Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Bridget véleménye:

Veronica Roth disztópiás sorozatának első két kötete nem vett le a lábamról, de ha már csak egy rész van hátra, akkor az ember lánya nem bír leállni, ugyebár?

Így hát kijött a harmadik rész, egyből meg is vettük, hogy ne legyünk lemaradva, és… sokkolódtam. Az első oldaltól az utolsókig. Nem, nem azért, mert olyan jó volt, sajnos végig untam az egészet, meg ezt a sok összeesküvést, kavarást és csavarnak szánt szemétkedést az éppen aktuális hatalomtól.

Tulajdonképpen egyetlen rész volt benne, ami viszont tetszett, és megfogott, az pedig annyira meghökkentett, hogy volt ilyen, és egyet is étek vele, hogy ki kell ide másolnom:

„Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.

Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem.”

A legnagyobb bajom az, hogy nem tudok a pozitív és negatív dolgokról jelen pillanatban spoilermentesen írni, viszont az egész könyv csattanóját sem akarom lelőni mindenki előtt…

Ami nem változott: még mindig nem értem, hogy lehet azt, ami Tobias és Tris között van szerelemnek hívni, így aztán nem is ütött szíven…a…majdolvassátokelmi. :) Ugye, én megmondtam.

Én azt javaslom, inkább értékeljünk:

Olvasásra ajánlom: igen – most már meg kell tudnotok, mi lesz a vége

Értékelés: 5/2

Jeanne véleménye:

Veronica Roth trilógiájának utolsó darabja ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. A második kötet számomra annyira lelombozó volt, hogy csak nehezen kezdtem bele a harmadik rész olvasásába. Az sem növelte az érdeklődésemet, hogy váltott nézőpontok alapján – Tris és Tobias – szemszögéből ismerhettük meg a történteket, csak remélni lehetett, hogy a szerzőnek alapos indoka van erre. Mint utóbb kiderült, igen: a cselekményvezetés és a történet lezárása tulajdonképpen rákényszerítette a szerzőre a váltott narrációt, de összességében sokat nem tett hozzá a könyv élvezeti értékéhez. Stílusában Tris és Tobias elbeszélésmódja annyira hasonlított egymáshoz, mintha tulajdonképpen végig ugyanaz az ember mesélt volna.

Valószínűleg a szerző is érezhette, mennyire kifulladt a sztori a második részre, ezért megpróbálta menteni a menthetőt: hőseinket teljesen kiragadja korábbi környezetükből, teljesen új szereplőket és világot kreálva köréjük, hátha ettől izgalmasabb lesz. Chicagót maguk mögött hagyva kelnek át a korábban féltve őrzött falon, és hamarosan egy genetikai központban találják magukat, ahol kiderül, hogy valójában a Big Brother egy beteges verziójának kellékei voltak: tulajdonképpen egész életük során csak kísérleteztek rajtuk, vizsgálták őket, az egész eddigi életük egy hazugság volt.

A korábbi részek konspirációit sikerült a végletekig fokozni: mindenki próbál hatalomra törni, és azt, hogy ki a "jó fiú" már elég nehéz kibogozni. Mindenkinek megvannak a maga indokai arra, hogy lelkiismeret furdalás nélkül legyalulják a másikat, így talán érthető, ha egyetlen új szereplőt sem sikerült különösebben megkedvelnem. A sok kavarás közepette kevés volt az igazán izgalmas jelenet, tulajdonképpen egyetlen dolog mentette meg a könyvet a totális bukástól.

*SPOILER*SPOLER*SPOILER*SPOILER*

Nem átlagos dolog, ha egy sorozat címszereplője meghal, mindenképpen kockázatos húzás ez egy szerzőtől, de Rothnak sikerült hasznot húznia belőle. Mivel az első rész óta szívfájdalom nélkül iktatott ki ismerőst- barátot-rokont a főhősök körül, tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy a nagyobb hatás kedvéért egy igazi kulcsfigurát is beáldozott. Tris halála szükségszerű következménye volt az önfejűségnek és a mártírszerepnek, amibe olyan szívesen beleélte magát, ráadásul érzelmileg mélyen felkavarta, sokkolta azokat a romantikus lelkű olvasókat, akik hitelesnek találták Tobias és Tris szerelmét. Ezért a húzásért gondolatban elismerően megveregettem Roth vállát, a cselekmény lezárása kompenzálta némileg a sorozat gyengeségeit.

Én személy szerint nem tudtam átélni Tobias nagy fájdalmát, kettejük szerelme nekem sosem "jött át". Nem vagyok konzervatív, de hiányoztak a kapcsolatból a hagyományos férfi-női szerepek. Tris kényszeresen bátor akart lenni minden helyzetben, sosem gyengült el, Tobias csak egy statiszta volt mellette, akinek jogosan alakult ki kisebbségi komplexusa a folyton saját igazát bizonygató Trisszel szemben. Kettejük kapcsolatát végigkövetve egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy pótolhatatlan veszteség érte volna a fiút: ha Tris életben marad, sosem tudott volna kilépni az árnyékából, és megsavanyodott volna az másodrangúságtól.

Mivel nem vagyok nagy disztópia rajongó, egy darabig biztos nem fogok új sorozatba belekezdeni. Hacsak nem ajánl nekünk valaki olyat, ami igazán jó.

Olvasásra ajánlom: igen

Értékelés: 5/4