Ivy gyászolja balesetben elhunyt szerelmét, Tristant. A fiú halála után elvesztette hitét az angyalokban, ezért egy hónappal a túlvilágra költözése után Tristan még mindig nem képes a lány tudtára adni, hogy nem hagyta el. Figyelmeztetni akarja arra, hogy az, aki őt megölte, a lánnyal is végezni akar. Ivy egy alkalommal csak hajszál híján menekül meg a gyilkos elől, ekkor jön rá az igazságra, hogy Tristan vele van, és hogy az angyalok mégis léteznek. Tristan a túlvilágról, egy másik angyal segítségével próbálja kideríteni a bűnügy részleteit, és megtalálni a gyilkost, aki most Ivyra vadászik.

Bridget véleménye:

Angyali szerelem 2-3.
Miután elolvastam az első részt, nem sok késztetést éreztem arra, hogy a többivel is így tegyek, de ha egyszer már kivettem a könyvtárból…

A folytatásban sajnos Chandler semmilyen írói fejlődést nem mutat (maradnak a tőmondatok, az ugrálás átmenet nélkül egyik cselekményről a másikra, sőt, most kapunk pár összevisszaságot is, ami még az én képzelőerőmnek is sok volt), és amit három könyvön keresztül végigszenvedünk, azt le lehetett volna zavarni egy részben, emiatt arra sem vagyok képes, hogy külön-külön írjak róluk.
Ivy nálam sikeresen átvette a Csitt, csitt-es Nora Grey helyét a „Ki a legbutább YA főhősnő?” listámon, talán erre volt jó ez a két könyv. A legrosszabb az, hogy várnánk a nagy csattanót, amit eddig kellett húzni, de az csak nem jön, ugyanis a „főgonosz” kilétének felfedezéséhez nem kell nyomozónak lennünk, igaz, az ok, amiért elkezdett szemétkedni tényleg végig rejtve marad előttünk.
Kedvenc karakterem nem volt, hacsak nem Ivy macskája, Ella, de sajnos őt meg jól megölik benne, mint ahogy szinte mindenkit, aki egy kicsi is színt vitt a könyvbe.

Pont: 5/1
Olvasásra ajánlom őket: nem.

Jeanne véleménye:

Még ki sem hevertem a sokkhatást, amit a sorozat első része okozott, máris hozzá láttam a második kötethez. Megrögzött idealista vagyok, végig reménykedtem, hogy lesz majd benne valami jó is, de nem így történt.

A cselekményszálak vezetése továbbra is zavaros, és bár az idősík most nagyjából lineáris, gyakran összezavarodtam attól, hogy kinek az érzéseit próbálja közvetíteni felém az írónő. A szereplők még mindig sekélyesek, semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem, egy tál pacal jobban felzaklatna, mint a vélt vagy valós konfliktusaik.

Az egyedüli, ami szórakoztató volt számomra az olvasás során, hogy képzeletben Suzanne-t és Ivy-t versenyeztettem a könyv legnagyobb szajhája címért. A verseny szoros volt, de végül a főhősnőnk, Ivy nyert, aki ugyan még csak 4 hete (!) veszítette el élete szerelmét, Tristant, mégis több ízben önfeledten csókolózik mostohatestvérével, Gregoryval. A gyászolásnak ez a különös módja volt az egyetlen, ami nyomot hagyott bennem, továbbra sem értem, hogyan jelenhetett meg önálló kötetben ez a történet. Azon már csak nevetni tudtam, hogy a könyv egy "hatalmas" cliffhangerrel zárul, majd pedig (lapozni sem kell!) rögtön elolvashatod a következő rész előzetesét, amiből kiderül, hogy újra nem történik semmi. A dilettantizmusnak ez a szintje néha megrémít.

Végezetül: az előző rész kritikájában leírtam, hogy túl árulkodó a borítón lévő ajánló, és gyakorlatilag mindent elmond, ami a könyvben szerepel. Ezt a hibát újra elkövette a kiadó, egy apró kivétellel: "Ivy egy alkalommal csak hajszál híján menekül meg a gyilkos elől, ekkor jön rá az igazságra, hogy Tristan vele van, és hogy az angyalok mégis léteznek." - nem, ebben a részben nem jön rá, továbbra sincs fogalma róla, hogy Tristan vele van. Ez gondolom a következő kötet témája lesz, de azt már nem fogom elolvasni.
 

Értékelés: 5/0

Olvasásra ajánlom: nem.