Ha már csak a csend marad, hallatszik végre az igazság hangja is? Nora Grey nem emlékszik élete elmúlt öt hónapjára. Azután, hogy egy temetőben ébred, és megtudja: hetekig keresték, megpróbálja életét visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Iskolába jár, legjobb barátnőjével, Vee-vel lóg, igyekszik elkerülni édesanyja ijesztő új pasiját. Csakhogy néha megszólal a fejében egy hang, egy idegen gondolat, amelyet nem képes megérteni. Látomásaiban angyalszárnyak jelennek meg és földöntúli lények, akiknek semmi dolguk Nora életében. És ott van az a lerázhatatlan érzés is, hogy egy része mintha hiányozna. Aztán Nora és egy szexi idegen útja keresztezi egymást, és a lányban feltámad a megmagyarázhatatlan vonzalom. Úgy tűnik, minden kérdésére nála van a válasz és nála van Nora szíve is. Minden egyes perc, amit együtt töltenek, egyre hevesebb és Nora végül rádöbben, közel áll hozzá, hogy szerelembe essen. Ismét. 

Bridget véleménye:

Amikor befejeztem a Crescendot, már akkor tudtam, hogy meg kell szereznem a Silence-t, amint lehet. Olyan elvetemült nem voltam, hogy angolul olvassam, a rajongói fordítások, amikre bukkantam, elég gyengék voltak, de végre, így év végére megjelent a boltok polcain is, és Jeanne jóvoltából várt is a karácsonyfa alatt.

Szerencsére, mondhatom azt, hogy nem hiába vártam rá ennyit. Igaz, hatalmas előnnyel indult nálam, hiszem mindig is szerettem Foltot, és ez most csak még jobban megerősödött bennem azzal, ahogy Jevként visszatért: imádtam a jelenteket, ahogy távol akarja magát tartani Gracetől, de még jobban tetszett, ahogy újra egymásra találnak. Jó, jó, néhol nyálas volt, de még mindig inkább őket kettejüket olvasom, mint Cat és Bones szenvedését…

Érdekes volt felfedni a fátylat Grace nyaráról, hiszen egyikünk sem tudta, mi történt vele ennyi idő alatt, érdekes volt, ahogy a körülötte lévők vele bántak az amnéziája után, hozzáteszem: ha a legjobb barátnőm ilyen hazudozó, minden lében kanál lenne, mint Vee… maradjunk annyiba, hogy nem is lenne a legjobb barátnőm, ez egyértelmű.

Azt kell sajna mondjam, hogy Grace anyja egyértelműen hülyén viselkedik, és kicsit megint érzem a YA könyveknél már oly jól ismert „nem tudok, mit kezdeni a szülőkkel, csak ide-oda pakolgatom őket” érzést az írónő részéről, de a végkifejletet tekintve még ezzel sem volt túl nagy bajom.

Scott az, akit nem tudok, hova tenni, kb. az egyetlen karakter, aki közömbös számomra, és ha nem ő lett volna most, aki mesél Gracenek a nefilimekről, most is simán ki lehetett volna hagyni a könyvből. Amilyen kezdeményezéseket tett Grace irányába, az igazi szerelmi háromszögnek elég gyatra volt.

Összességében tetszett a könyv, a történet, az írónő stílusa üdítő, már csak egy kérdésem maradt a végére: milyen mobilhálózat van Ámerikában, hogy Grace a föld alatt sok méterrel is tökéletesen tud telefonálni Scottal?

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen

Jeanne véleménye:

Ismét egy olyan eset, amikor a könyvcím szoros kapcsolatban áll a tartalommal. Ahogy a sorozat három része egyre csökkenő hangerőre utal (Csitt, csitt – Crescendo – Silence), mintha úgy csökkenne a mondanivaló és a színvonal is. A Silence valóban elég "csendesre", mondhatni unalmasra sikerült, pedig ebben a kötetben én inkább valami nagy durranásra számítottam.

Az írónő stílusa még mindig élvezetes, ez volt az egyetlen dolog, ami segített gyorsan haladni az olvasással. Na jó, ez nem teljesen igaz: voltak oldalak, amiket egyszerűen átlapoztam, annyira unalmas volt.

A szereplők közül mintha mindenki aprócska mellékszereplő lett volna, akik feltűnnek pár mondat erejéig, hogy aztán félreálljanak: Vee, Scott, Nora anyja, Marcie. Ezek a karakterek mind csak kiaknázatlan lehetőségek maradtak, nyoma sem volt valós feszültségnek körülöttük, pedig mind csavarhattak volna egyet a cselekményen. Az emlékezetkieséses vonal tálalása sem tetszett különösebben: amennyire emlékezni akart Nora a múltjára, annyira nem rázták meg a visszatérő emlékképek. Ha a fejemben lévő nagy büdös semmi után megtudnám, hogy az az ember, akit a legjobban utálok, a vér szerinti apám, talán egy hajszálnyival jobban megrázna.

Az egész könyvet megint Folt/Jev vitte el a hátán, bár ő is sokat veszített már a varázsából. Eltűnt a rosszfiús kisugárzása, inkább csak amolyan mentőövként volt jelen – nekem hiányzott, hogy borsot törjön mások orra alá. Ja, hogy nem voltak mások?

Összességében kaptunk jó néhány felesleges jelenetet és sok feldobott labdát, amit az írónő végül nem csapott le, így a nagy izgalom, fordulat és rácsodálkozás – amiben azért mindvégig reménykedtem – elmaradt. A könyv egyszer elolvasható, könnyed szórakoztatásra alkalmas lehet, de nem fog a kedvenceim közé tartozni.

Még valami, ami nyomot hagyott bennem: mi a fenéért készülnek a tanulók az Öregdiákok báljára? Az véletlenül nem a végzősök bálja akart lenni?

Értékelés: 5/3

Olvasásra ajánlom: igen