A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal. A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe. A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait.

 

Bridget véleménye:

Gondolkodtatok már rajta, milyen jövő vár ránk, a gyerekeinkre, unokáinkra? Én néha agyalok ezen, mert a legtöbben akármennyire is nem vesszük figyelembe a tényeket, de igenis vékonyodik az ózonréteg, nagy a környezetszennyezés, mindeközben óriási technológiai vívmányai vannak az emberiségnek, de a Közel-Keleten még mindig háborúk dúlnak… Az utóbbi időben elég felkapottak lettek a disztópiás könyvek, Marie Lu legendája is ilyen témát boncolgat.

Az alapötlet nagyon tetszett: a jövőbeli, szétszakad USA, a helyén létrejött Köztársaság és Kolóniák, a Próba, amin a gyerekeknek részt kellett vennie, a komor, könyörtelen világ, amibe csöppenünk – nem vagyok jövőkutató, nem vagyok jós, de Marie Lu világát egészen elképzelhető jövőnek tartom.

A baj ott kezdődött, hogy mindkét főszereplőt iszonyatosan fiatalnak tartottam azokhoz a tettekhez, amit végrehajtottak, még úgyis, hogy ezerszer elhangzott, milyen kivételesek, milyen tehetségesek, azért elég sok dolgot nem tudtam elfogadni, de spoilerezni nem igazán akarok, szerintem úgy is tudni fogjátok, mire gondolok, ha olvassátok.
Nem vagyok annyira a  két szempontból való történetmesélés híve, sem az Alkonyatban nem tetszett Jacob szemszöge, sem a Tündérkrónikákban Danié (meg vagyok rökönyödve, hogy ez a csaj külön sorozatot kap), de még a Tökéletes kémiában is (az összes részében) volt, hogy az egyik főszereplőt látásmódját különösen utáltam (pl. Brittany). Ez mostanra sem változott, borzasztóan idegesítő volt June agyában lenni, viszont érdekes, mert amint Day szemszögéből láttuk őt, egészen kedveltem, mint karaktert. Ami azért is fura, mert a legtöbb karaktert nagyon nem sikerült megszeretnem, pedig volt pár, aki szimpatikusnak volt beállítva. Talán Day, John, és Eden az, valamint hármójuk anyukája, akik a legközelebb kerültek a szívemhez, de Tess-t például nem is értem, minek kellett belerakni a könyvbe – csak arra tudok gondolni, hogy a többi részben lesz valami szerepe.

Aztán ott voltak a főszereplőink nevei, amiktől kicsit kiakadtam. Kezdjük azzal, hogy Day… most komolyan? Oké, a végén kiderül, hogy miért, meg a személyisége is elég magyarázatul szolgál hozzá, de oldalakon keresztül nem lehetett tudni, hogy ő akkor most lány, vagy fiú. És June? Megvan áldva Marie Lu azzal, hogy a főszereplőinek valami idővel kapcsolatos nevet adjon?

Ami viszont igazán kiakasztott: abban a pillanatba rájöttem, ki June bátyjának gyilkosa, mikor megtudjuk, hogy Metias meghalt. És nem, nem kell hozzá különleges képesség, szerintem ti is ki fogjátok találni egyből.

Összességében egynek elment a könyv, de ha tudom, hogy háromrészes, nem biztos, hogy elkezdem, mert nincs kedvem a folytatásához (és jesszus, még filmet is csinálnak belőle…), másrészt lehet, hogy hiba volt a Tündérkrónikák után olvasni, hiába tudtam, hogy YA, meg minden, de úgy látszik, elszoktam az ilyen kisgyerekes-szereplős könyvektől.

Olvasásra ajánlom: ha 15-16 év körüli vagy.

Értékelés: 5/2.

Jeanne véleménye:

Nem olvastam még disztópiás témájú könyveket, de valahogy az az érzésem támadt, hogy a Legenda nem lehet túl nagy durranás ebben a kategóriában. Nem olyan régen olvastam el, de gyakorlatilag alig emlékszem belőle valamire – nem váltott ki belőlem izgalmat vagy érdeklődést, tulajdonképpen maximálisan hidegen hagyott.

Nyilvánvalóan ennek a műnek sem én vagyok a célközönsége, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a 15-16 éves főhőseink ilyen zseniális képességekkel rendelkeznek, golyó okozta sérülés és késszúrás után könnyedén regenerálódnak, 10 másodperc alatt emeletes házak tetejére száguldanak fel... nincs mese, egyszerűen öreg vagyok én már ehhez.

Az is furcsa volt nekem, hogy az "egyetlen" ember, aki maximális pontszámmal teljesítette a próbát, mennyire szűk látókörű tud lenni, és ne lássa meg a fától az erdőt. Elég sokáig tartott neki, míg rájött, ki melyik térfélen játszik, de addigra – hála a zsenialitásának – megölnek pár ártatlan embert.

Az ilyen ellentmondások miatt nem tudtam különösebben komolyan venni a sztorit – bár a szerző erőltette ezt a háborús-válságidőszakos komor világképet, számomra mégis rágógumis és unalmas maradt. Mintha nem csak a szereplők, hanem maga Marie Lu is tizenéves lenne, aki nem rendelkezik még elég élettapasztalattal ahhoz, hogy ekkora fába vágja a fejszéjét. Ennek köszönhetően a Legenda is egyszerűen egy lett azon könyvek közül, amelyeknek az olvasását megbántam az utóbbi időben.

Olvasásra ajánlom: a harmadik X alatt.

Értékelés: 5/2.