Galántai Zsófi úgy érzi, célba ért. Sikeres a munkájában, és végre összeköltözhet szerelmével. Aztán jön egy furcsa, szégyenteljes, mégis emlékezetes éjszaka egy messziről jött idegennel, és Zsófi jól felépített élete összeomlik. Mindent hátrahagyva elindul a mexikói után, aki titokzatos jeleket hagy neki szerte a világban… Szerelem? Kalandvágy? Zarándoklat? – vajon mi hajtja a magyar lányt egyre egzotikusabb tájak, egyre veszélyesebb kalandok, és önmaga számára is ismeretlen énje felé?

Mi ad több muníciót a lelkünknek: ha bátran kilépünk megszokott és talán megunt életünkből, vállalva a kockázatot, hogy veszítünk, vagy ha vágyainkat elnyomva éljük mindennapjainkat? Merre vezet az utunk? Hol jobb: útközben vagy „célba érve”? Fejős Éva, aki eddigi négy regényével több mint százezer olvasót hódított meg, ismét új bestsellerrel örvendezteti meg rajongóit. A mexikói krimibe illő izgalmakat és igazi lélektani drámát ígér.

Bridget véleménye:

Először is, szeretném megköszönni ezt a felejthetetlen élményt Jeanne-nak, nélküle nem jött volna össze, hogy én valaha is Fejős Éva könyvet olvassak. Amikor arról beszéltünk, hogy a sok Vörös Pöttyös, meg YA regény után nézzünk szét az Ulpius ház más kaliberű, ugyancsak felkapott kötetei között, én nem gondoltam, hogy egyből jön a mély víz…

Pedig, határozottan az volt, és most itt megfogadom, hogy több Fejős könyvet az életben a kezembe nem veszek, hacsak nincs valami tétje, amivel sokat nyerhetek. Nagyon sokat. Rettentően sokat.

Nos, a sztori. Van egy Galántai Zsófink, aki sikeres, csinos fiatal nő, stabil párkapcsolatban él, közös lakást vettek a kedvesével, de valami mégsem működik köztük, ezért az első adandó alkalommal kalandba bonyolódik egy mexikóival. És itt jönnek a nehézségek: bejárja a világot ezután a pasi után, mindent félredobva, ami addig fontos volt neki, és a nagy világjárásban még egy valóság showban is megfordul.

Ritkán mondok ilyet, mert mindig addig keresem a könyvekben a jót, ameddig már rongyosra nem lapoztam, de ezt úgy, ahogy volt utáltam, az első betűtől az utolsóig. Idegesített az erőltetett lazaság, amit lapról lapra próbált ránk tukmálni az írónő. Idegesítettek a tőmondatok, egy-egy tök jelentéktelen dolog béna hangsúlyozása, idegesítettek az ál-életbölcsességek, az „elcseszett” szó halmozása - és ha már itt tartunk -, az elcseszett karakterrajz. Nem tetszett a két szemszögből bemutatott történet, az sem, ahogy végül összeértek a szálak. Nem tudtam a szöveg stílusa, a szóhasználat alapján eldönteni, hogy most éppen Zsófi fejében vagyunk aktuálisan, vagy egy 60 éves mexikói nőében. Ugráltunk az időben, az E/1. személy és az E/3. között, az életutak között. Mindemellett egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, a sok barátnőtől, akik hasznavehetetlen tanácsokat adtak egyenesen kivert a víz, attól meg pláne rosszul lettem, hogy egyiknek-másiknak még saját regény is jutott…

Kicsit úgy éreztem, próbál egyfajta Eat, Pray, Love színezete lenni a könyvnek, csakhogy hiába „jártunk” annyi országban, „ettünk” annyi nemzeti ételt, és „szívtuk magunkba” a különböző kultúrákat, valahogy sosem tudtam átélni ezeket az utazásokat, mint ahogy azt kellett volna, ahogy azt sikerült Pat Conroy könyveivel, például.

Ó, és a legjobb, hogy 422 oldalas… most komolyan, ne már!

Olvasásra ajánlom: nem

Értékelés: 5/1

Jeanne véleménye:

Jeanne ezúton töredelmesen bocsánatot kér
Szurovecz Kittitől. Ezúton. Töredelmesen.
Bocsánatot. Kér. Szurovecz. Kittitől. (Egészen
ezidáig azt hitte, a Smink nélkülnél nincs lejjebb,
pedig van.) Már a tördeléstől rosszul volt. Mert az
oldal méretéhez képest a betűméretet nagynak
találta (aránytalanul nagynak), és úgy érezte,
mintha egy verset olvasna Juanról vagy Pablóról.
(Vagy Juanról vagy Pablóról vagy Juanról vagy
Pablóról.) Vagy. Juanról. Vagy. Pablóról. Emellé
jöttek még a bosszantó zárójeles magyarázatok.
(Mert egy három szóból álló egyszerű tőmondatot
feltétlenül meg kell magyarázni egy többszörösen
összetett, zárójelbe tett másik mondattal.) Jeanne
Green úgy látta, a hab a szöveg stilisztikájának
elcseszett tortáján mégis a mondatok szavankénti
hangsúlyozása volt. A. Mondatok. Szavankénti.
Hangsúlyozása. Volt. A gyomorforgató modorosságról
már inkább nem is akar beszélni. Még a végén annyira
rápörögne a dologra, hogy a lélekgyógyász barátnője
segítségét kellene kérnie.

Szerencsétlenségére a történet értékéből ezek
a bosszantó momentumok semmit sem vonnak le.
Semmit. Sem. Vonnak. Le.

A főhősnő annyira ostoba, amilyennel Jeanne
könyvben még nem találkozott. Természetesen
hihető, hogy egy kóbor numera és egy tánc után
valaki felhagy korábbi életével (munkájával,
párkapcsolatával, otthonával), és világgá megy,
hogy egy vadidegen férfit üldözzön, akivel
egyébként még egy értelmes mondatot sem
tudnak váltani. Ja, Nőnek érezte magát mellette.
(Így, nagybetűvel: Nőnek.) Ettől természetesen már
minden furcsaság érthetővé válik, és az abnormális
viselkedésre is egyből mentséget találunk. Egyből.
Mentséget. Találunk. Jeanne Green
kereste a krimibe illő izgalmakat, a lélektani
drámát, de nem találta. ( Vagy a mosogatógép
meg nem érkezése annak számít?) Helyette kapott
egy hivatásos Hülyét, aki képes házhoz menni a
pofonért, és képtelen tanulni a saját hibáiból.
A két cselekményszálból egyik sem volt elég
érdekes ahhoz, fenntartsa Jeanne érdeklődését
(Gordon Ramsey valóságshow-ját beleírni... pffffff),
sőt, a Lucinda vonalat simán el lehetett volna hagyni
a könyvből, mert érdemben nem tett hozzá semmit.
Nem. Tett. Hozzá. Semmit. (Kivéve a "megsztájlingolni"
szót, amitől Jeanne majdnem annyit hányt, mint Galántai
Zsófia a kagylótól.)

A végére Jeanne tanácsolna valamit a szerzőnek:
ha többször is kihangsúlyozza, hogy kommunikációs
gondok vannak a szereplők között, mert nincs egy olyan
közös nyelv, amit mindketten jól beszélnének, akkor erre
az elcseszett párbeszédek írásánál is emlékezzen már
vissza! (Jeanne örülne, ha valaki lefordítaná neki
spanyolra/angolra a "régészbeállítottságú" szót, mert
elkeseredett attól, hogy Galántai Zsófi és Rafael is ismeri,
csak ő nem.)

Olvasásra ajánlom: nem
Értékelés: 5/0,5