Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.
MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V’lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben!

Jeanne véleménye:

Töredelmesen bevallom, hogy elbuktam. A sorozat negyedik részével Moning beszippantott, megrágott, aztán kiköpött – pár óra alatt elolvastam a könyvet, utána pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

A hajnalra várva annyira borzasztó volt, hogy félve kezdtem az olvasáshoz. A Dani szemszögéből bemutatott jelenetek nem is tetszettek különösebben – egyszerűen nem tudtam azonosulni vele –, de később, ahogy kibontakozott a cselekmény, végül engem is meggyőzött. A hangsúly a cselekményen van: végre beindultak az események, érdemleges dolgok történtek, és bár a gyermekbetegségeket nem sikerült teljesen hátrahagyni, mégis egy szerethető könyv született.

Örömmel konstatáltam, hogy elmaradt a számomra bosszantó szájbarágás, az oldalszámnövelő felesleges rizsa, igaz, a rém bugyuta petúniázásról nem sikerült teljesen leszokni az írónőnek. Végre kaptunk valamit a többi szereplőből is (Barrons, Ryodan, Dani), nem csak Kajla egyszemélyes balf.szkodása állt a középpontban, így egyből sokkal érdekesebb, színesebb lett számomra az egész. Rowenát továbbra is utálom, V'Lane eltűnésének – még ha tudom, hogy csak átmeneti is a dolog – viszont kifejezetten örülök. Nem tudom miért kell erőltetni, hogy ő Barrons ellenpontja – egyáltalán, miért kell „szerelmi" háromszög –, mikor egy ilyen titulussal, hogy „halált hozó szextündér" minden értelmes ember kiröhögi.

Összességében tetszettek a fordulatok, az új információk, és végre azt éreztem, hogy igen, kérem a következőt, érdekel, hogy mi lesz az egésznek a vége.

Értékelés: 5/4

Olvasásra ajánlom: igen

Bridget véleménye:

Nincsen könnyű dolgom, mikor ezeket a sorokat írom. A sorozat előző köteteit rossz szájízzel tettem le, ma már egy vizsgámon is túl vagyok, a következő, befejező rész pedig itt pihen mellettem. Nehéz összeszedni a gondolataimat, főleg, mert már nagyon olvasnék megint – végre olyat, amit nem kötelező, amit nem kérnek számon, és persze azért is, hogy megtudjam *SPOILER* ki-volt-a-szörnyeteg?! *SPOILER vége*
De kezdjük az elejénél.

Az előző könyvek miatti csalódásom után nem vetettem bele magam túl lelkesen az olvasásba, főleg, miután Moningot a szószaporítás istennőjeként ismerhettük meg. Végül azonban jó pár kellemes percet okozott nekem a Rossz hold kelt fel, akármennyire is tiltakoztam ellene a lelkem mélyén.
Eleinte lekötött, az érzelmek, képek hada, amiket ösztönállat Mac mutatott nekünk: nagyon érdekes volt, és valahogy Moning is olyan stílusban tudta átadni nekem, hogy nem csak megrázott, de el is gondolkodtatott.

Nem tetszett azonban az, amikor Dani mesélt. Persze, tudom, kihagyhatatlan dolgokat tudtunk meg általa a történet szempontjából, és végre valahogy el is kezdtek pörögni az események - ami eddig ugye nagyon nem volt elmondható -, mégis kicsit erőltetettnek éreztem azt, ahogy Moning bele próbál bújni egy problémás kamaszlány bőrébe. De szerencsére, visszakaptuk Macet, akinek azonban még mindig megmaradt az a rossz szokása, hogy történetmesélés közben ismétli önmagát – harmincadjára halljuk már, milyen rossz volt a föld alatt, mikor majdnem meghalt Mallucé miatt, ezredik alkalommal olvassuk az apátság történetét, de Mac végre kemény csaj lett. Igaz, hogy engem kicsit zavart, hogy szinte a nulláról vált szuper sidhe-látóvá, de végre hasznos dolgokat csinál, nem csak sodródik az eseményekkel, hanem határozottan kiáll maga és mások mellett, elkezd harcolni. És meg egy óriási pozitívum: már nem őrlődik, hanem választ, és a választása nem másra esik (milyen meglepő), mint Barronsre, akit az olvasónak szintén sikerül végre megkedvelnie, hiszen megtudunk róla pár bizalmas, személyes dolgot, amivel én végre közel tudtam engedni magamhoz.

Megkaptuk Mac és Barrons várva várt fülledt, erotikus jeleneteit is, igaz, csak homályos részletekben, de valahogy, ez így volt jól, így nem zökkentett ki minket nagyon a rideg valóságból: a tündérek ellepték a világot, sokan odavesztek, és ez még közel sem a harc vége.
Azt tudom mondani így a végére, hogy habár nem lett a kedvencem a könyv, még mindig vannak olyan részek benne, amiket simán kihúztam volna a szerkesztő helyében, de egyre kevesebb az ilyen, és most megyek folytatom a következő résszel, hogy megtudjam: *SPOILER* KI VOLT A SZÖRNYETEG?