot, amennyibe került a Nyugatiban egy standnál), el sem olvasom. A végén már csak úgy bírtam haladni, hogy a párbeszédeket olvastam egyedül.

Mi volt a baj? A kezdés. A szereplők. A stílus. A túlírtság. A borzalmasan gagyi háttértörténet. A „szerelem” kialakulása. A szánalmas párbeszédek. A sok felesleges és hiteltelen leírás. MINDEN.
Semmi jó dolgot nem tudok mellette felhozni.

Értékelés: -

Olvasásra ajánlom: NEM.

 Jeanne véleménye:

Ha Christine Feehan a New York Times bestsellerszerzője, nem tudom, milyen jelzővel illetnék a 16 hónapos lányomat, aki akkor is olvashatóbb művet alkot, ha véletlenszerűen püföli a számítógép billentyűit.

Ez a könyv egyszerűen borzalmas, a mai napig nem tudom elhinni, hogy kiadták. Képtelen voltam végig olvasni. Titkon remélem, hogy aki ezért felelős, azóta is rettentően szégyelli magát.

Értékelés: 5/0

Olvasásra ajánlom: nem.

Szent eskü, bukott angyal, tiltott szerelem.
A romantika nem szerepel Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnik Folt. Fesztelen mosolyának és lélekig hatoló pillantásának Nora képtelen ellenállni. Hiába súg mást a józan ész... Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania, vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. Végül egy ősi csata közepén találja magát, hallhatatlanok és bukottak között - és amikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

Jeanne véleménye:

A Csitt, csitt már 2010-ben megjelent, de hozzám csak most jutott el. Ennek az volt a hátulütője, hogy már millió helyről hallottam ódákat róla, és valami nagy durranásra számítottam. Jó, lehetett volna annyi eszem, hogy ilyen cím után már ne várjak sokat, de optimista voltam. Egészen addig, amíg ki nem bontakozott előttem Nora Grey története, a lányé, akit legszívesebben arcon vágnék egy péklapáttal.

Főhősünk az irracionális cselekvések okleveles professzora, minden helyzetben az éles ellentétét teszi annak, amit egy épeszű ember tenne. Ebben segítsége a legjobb barátnője, a folyton fogyókúrázó Vee, aki természetesen éppen a szöges ellentéte Norának, hedonista, imádja az ételeket és a pasikat. Mert Norát más fából faragták ám, őt egy fiú sem érdekli, egészen addig, míg nem ültetik mellé biológia órán Foltot. (Hmm, mintha olvastam volna már hasonlót valahol.)

Folt természetesen a 'Rosszfiú' tökéletes archetípusa, mégis az egyetlen szimpatikus és kedvelhető figura számomra a könyvben. Hogy miért vonzódik Norához, az számomra rejtély, de legalább miatta érdemes volt elolvasni a történetet.

A regény végén komoly hiányérzetem volt, de nem az összecsapott befejezés, hanem néhány odavetett, de ki nem dolgozott cselekményszál miatt. Összességében nem volt rossz az olvasmányélmény, az alaptörténet és az írónő stílusa szórakoztatott, bár sokat levont belőle, hogy előre sejtettem, ki lesz a "gonosz", és a borító is árulkodó volt a cselekményt illetően.

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen.

Bridget véleménye:

Nos, hogy hogyan is akadt a kezembe, már nem tudom – talán a borítója keltette fel a kíváncsiságom, talán az Alkonyat kötetekbe elhelyezett kis szórólap, vagy a fülszövege.
Nem ez volt az első, de nem is az utolsó bukott angyalos sztori, amit olvastam, és persze, nem is vártam mást, mint, hogy a rendes lány beleszeret a rosszfiúba, pedig nem is lehetnének együtt…

Semmi újdonság eddig, ugye?

Sokszor nem tudtam mit kezdeni a szereplőkkel: Nora a tipikus mintapéldája annak, hogyan viselkedj ostoba tiniként, habár elvileg mégis ő a könyv érett, felnőttes karaktere. Oké, nem baj, túltettem magam rajta, tovább olvastam. A fő gonosz feleannyira sem félelmetes, mint amennyire túlreagálják, legalább is nekem a megoldás, és a tőle való megszabadulás is túl könnyűnek, de minimum kiszámíthatónak és egyértelműnek tűnt.

Miért szerettem mégis? Fitzpatrick stílusa megkapott, a könyv mitológiáját is végig tudta vinni logikátlanság nélkül, és Folt! Igen, tényleg ez a neve, és tényleg hülyén hangzik, de ő akkor is Folt. Ő számomra egy igazi guilty pleasure-rosszfiú, az ő személyisége a legkidolgozottabb, és imádom, hogy nem az a nyálas hősszerelmes a könyv végén sem, mint amit már megszokhattunk korábban. Kicsit olyan, mintha csak miatta íródott volna a könyv. 

Részemről a könyv vége nem kívánná meg a folytatást, hacsak nem azért, mert Foltból sosem elég, de összességében elszórakoztatott, és úgy érzem Fitzpatrick az a fajta író, aki képes többet kihozni magából, a tehetsége megvan hozzá. A Crescendo után meglátjuk, igazam volt-e. 

Addig is a pont: 5/3 (a fent említettek mellett az a sok hiba, amit ejtettek benne – helyesírás, tördelés – levon az értékéből).

Olvasásra ajánlom: igen

Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek. 
És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár...

Egy családi tragédia után a tizenhat esztendős Jacob egy távoli, Wales partjainál lévő szigetre kerül, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy az itt rejtegetett árvák többek voltak különösnél. Talán veszélyesek. Lehet, hogy jó okból zárták őket el egy kietlen szigeten. És valamiképpen – legyen ez bármilyen valószínűtlen is – talán még mindig élnek.

Jeanne véleménye:

Nagyon vártam, hogy elolvashassam Ransom Riggs könyvét. Alaposan felcsigázott már maga borító is, no meg az ötlet, hogy a történet szálát a szerző régi fényképekkel szőtte össze.

A borzongató feszültség az első sortól az utolsóig sodort magával, a hibátlanul megkomponált történetben minden egyes momentumnak helye és szerepe volt. Ransom Riggs egyszerűen, sallangmentesen, lényegre törően fogalmaz, mégis olyan világot teremt, amiről elhiszem, hogy minden furcsasága ellenére létezik. Szereplőit - különösen a főhőst, Jacobot - könnyedén bele tudom illeszteni a hétköznapokba, képes vagyok átérezni a gondjaikat, megélni konfliktusaikat, amitől még könnyebben megy a cselekmény befogadása.

Vándorsólyom kisasszony varázslatos világa alaposan és logikusan felépített, utoljára talán J. K. Rowlingnál tapasztaltam ilyen "hitelességet". A nem mindennapi alakok mindennapi küzdelmei, érzései és vágyai teszik még szerethetőbbé a történetet, ami eltúlzott szerelmi szálak nélkül is megállja a helyét. Ajánlom mindenkinek, aki valami újszerűre és lehengerlőre vágyik, de csak akkor, ha lesz türelme kivárni a folytatást.

Értékelés: 5/5

Olvasásra ajánlom: igen.

Bridget véleménye:

Mint mániákus könyvolvasónak, sosem állhat másból a karácsonyi kívánság listám, mint könyvekből, s ez alól a legutóbbi sem volt kivétel. Így jutottam hozzá Ransom Riggs legelső könyvéhez, melyet nagy izgalommal vártam, mióta csak a fülszöveget olvastam.
A szerző Jacob, egy tizenéves srác szemén keresztül mutat be nekünk egy misztikus világot, ahol csodás képességekkel rendelkező fiatalokra bukkanunk, mindezeket régi fotókkal illusztrálva.

Sokáig nem találtam a megfelelő szavakat a könyvre, annyira lenyűgözött az a stílus, amit Riggs képvisel, és a képek ötlete. A cselekmény fordulatokban gazdag, izgalmas, néhol kellőképpen ijesztő, a karakterek alaposan kidolgozottak, a csodás képességek tényleg igazán azok, olyanok, melyek nem jönnek velünk szembe minden fantasyban, legalább is ilyen formában. Habár a történetnek van egy bizonyos borongós hangulata, azért vicces jelenetekben is bővelkedik, melyek enyhítik a bennünk keltett izgalommal vegyes feszültséget. Riggs leírásait egyszerűen imádtam, szinte úgy éreztem, én magam is ott sétálok Jacob mellett a sártengerben, vagy a különleges gyermekotthon falai között. Igaz, néhol a leírások miatt kicsit lassabban haladt a történet, de akkor, és ott odaillőnek éreztem őket.

Negatívumnak talán az tudnám felhozni, hogy a „fő gonosz” kiléte hamar kitalálható egy kevésbé szemfüles olvasónak is, és a sok sajtóhibát, melyet egy olyan kiadó, mint a Kossuth nem igazán engedhet meg magának.

A könyv, mint azt a mai regényeknél már előre sejteni lehet, függővéggel zárul, de ezzel nincs is semmi baj, hiszen Riggs már dolgozik a második részen.
Mivel nem akarom lelőni a poént azok számára, akik még nem olvasták, legyen elég annyi, hogy tőlem 5/5 pontot kap.

Olvasásra ajánlom: határozottan igen.

Egy napon a Hot Hill-i középiskola faliújságjára valaki kifüggeszt egy Mai hírek értesítőt. Rövidesen kiderül, hogy a hírek nem múltbéli, hanem a hamarosan bekövetkező eseményekre vonatkoznak. Egymás után furcsábbnál furcsább balesetek történnek, öröknek hitt kapcsolatok szakadnak meg, új és rejtélyes barátságok, szerelmek szövődnek. Ki írja a jövendöléseket és mit akar elérni velük? Ki lehet a sokat emlegetett, titokzatos JJ? Ki és miért akarja eltenni láb alól az idős matematika-tanárnőt? Mi köze a merényletsorozatnak egy különös, régi fényképhez?

Bridget véleménye:

A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában tavaly jelent meg B.M. Grapes, az újonnan felfedezett magyar írónő első regénye, a Jóslatok hálójában.

Hónapokig szemezgettem a kötettel, míg végre megvettem – nem akartam fejest ugrani bele, de annyi jó kritikát olvastam róla, és olyannyira tetszett a borítója, hogy végül hazavittem a 620 gr tömör gyönyört. Legalábbis azt hittem.

Tetszett az alapsztori: misztikus keretek közé ágyazott tini szerelem, de végre másképp, nem angyalokat kapunk vagy vámpírokat. Szinte felüdülésnek éreztem már a tudatot is, még el sem kellett kezdenem olvasnom. És a napi jóslatok ötletéért is odáig voltam, az első pár fejezetet csak úgy faltam, agyaltam a jós személyén, a jóslatok jelentésén, meg persze azon, mit hoz ki ebből az egészből Grapes.

Aztán jött az első mélyrepülés, majd a második, és még több, annyi, hogy a végén már csak azért olvastam el, mert nem szeretek könyvet félbehagyni. A történet nemes egyszerűséggel hol túl van írva, hol nem tudunk meg eleget. Többször is olvastam szinte szó szerint ugyanazt a bekezdést oldalakon keresztül arról, mennyire tanácstalan főhősünk, néha már azt hittem, még mindig ugyanannál a fejezetnél járok, de közben szerelméről alig tudtunk meg valamit, az a kevés sem volt számomra elég ahhoz, hogy megmagyarázza, miért haragudott rá korábban. És még csak nem is haladt tovább a cselekmény. Ráadásul Ada valamiféle kényszerképzetben szenved, ugyanis bármi történjék, nem tud túl lépni önmagán, és többek között ez is sokat vett el az iránta érzett kezdeti szimpátiámból. A karakterek felszínesek, az írónő stílusa szedett-vetett, olykor nem tudom eldönteni, egy negyven éves nő fejében járunk, vagy egy tiniében. Ó, és ki ne felejtsem az írónő „Edna, az afroamerikai lány” – mániáját, mely ezredik alkalommal olvasva erős falkaparási kényszert idéz elő.

Sok negatívumot sorolhatnék még fel, de ebben az egészben a legrosszabb, hogy egy erőskezű szerkesztő a legtöbb hibát kiküszöbölhette volna. Minden esetre, kívánom Grapesnek, hogy találja meg a hangját, mert ihletben nincs hiánya, de úgy érzem, nem a megfelelő formában adja át nekünk.

Foghatjuk mindezeket arra, hogy első könyves? Talán, de nálam ez a könyv csak egy kettes szintet üt meg.

Olvasásra ajánlom: nem.

Jeanne véleménye:

A könyvet Bridget után olvastam el, de mielőtt bárki is megvádolhatna azzal, hogy az ő véleménye miatt prekoncepciókkal láttam volna hozzá, le kell szögeznem, semmit nem árult el vele kapcsolatban. B. M. Grapes abszolút tiszta lappal indult nálam, kíváncsian vártam, hogy az érdekes ajánló után mit nyújthat nekem ez a könyv.

Őszinte leszek: 105 oldal után letettem, mert képtelen voltam tovább olvasni. A főszereplő, Ada számomra olyan figura, akivel képtelen voltam akár egy másodpercig is azonosulni. Konfliktusai valójában látszatkonfliktusok, értelmetlen dolgokon akad fenn és problémázik hosszú bekezdéseken keresztül, míg a cselekmény nehézkesen halad. Ezen az sem segít, hogy a szerző választékos kifejezésekkel próbálja színesíteni mondanivalóját, sőt sokkal inkább tűnik ez nekem kényszeres erőlködésnek, mint könnyed szórakoztatásnak.

"Természetesen Mr. Harding megelőzött minket, ami paramétereit tekintve nem kis teljesítmény. Húsos testével a létbizonytalanság határára sodorta a tanári asztalt, valahányszor rátelepedett szegény múlt századi darabra. Az ülőalkalmatossággá avanzsált asztal most is nyögve adta meg magát a testes tanerőnek, aki fintorogva bökött az első pad felé..."

Most komolyan... csak én érzem azt e sorok után, hogy ez sok?

Végül mégis folytattam a könyv olvasását, átvergődtem magam mind az 534 oldalon, de töredelmesen bevallom, szenvedtem a főhős együgyűségétől, ami különösen furcsa egy olyan lány esetében, aki matek- és sakk-zseni. Több alkalommal reménykedtem abban, hogy valamelyik balesetben Ada veszti életét, de sajnos nem így történt. Hiányoltam az ajánló által sugalmazott akciókat, az eredetiséget – ezek mind belesüppedtek a túlcizellált mondatok, felesleges leírások és misztikus közhelyek /fekete özvegy, pentagramma, igaz szerelem, Mystica Mundi/ tömkelegébe.

Számomra a könyv hatalmas csalódás volt, ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy az olvasásával töltött időt hasznosabban is tölthettem volna. Mondjuk lefuthattam volna egy maratont. Értékelése: 5/1.

Olvasásra ajánlom: nem.

Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeinek lakói között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek. A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel. Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

Bridget véleménye:

Az amerikai best-seller írónő, Simone Elkeles trilógiájának első könyve már azelőtt felkeltette az érdeklődésemet, mielőtt itthon megjelent volna, csakhogy egyből két problémám is adódott vele: 1. mindenki, aki olvasta, ajnározta, 2. még hónapokat kellett várni a magyar megjelenésig. Az első ok miatt nem erőltettem az angolul olvasást – sosem szerettem sodródni az árral, és egyéb kiindulási alapom nem volt: nem olvastam előtte mást Elkelestől, a borító sem nyűgözött le (habár az elején lévő mexicano az én ízlésemnek való lenne, de ez még kevés), így vártam.

Tehát, a könyv: adott Alex és Brittany, a két főhősünk, akiknek élete összefonódik egy kémia óra keretében, habár valójában egy világ választja el őket egymástól. Hogy mi is történik velük pontosan, nem az én tisztem elmondani, de hogy mit gondolok róla, azt nem rejtem véka alá.

Szerettem a karaktereket, jól kidolgozottak, nem tesznek olyat (legalábbis 1-2 kivételtől eltekintve), ami nem illik a személyiségükhöz, különösen tetszett, hogy jellembeli sajátosságaikat a beszédstílusuk, szóhasználatuk is tükrözte (pl. nagyon jól meg lehet tanulni spanyolul káromkodni a muchachónktól). Alex külön a kedvencemmé vált, nagyon élveztem azokat a jeleneteket, amiket az ő szemén keresztül láttunk.

Szerettem Elkeles könnyed, fiatalos stílusát, ahogy szövi a szálakat (bár, mint sejthettük mindnyájan, a történet happy end-del végződik), szerettem, hogy halad a történet és nem állunk egy helyben (száz) oldalakon keresztül, hogy nem sokszor ismétli önmagát (persze előfordul, de komolyan nem vészes!). Sőt, egészen az utolsó pár oldalig, le sem tudtam tenni a könyvet, ugyanakkor rettegtem tőle, hogy mindjárt befejezem.

És akkor… a happy end felvezetése, és létrejötte nem vált a kedvenceim közé, egyszerre éreztem összecsapottnak, és olyannak, mintha hirtelen teljesen más karakterek lennének előttünk, mint addig. Jóindulattal mondhatnánk azt, hogy jellemfejlődés ment végbe, de valójában nem ez történt. Olyan érzést keltett bennem, mintha valaki siettetné Simone-t, vagy mintha ő maga unta volna meg az írást időközben, főleg azzal az egy bizonyos oda nem illő párbeszéddel, mely totális hangulatgyilkosság volt.

Összességében úgy érzem, a történet kezdése érdekes, a sztori nincs túlírva, ezért én egy erős hármasra/haloványka négyesre értékelem, de ez koránt sem jelent rosszat egy olyan finnyás olvasótól, mint én. Sőt, ha azt vesszük alapul, hogy a következő két részt is szándékomban áll elolvasni, melyben azt tudhatjuk meg, mi történik Alex öccseivel, akkor pláne.

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

A szerző a Tökéletes ponyva címet is adhatta volna művének, mert ha nem támasztunk komoly elvárásokat, és egy könnyed, szórakoztató történetre vágyunk, a legjobb írás van a kezünkben.

A könyv gyomorszorító izgalmakban nem bővelkedik, nem a pörgős cselekmény viszi előrébb az olvasót, sokkal inkább az érzelmek, az a szenvedélyes szerelem, ami a főszereplők között kialakul. A történet és maga a szöveg közhelyekben gazdag, de üdítő színfoltot jelentenek a spanyol kifejezések, amelyek hitelesebbé teszik a sztorit. Számomra nem tűnt praktikus megoldásnak, hogy a fordításokat nem a lap alján lábjegyzetben közölték, hanem folyton a könyv végére kellett lapozni, megszakítva ezzel az olvasás élményét.

A szereplők személyisége közepesen kidolgozott (egyes mellékszereplők nem kaptak elég hangsúlyt, ami sok kiaknázatlan lehetőséget jelent), a lelkük mélyén nagyon is hasonlító főhősök egyenrangú partnerek, akik megérdemlik a boldog befejezést. Kissé következetlennek érzem Alex jellemének alakulását, az írónő a mű végére túlzásba vitte a "farkasbőrbe bújt bárány" ábrázolását, és a szívtipró macsóból egy számomra kevésbé vonzó karaktert faragott. A fejezetenkénti szemléletváltás a mű hasznára vált, ha egy nézőpontból kellett volna megismerni a történetet, valószínűleg a második fejezet után nem olvastam volna tovább.
Összességében szerethető történet, közepesre értékelem.

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne Green vagyok, 30 éves, szenvedélyem és szakmám az olvasás.
Az utóbbi időben annyi jó és rossz impulzus ért, hogy szükségét éreztem a véleménynyilvánításnak. Természetesen nem kötelező velem egyet érteni, de ha csak egy embert is megóvok egy rossz könyvélménytől, akkor már nem írtam hiába.

Bridget Green vagyok, a kisebbik Green lány. Olvasás- és könyvimádatom a régmúltra nyúlik vissza - akkorra, amikor a nővérem először adott könyvet a kezembe. Sosem fogom elfelejteni az élményt, amit Jane Austen klasszikusa, a Büszkeség és balítélet okozott, s mely olyan magas elvárásokat keltett bennem minden későbbi olvasmányommal kapcsolatban.
A blogolás, gondolataim közzététele a könyvekről, melyeket a kezeimben forgattam, a közelmúltban érlelődött meg bennem, amikor is feltűnt, rengeteg dolgot nem úgy látok, mint mások az újonnan felkapott sikerkönyvekről. Azt hittem, velem van a baj, de mikor kiderült, hogy Jeanne is gyakran osztozik véleményemen, arra gondoltam, lehetnek mások is.
De mit is jelent ez?
Olvasd el bátran kritikáinkat, és megtudhatod, te is Green lány vagy-e!