Fordul a kocka. Rajtad a sorS!
A családból egyedül Ever élte túl a szörnyű balesetet. A lány arra eszmél a kórházban, hogy látja az emberek auráját, hallja a gondolataikat és egyetlen érintésből kiolvassa élettörténetüket. Egy másik városba, új iskolába, idegen társak közé kényszerül. Retteg minden érintkezéstől, nehogy fény derüljön különös adottságaira, így aztán hamarosan ki is közösítik, mint afféle magának való csodabogarat. Aztán egy napon Damen mellé sodorja a sors szeszélye. Ever döbbenten észleli, hogy nem látja a fiú auráját, nem hallja a gondolatait, és hiába érinti meg, Damen őrzi titkait. Márpedig titka rengeteg van.
Valaki megpróbálja megölni Evert.
Mi köze az ármányhoz Damennek? Mióta jár a fiú a fény és a sötétség határvonalán? Mitől olyan sorsszerű a köztük kibontakozó szerelem? Tudd meg a titkukat! Örökké emlékezni fogsz rá.

Jeanne véleménye:

Ha egy szóval kellene jellemezni a könyvet, azt tudnám mondani rá, hogy FURA. Már maga a borító is bizarr ezzel a lila-vörös színpárosítással (jó-jó, mielőtt bárki is lehurrogna, értem a szimbolikáját, de akkor is ez az egyik legpocsékabb VP borító), ráadásul nem értettem, miért sötét hajú a lány rajta, mikor a főhősnő, Ever szőke és kék szemű.

Maga a cím és az ajánló is elég sokatmondó, így gondolom, nem fogok nagy titkot elárulni azzal, hogy Ever – aki természetesen láthatatlan akar maradni és sosem kezdene Damennel – beleszeret a halhatatlan fiúba. Ez a kapcsolat azonban nem az a rózsaszín, habos álom, amire a tinilányok vágynak, mert bár Damen az a pasi, akiről minden lány (és fiú) álmodik, azért különös dolgokban ő sem szenved hiányt. A könyv olvasása során azt éreztem, hogy az írónő minden paranormális, különös, érdekesnek tűnő momentumot (aura, szellemek, halhatatlanok, vámpírok, gondolatolvasás, reinkarnáció, "szimpatikusmelegsrác",  "kapcsolatfüggőbarátnő" és még hosszan sorolhatnám) erőszakkal akart belesűríteni háromszáz oldalba, ettől viszont pont a lényeg tűnt el a sztoriból: az izgalom. A végére már annyi fantasztikummal találkoztam, hogy untam a történetet, a befejezés pedig kifejezetten laposra sikeredett, mintha Alyson Noel maga is belefáradt volna az egészbe. A gyenge zárásnak köszönhetően a halhatatlanság magyarázata, bemutatása több sebből vérzik, ezzel kapcsolatban komoly hiányérzetem volt. Ezek után kíváncsian várom, a folytatásban mire számíthatunk még.

Végezetül két dolog, ami bosszantott az olvasás során:
- nem szeretem a jelen idejű, egyes szám első személyben elmondott sztorikat
- Damen nevét meglátva mindig az jutott eszembe, hogy német ajkú területeken a női mosdók ajtajára is gyakran ez van kiírva, ettől pedig képtelen voltam álompasiként tekinteni rá.

Értékelés: 5/2.

Olvasásra ajánlom: fenntartásokkal.

 Bridget véleménye:

Nem tudom, hol is kezdjem, fura érzések kavarognak bennem, mióta csak letettem a könyvet.

Sorra vettem magamban, mit adott nekem ez a könyv, gondoltam, megosztom veletek is. Természetesen, mint a legtöbb YA-ban, itt is felfedezhettük a már szinte kötelező jellegű elemeket – volt itt minden:

-       nagyon kirekesztett lány, különleges képességgel (mely nincs megmagyarázva, hogy honnan lett, és miért, csak az, hogy mikor, és engem ezzel is teljesen összezavart Noel, főleg, ha azzal állítom szembe, amit a végén megtudunk a lányról),

-     nagyon halott, vagy nagyon nem törődöm szülők/felnőttek (csak azért, mert nem tud mit kezdeni velük az író),

-         nagyon új, nagyon magányos és sötét, sok titkot rejtegető ugyanakkor mindenben szupertökéletes fiú, aki emellett olyan szeszélyesen viselkedik, hogy az ember feje belefájdul a csapongó kapcsolatába főhősnőnkkel,

-         tini alkoholizmus,

-         vámpírutánzat halhatatlanok, akikre tudományos válasz van: az új fiú nagyon régen alkímiával foglalkozott, és összehozott egy halhatatlanság italát, vagy mi, ezt a részt bevallom, pontosan nem értettem… Érdekes, amennyire hangsúlyozták, hogy nem vámpírok, annál több tulajdonságukban hasonlítottak rájuk. És egyébként is rengeteg logikátlanságot éreztem az egész paranormális vonalban.

De ami a legjobban idegesített, hogy sok résznél úgy éreztem, ezt már olvastam valahol. A harmadik ilyen után jöttem rá, hogy valószínűleg tényleg, csak más könyvben, más szereplőkkel – Noel párszor összeollózta a legjobb jeleneteket a többi YA-ból.

Arra már ki sem térek, mennyire bosszantott a fura névválasztás, vagy a magyar borító ízléstelensége.

Ó, és még ott volt az, hogy jelen időben írt, szinte végig, KIVÉVE, mikor belekavarodott, és elkezdett múlt időben írni, vagy az például, mikor kiszólt hozzánk, és csevegett velünk, majd mintha mi sem történt volna, ismét sodródtunk az eseményekkel.

Összességében, nekem nem tetszett a könyv, inkább olvasom azokat, amikből kimásolta a kedvenc jeleneteit Noel.

Előre rettegek a sorozat többi részétől, mivel azokat is felírtuk az olvasmánylistánkra… Csak remélni tudom, hogy ennél már jobb lesz, és végre kihoz valamit ebből a sztoriból A.N. És azt is remélem, végre megtudjuk, mitől is olyan extra nagy szám Damen, hogy bele kelljen zúgnunk, mert nekem ez eddig nagyon nem jött át.

Pont: 5/1

Olvasásra ajánlom: nem