Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeinek lakói között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek. A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel. Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

Bridget véleménye:

Az amerikai best-seller írónő, Simone Elkeles trilógiájának első könyve már azelőtt felkeltette az érdeklődésemet, mielőtt itthon megjelent volna, csakhogy egyből két problémám is adódott vele: 1. mindenki, aki olvasta, ajnározta, 2. még hónapokat kellett várni a magyar megjelenésig. Az első ok miatt nem erőltettem az angolul olvasást – sosem szerettem sodródni az árral, és egyéb kiindulási alapom nem volt: nem olvastam előtte mást Elkelestől, a borító sem nyűgözött le (habár az elején lévő mexicano az én ízlésemnek való lenne, de ez még kevés), így vártam.

Tehát, a könyv: adott Alex és Brittany, a két főhősünk, akiknek élete összefonódik egy kémia óra keretében, habár valójában egy világ választja el őket egymástól. Hogy mi is történik velük pontosan, nem az én tisztem elmondani, de hogy mit gondolok róla, azt nem rejtem véka alá.

Szerettem a karaktereket, jól kidolgozottak, nem tesznek olyat (legalábbis 1-2 kivételtől eltekintve), ami nem illik a személyiségükhöz, különösen tetszett, hogy jellembeli sajátosságaikat a beszédstílusuk, szóhasználatuk is tükrözte (pl. nagyon jól meg lehet tanulni spanyolul káromkodni a muchachónktól). Alex külön a kedvencemmé vált, nagyon élveztem azokat a jeleneteket, amiket az ő szemén keresztül láttunk.

Szerettem Elkeles könnyed, fiatalos stílusát, ahogy szövi a szálakat (bár, mint sejthettük mindnyájan, a történet happy end-del végződik), szerettem, hogy halad a történet és nem állunk egy helyben (száz) oldalakon keresztül, hogy nem sokszor ismétli önmagát (persze előfordul, de komolyan nem vészes!). Sőt, egészen az utolsó pár oldalig, le sem tudtam tenni a könyvet, ugyanakkor rettegtem tőle, hogy mindjárt befejezem.

És akkor… a happy end felvezetése, és létrejötte nem vált a kedvenceim közé, egyszerre éreztem összecsapottnak, és olyannak, mintha hirtelen teljesen más karakterek lennének előttünk, mint addig. Jóindulattal mondhatnánk azt, hogy jellemfejlődés ment végbe, de valójában nem ez történt. Olyan érzést keltett bennem, mintha valaki siettetné Simone-t, vagy mintha ő maga unta volna meg az írást időközben, főleg azzal az egy bizonyos oda nem illő párbeszéddel, mely totális hangulatgyilkosság volt.

Összességében úgy érzem, a történet kezdése érdekes, a sztori nincs túlírva, ezért én egy erős hármasra/haloványka négyesre értékelem, de ez koránt sem jelent rosszat egy olyan finnyás olvasótól, mint én. Sőt, ha azt vesszük alapul, hogy a következő két részt is szándékomban áll elolvasni, melyben azt tudhatjuk meg, mi történik Alex öccseivel, akkor pláne.

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

A szerző a Tökéletes ponyva címet is adhatta volna művének, mert ha nem támasztunk komoly elvárásokat, és egy könnyed, szórakoztató történetre vágyunk, a legjobb írás van a kezünkben.

A könyv gyomorszorító izgalmakban nem bővelkedik, nem a pörgős cselekmény viszi előrébb az olvasót, sokkal inkább az érzelmek, az a szenvedélyes szerelem, ami a főszereplők között kialakul. A történet és maga a szöveg közhelyekben gazdag, de üdítő színfoltot jelentenek a spanyol kifejezések, amelyek hitelesebbé teszik a sztorit. Számomra nem tűnt praktikus megoldásnak, hogy a fordításokat nem a lap alján lábjegyzetben közölték, hanem folyton a könyv végére kellett lapozni, megszakítva ezzel az olvasás élményét.

A szereplők személyisége közepesen kidolgozott (egyes mellékszereplők nem kaptak elég hangsúlyt, ami sok kiaknázatlan lehetőséget jelent), a lelkük mélyén nagyon is hasonlító főhősök egyenrangú partnerek, akik megérdemlik a boldog befejezést. Kissé következetlennek érzem Alex jellemének alakulását, az írónő a mű végére túlzásba vitte a "farkasbőrbe bújt bárány" ábrázolását, és a szívtipró macsóból egy számomra kevésbé vonzó karaktert faragott. A fejezetenkénti szemléletváltás a mű hasznára vált, ha egy nézőpontból kellett volna megismerni a történetet, valószínűleg a második fejezet után nem olvastam volna tovább.
Összességében szerethető történet, közepesre értékelem.

Olvasásra ajánlom: igen