Szent eskü, bukott angyal, tiltott szerelem.
A romantika nem szerepel Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnik Folt. Fesztelen mosolyának és lélekig hatoló pillantásának Nora képtelen ellenállni. Hiába súg mást a józan ész... Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania, vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. Végül egy ősi csata közepén találja magát, hallhatatlanok és bukottak között - és amikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

Jeanne véleménye:

A Csitt, csitt már 2010-ben megjelent, de hozzám csak most jutott el. Ennek az volt a hátulütője, hogy már millió helyről hallottam ódákat róla, és valami nagy durranásra számítottam. Jó, lehetett volna annyi eszem, hogy ilyen cím után már ne várjak sokat, de optimista voltam. Egészen addig, amíg ki nem bontakozott előttem Nora Grey története, a lányé, akit legszívesebben arcon vágnék egy péklapáttal.

Főhősünk az irracionális cselekvések okleveles professzora, minden helyzetben az éles ellentétét teszi annak, amit egy épeszű ember tenne. Ebben segítsége a legjobb barátnője, a folyton fogyókúrázó Vee, aki természetesen éppen a szöges ellentéte Norának, hedonista, imádja az ételeket és a pasikat. Mert Norát más fából faragták ám, őt egy fiú sem érdekli, egészen addig, míg nem ültetik mellé biológia órán Foltot. (Hmm, mintha olvastam volna már hasonlót valahol.)

Folt természetesen a 'Rosszfiú' tökéletes archetípusa, mégis az egyetlen szimpatikus és kedvelhető figura számomra a könyvben. Hogy miért vonzódik Norához, az számomra rejtély, de legalább miatta érdemes volt elolvasni a történetet.

A regény végén komoly hiányérzetem volt, de nem az összecsapott befejezés, hanem néhány odavetett, de ki nem dolgozott cselekményszál miatt. Összességében nem volt rossz az olvasmányélmény, az alaptörténet és az írónő stílusa szórakoztatott, bár sokat levont belőle, hogy előre sejtettem, ki lesz a "gonosz", és a borító is árulkodó volt a cselekményt illetően.

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen.

Bridget véleménye:

Nos, hogy hogyan is akadt a kezembe, már nem tudom – talán a borítója keltette fel a kíváncsiságom, talán az Alkonyat kötetekbe elhelyezett kis szórólap, vagy a fülszövege.
Nem ez volt az első, de nem is az utolsó bukott angyalos sztori, amit olvastam, és persze, nem is vártam mást, mint, hogy a rendes lány beleszeret a rosszfiúba, pedig nem is lehetnének együtt…

Semmi újdonság eddig, ugye?

Sokszor nem tudtam mit kezdeni a szereplőkkel: Nora a tipikus mintapéldája annak, hogyan viselkedj ostoba tiniként, habár elvileg mégis ő a könyv érett, felnőttes karaktere. Oké, nem baj, túltettem magam rajta, tovább olvastam. A fő gonosz feleannyira sem félelmetes, mint amennyire túlreagálják, legalább is nekem a megoldás, és a tőle való megszabadulás is túl könnyűnek, de minimum kiszámíthatónak és egyértelműnek tűnt.

Miért szerettem mégis? Fitzpatrick stílusa megkapott, a könyv mitológiáját is végig tudta vinni logikátlanság nélkül, és Folt! Igen, tényleg ez a neve, és tényleg hülyén hangzik, de ő akkor is Folt. Ő számomra egy igazi guilty pleasure-rosszfiú, az ő személyisége a legkidolgozottabb, és imádom, hogy nem az a nyálas hősszerelmes a könyv végén sem, mint amit már megszokhattunk korábban. Kicsit olyan, mintha csak miatta íródott volna a könyv. 

Részemről a könyv vége nem kívánná meg a folytatást, hacsak nem azért, mert Foltból sosem elég, de összességében elszórakoztatott, és úgy érzem Fitzpatrick az a fajta író, aki képes többet kihozni magából, a tehetsége megvan hozzá. A Crescendo után meglátjuk, igazam volt-e. 

Addig is a pont: 5/3 (a fent említettek mellett az a sok hiba, amit ejtettek benne – helyesírás, tördelés – levon az értékéből).

Olvasásra ajánlom: igen